|
(c) Másik Zsófi
|
Kiss Lehel: Mennek a házak
Jönnek a házak, mennek a házak,
lánctalpon görögnek, gólyalábon járnak.
Viszik a tévét meg a szúnyoghálót,
a központit, a légkondicionálót,
viszik a függönyt, viszik a csapokat,
kalickák alatt a lehullott magokat.
Jönnek a házak, mennek a házak
pörögve, kúszva százak és százak.
Falaik közt fák nélküli erdők,
folyók víz nélkül, és mennyi felnőtt!
Csillagtalan bennük az éjszaka,
Hold nélküli bennük az éj ege,
ám énnékem, ám énnékem
ég a házam ideki,
hálótársam Pom Pom, Vackor,
Berzsián és Dideki.
|
(c) Szántói Krisztián
|
Németh Eszter:
Kockabajusz és hitellekvár
Az eperszájú kaján pillantással
méregette Panni nénit. Az óvó néni várakozóan nézett a gyerekekre a reggeli
mese után. Tomi, Zsuzsi, Juci és Dalmáék mind csillogó szemmel figyeltek.
Mindenki hitt a Télapóban. Meg a
Jézuskában és a karácsonyban is. Az eperszájú gondolatban egészen máshol járt.
Anyus ugyanis elhessegette előző nap, amikor segíteni akart
kipakolni a cekkerből. Pedig látta, hogy
valami izgalmas doboz van benne.
A kislánynak nem voltak különösen nagy
kívánságai, pontosan tudta, hogy a Télapó, aki a Mikulás, csak smafu, a
karácsonyfát amúgy is ő díszíti fel apussal mindig délelőtt.
Ez azonban különösen izgalmas, mert fel
lehet menni a meredek létrán és a nehéz csapóajtón keresztül a padlásra. És ha
a fölnőttek nem figyelnek, akkor az eperszájú rendszeresen
átoson a
kispadlásra, ami a műhely fölött van, de egy szűk nyíláson át lehet menni. Ott tényleg csuda
dolgok lapulnak.
Utoljára
Papus régi fényképét találta meg. Keretben! Igaz Papus képe kicsi volt,
mindenféle érdemrend volt köré rajzolva, meg ákombákom. És furcsa bajuszt is
viselt. Az eperszájú még senkin sem látott ilyen kocka alakú bajszot az orr
alatt. A kép nagyon poros volt, de amikor ráfújt, a por egy része elszállt, a
maradékot meg letörölte a kezével, amit aztán komótosan a combjára kent. Majd
tüsszentett egyet, mert az orrába is beleszállt. Hiába próbálkozott, a
tüsszentés elárulta, vissza kellett másznia a nagy padlásra. Az igazat
megvallva, annyira nem is bánta, mert a nagy nyári melegben a kispadlás
kemencének is beillett volna. Augusztusban ott szárította Mamóca a
gyümölcsöket. Úgy mondta, aszalja. Az eperszájú csak legyintett:
– Nem kell a szomorú szőlőszem!
A fölnőttek persze ostobák, szegények még azt sem
tudták, hogy a
mazsola a szomorú szőlőszem, mert olyan fancsali lett szegény az aszalástól. Kimegy belőle a víz, mondta Mamóca, mire az eperszájú minden padláslátogatás után gondosan
megivott két nagy pohár vizet. Nehogy szomorú, aszott eper váljék belőle. Ez olyankor vett kínos fordulatot,
amikor sietni kellett valahová. A két pohár víz kikéretődzött, meg az eperszájú is. Pisilni.
Karácsonykor azonban le lehetett fújni a
port a nagy dobozokról, amiben a színes üvegdíszeket tartották, és óvatosan,
gondos léptekkel a csapóajtóhoz masírozhatott velük, ahol Anyus elvette és
leadta a létra tetejéről Mamócának, aki Papusnak adta, aki a
konyhaasztalra rakta.
Aztán Anyus lejjebb lépdelt, az
eperszájú meg rákmenetben lemászott. Ez mindig nagy figyelmet igényelt, mert a
lábát és a térdét nem akarta letenni a porba, de a létra meredek volt, és az
első fokot a rövid lábaival egyáltalán nem volt könnyű elérni.
A rövid lábak gondolatától vissza is
tért a valóságba. Csend volt, minden szem rászegeződött. Az eperszájú lógázta a lábát, nem volt
ugyan alacsony, de a lába nem ért le. Neki egyedül a középső csoportosok
közül, pedig a tornasorban nem ő volt a
legkisebb. Körbenézett, majd nagy magabiztossággal megválaszolta a kérdést, amit nem is hallott:
– Azt szeretném, ha az én lábam is
leérne a földig! Ha ez nem megy, akkor mesekönyv is jó lesz – tette még hozzá,
mert látta Panni néni arcán a kezdődő megrökönyödést.