 |
| (c) Másik Zsófi |
Kiss Lehel: Mennek a házak
Jönnek a házak, mennek a házak,
lánctalpon görögnek, gólyalábon járnak.
Viszik a tévét meg a szúnyoghálót,
a központit, a légkondicionálót,
viszik a függönyt, viszik a csapokat,
kalickák alatt a lehullott magokat.
Jönnek a házak, mennek a házak
pörögve, kúszva százak és százak.
Falaik közt fák nélküli erdők,
folyók víz nélkül, és mennyi felnőtt!
Csillagtalan bennük az éjszaka,
Hold nélküli bennük az éj ege,
ám énnékem, ám énnékem
ég a házam ideki,
hálótársam Pom Pom, Vackor,
Berzsián és Dideki.
 |
| (c) Szántói Krisztián |
Németh Eszter: Kockabajusz és hitellekvár
Az eperszájú kaján pillantással méregette Panni nénit. Az óvó néni várakozóan nézett a gyerekekre a reggeli mese után. Tomi, Zsuzsi, Juci és Dalmáék mind csillogó szemmel figyeltek.
Mindenki hitt a Télapóban. Meg a Jézuskában és a karácsonyban is. Az eperszájú gondolatban egészen máshol járt. Anyus ugyanis elhessegette előző nap, amikor segíteni akart kipakolni a cekkerből. Pedig látta, hogy valami izgalmas doboz van benne.
A kislánynak nem voltak különösen nagy kívánságai, pontosan tudta, hogy a Télapó, aki a Mikulás, csak smafu, a karácsonyfát amúgy is ő díszíti fel apussal mindig délelőtt.
Ez azonban különösen izgalmas, mert fel lehet menni a meredek létrán és a nehéz csapóajtón keresztül a padlásra. És ha a fölnőttek nem figyelnek, akkor az eperszájú rendszeresen átoson a kispadlásra, ami a műhely fölött van, de egy szűk nyíláson át lehet menni. Ott tényleg csuda dolgok lapulnak.
Utoljára Papus régi fényképét találta meg. Keretben! Igaz Papus képe kicsi volt, mindenféle érdemrend volt köré rajzolva, meg ákombákom. És furcsa bajuszt is viselt. Az eperszájú még senkin sem látott ilyen kocka alakú bajszot az orr alatt. A kép nagyon poros volt, de amikor ráfújt, a por egy része elszállt, a maradékot meg letörölte a kezével, amit aztán komótosan a combjára kent. Majd tüsszentett egyet, mert az orrába is beleszállt. Hiába próbálkozott, a tüsszentés elárulta, vissza kellett másznia a nagy padlásra. Az igazat megvallva, annyira nem is bánta, mert a nagy nyári melegben a kispadlás kemencének is beillett volna. Augusztusban ott szárította Mamóca a gyümölcsöket. Úgy mondta, aszalja. Az eperszájú csak legyintett:
– Nem kell a szomorú szőlőszem!
A fölnőttek persze ostobák, szegények még azt sem tudták, hogy a mazsola a szomorú szőlőszem, mert olyan fancsali lett szegény az aszalástól. Kimegy belőle a víz, mondta Mamóca, mire az eperszájú minden padláslátogatás után gondosan megivott két nagy pohár vizet. Nehogy szomorú, aszott eper váljék belőle. Ez olyankor vett kínos fordulatot, amikor sietni kellett valahová. A két pohár víz kikéretődzött, meg az eperszájú is. Pisilni.
Karácsonykor azonban le lehetett fújni a port a nagy dobozokról, amiben a színes üvegdíszeket tartották, és óvatosan, gondos léptekkel a csapóajtóhoz masírozhatott velük, ahol Anyus elvette és leadta a létra tetejéről Mamócának, aki Papusnak adta, aki a konyhaasztalra rakta.
Aztán Anyus lejjebb lépdelt, az eperszájú meg rákmenetben lemászott. Ez mindig nagy figyelmet igényelt, mert a lábát és a térdét nem akarta letenni a porba, de a létra meredek volt, és az első fokot a rövid lábaival egyáltalán nem volt könnyű elérni.
A rövid lábak gondolatától vissza is tért a valóságba. Csend volt, minden szem rászegeződött. Az eperszájú lógázta a lábát, nem volt ugyan alacsony, de a lába nem ért le. Neki egyedül a középső csoportosok közül, pedig a tornasorban nem ő volt a legkisebb. Körbenézett, majd nagy magabiztossággal megválaszolta a kérdést, amit nem is hallott:
– Azt szeretném, ha az én lábam is leérne a földig! Ha ez nem megy, akkor mesekönyv is jó lesz – tette még hozzá, mert látta Panni néni arcán a kezdődő megrökönyödést.
– Te is megnősz majd, ne pazarold erre a kívánságaid! – fedte az óvó néni.
Az eperszájú a fölnőttek nagy részéről azt gondolta, hogy időnként roppant szűklátókörűek. Miért nem lehet azt érteni, hogy itt egyáltalán nem a növekedésről van szó, hanem a komolyságról!
– Megint a fellegekben jár ez a gyerek! – mondta gyakran Sanyi bácsi meg Ciki mama is Mamócának. Meg a Lacigyerek. Meg az egész utca. Még Panni néni is néha.
– Hát hol járjon, ha egyszer olyan rövid a lába, hogy nem ér le földig! – csóválta a fejét Mamóca, ami az eperszájúnak ugyan jól esett, kellemes meleg lett tőle a pocakjában, mint a reggeli kakaós kifli után, de azért jó lett volna nem a fellegjárni.
Az óvodában is folyton elpáholták, de annyira, hogy anyus meg Mamóca tiszta bolondot csináltak magukból, és verekedni tanították.
Az elkalandozás most is hasznos volt, mert elfelejtett feleselni Panni nénivel. A titokzatos dobozra gondolt, és szentül elhatározta, fényt derít a dologra.
Az alkalom azonban váratott magára. Közben megjött az oviba a Télapó is, az eperszájú persze rögtön felismerte a Zsoltika apukáját, a nagycsoportból, de a többi gyerek nem gyanakodott még akkor sem, amikor az ablak előtt elhaladt a Juci apukája, és bement a kiscsoportba. Piros Télapóruhában.
Végül alig egy héttel karácsony előtt elérkezett a várva várt alkalom. Anyus dolgozott, Mamóca szomszédolt, Apus kint volt a műhelyben, és a kopácsolásból ítélve nem egyhamar lehetett rá számítani, Papus pedig elszundított a fotelben az újsággal. A hortyogás megnyugtató ritmusa bátorította.
Az eperszájú kicsit sajnálta, hogy a fellegekben járás nem igazi, most jól jött volna egy emelőfölhő. Óvatosan kivitte a kishokit a beépített szekrényhez. De nem érte fel a felső szekrényt, márpedig az ajándékok ott voltak. Hallgatózott. A kopácsolás és a hortyogás nem változott.
Nagy levegőt vett, és kihúzta a széket az étkezőasztal mellől. Rátette a hokit, ahogy Mamócától látta, majd felmászott. Rémülten kapaszkodott a szekrényajtóba, ugyanis tériszonya volt. Végül a zárban figyelő kulcsra emelte a szemét, kinyújtotta a kezét, és lassan elfordította. A dobozok csomagolatlanul hevertek a felső polcon. Az egyik egy remek legó volt. Családi házat lehetett építeni belőle a kép szerint. És volt még ott egy baba is. Az eperszájú kicsit sajnálta a legót, ez valószínűleg Zsóóócié lesz, de a baba a vörös hajával és pimasz arcával nem engedte el a tekintetét. Vöröske. Már a neve is megvolt.
Remegő kézzel csukta vissza a szekrényt. Óvatosan és nesztelenül lemászott, betolta a széket az asztalig, és már épp a hokival fordult be a konyhába, amikor Mamóca belépett az ajtón. Az eperszájú megrázta a copfjait, és magasra tartott orral bevonult a konyhába. A hokedlivel együtt.
– Ha fogat mostál, akkor már nem ehetsz a süteményből – mondta Mamóca. – Lekváros bukta. Hitellekvárral, ahogy szereted!
Az eperszájú elkámpicsorodott képet vágott, de belül csupa ragyogás volt. A bukta jó lesz holnap is, a lekvárnak pedig egyébként sem ez volt a neve, csak ő hívta így. Papus csak hitlerlekvárnak mondta, mert a háborúban csak ilyet lehetett kapni. Jegyre. De mit tudta ő, ki az a hitlervagymi, míg a hitel az valami, ami gyakran elfogyott, mint a lekvár. Különben is, a lekvár túl édes. Igaz, fogat még nem mosott, de ezt most óvakodott megmondani.
Másnap ábrándos képpel hallgatta Panni nénit, ahogy számolta a napokat karácsonyig. A Jézuska meg az angyal sem érdekelték, sem a Betlehem. A babára gondolt, Vöröskére, meg arra, hogy no lám, mégiscsak földig ér a lába. A Télapó nélkül is.
Első megjelenés:
Németh Eszter: Kockabajusz és hitellekvár
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése