Kálmán Rudolf: Történet a lányról, aki nem nézett körbe - Ég ifjúsági novellapályázat, első helyezett

A rádióból álhírek szóltak, lehalkítottam, majd visszahangosítom, gondoltam, ha végre újra zene lesz. Ma sem kaptam levelet Zsuzsitól, pedig mióta disszidált, hetente ír. A csapot nem lehet rendesen elzárni, de soha nem is lehetett. Csöpög. Éppen a franciakulcsok között keresgéltem, mikor meghallottam a robajt, amelynek sokkal nagyobbnak kellett volna lennie, ha az élet igazságos lenne. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam mind a négy szárnyát és kihajoltam, mint egy szenzációhajhász keselyű.  A zaj forrását kerestem, amely minden bizonnyal valami bajt jelöl. Az utcáról becsapó meleg csak úgy égette az arcom.

A tejeskocsi még csak akkor parkolt fel a járdára és az emberek alkotta gyűrű sem dagadt elvárható méretűre. Az asszonyok jajveszékeltek, sajnálkoztak és eltakarták a gyerekeik szemét, pedig nem volt szörnyű látvány. Inkább meghökkentően gyönyörű volt. Senki nem tudta, hogy történt, a FŐTÁV vezetéken dolgozó munkások már elkezdtek elméleteket felállítani. Senki nem ment oda segíteni, mert mindenki látta, hogy itt már nincs mit segíteni. Éreztem az illatot, ami csak meleg augusztusi délutánokon érződik. Szilvalekvár, gázolaj, emberi izzadtság. Mindenki csak nézte, tudtuk, hogy nem illendő, de nem lehetett megállni. Őt nézni kellett. A másodpercek órányi hosszúságba vesztek és mi csak próbáltunk betelni vele.

Miklós Rita alkotása

Fiatal volt, szőke és hétköznapi, mégis, ahogy ott feküdt kissé kifacsarodva de arccal felfelé, álomszerűnek tűnt hibátlan fehér bőre a melegtől izzadt aszfalton. Rózsaszín karton ruhát viselt, melynek az elején masnit lehet kötni szalagból, most ez a szalag rámába foglalta az arcát, amelyen a halottak fölényes mosolya ült. Ő is tudta, hogy mindig a halott a nyertes, mi élők csak veszíthetünk. És vesztünk is, a perctől, mikor először kinyitjuk a szemünket. Én is ilyen halálra vágynék: gyorsra, teátrálisra és mégis nevetségesen egyszerűre.

 A bevásárlása, ami a kerékpárja hátuljára volt kötve egy kosárba, szétszóródott a lány körül, mint egy beállított festmény. Ideális körülményeket teremtett ennek a banális szörnyűségnek, a maga szürreális módján. És mindenkinek rögtön a másik gondolata az volt, hogy mennyi drága étel.

Undorodom a gyarlóságunktól. 

Mikor megláttam, hogy nincs rajta cipő egyszerre feltört a sok év eltemetett fájdalma, félelme, boldogtalansága és megfelelési kényszere. És a gát, ami minden emberi érzésemet visszafogta eddig, átszakadt, és elkezdett folyamként tódulni mindaz, amit elfeledettnek hittem. Mindenkiben, de ők már nem érdekeltek. Nincs rajta cipő! Az állandó rettegés, hogy elveszítem a barátaimat, mert nekem régen nem voltak, hogy visszajutunk a garzonba, ahonnan indultunk, és hogy talán nem is vagyok szerethető. Mert nem vagyok szerethető, én gondolkodó vagyok. Az a sok küzdelem hirtelen teljesen értelmetlennek tűnt, látva, hogy ilyen könnyen ki lehet lépni az életből. Tudtam, hogy a tömegen ugyanez az érzés fut végig, mikor már az embereknek meghalni sincs erejük, lelkük.

Rákönyököltem a párkányra, amelyet az októberi sajnálatos események óta nem csináltattunk meg, és néztem a lányt. Mindenki nézte, már senki sem beszélt. Közben érkezett egy rendőrautó, a rendőr kiszállt és egy pillanatig ő is csak nézte az elétáruló látványt. Már patakokban folyt az arcomról a könny és hirtelen azt éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéből. Égettek a könnyek és a gyengeségem tudata. Láttam magam Székelyhídon, kezemben a birssel, nagymamám ölében. Hideg futott végig a testemen, beleremegtem a fájdalomba. Már nem volt sem Székelyhíd, sem villa, a családommal és a gyerekkorommal együtt elsodorta őket a történelem. Most már csak Sacueni van.  Már nem maradt semmi, csak a gyengeség és a patakokban folyó könnyem.

Más boldogtalanságát kívánni önzésből bűn, bűn! De mégis, az ember gyenge és önző, a tejeskocsi sofőrje csak a horpadással és a szivárgó tejjel foglalkozik. Tejút! - kiált fel egy gyerek, és tényleg, a tej kis patakban körbeveszi a rosszminőségű ruhába csomagolt, többé nem fájó testet. Ég veled, keretbe foglalt szabadság!

Feltört egy zokogással kevert, otromba nevetéshullám, mindenki nyelte a könnyeit és teli szájjal röhögött. Kiszakadtunk az életünkből, amit igazán nem is mi éltünk, és éreztük azt a rég elfeledett érzést, hogy önmagunk vagyunk.  És egyszeriben eltűnt minden, a sok fájdalom, kétely és boldogtalan élet, jelen, jövő. Múltunk már eddig sem volt. Elszállt a félelem mástól, saját magunktól. Elszállt a megrontó önzés, a lelket mardosó szeretet éhség és szeretni vágyás. És az, hogy már rég nem értjük egymást. És elcsöpögött a tejjel együtt a tudat, hogy már nem is akarjuk érteni egymást.

Egybefolyt minden és mindenki, és ekkor ő, a lány, akit már Évának sem hívtak, felállt és cipő nélkül elment, végig a Rákóczi úton. Ment, oda, ahova mi csak álmunkban nézünk be, de akkor is csak üvegen át. Felment az égbe, talán még feljebb, oda, ahova nem kell a széttaposott cipő. Oda, ahová színes üvegen át süt be a nap, és sem a boldogság, sem a szabadság nem kötelező. Oda, ahol mezítláb járnak az angyalok. 

Kálmán Rudolf vagyok, hatodik generációs ízig-vérig budapesti, mégis “vidékre” járok iskolába, az Illyés Gyula Gimnáziumba. Szeretem az iskolámat, amely motivál, hogy merjek más lenni. Mert kicsit más vagyok mint az átlag 19 éves, engem itt felejtettek az előző századból. De próbálok visszacsempészni rohanó világunkba a régi idők sikkjéből és eleganciájából. Így lett a barátaim körében a társadalmi esemény, a zsúr, a teadélután és a cocktail party elfogadott és hétköznapi fogalom. Szeretek színházba járni és általában ennek a szenvedélyemnek hetente hódolok. Azt gondolom, hogy a színház valami olyat tud hozzánk adni amely talán az utunkat is megtudja változtatni, de a látásmódunkat mindenesetre biztosan. 

Az iskolai feladatokon kívül nem írok, de most személyes vonatkozás miatt mégis azt gondoltam, hogy megpróbálom. Nagy meglepetés volt, hogy sikert arattam, mert általában nem értik amiket írok, vagy a stílust amiben teszem ezt. A fanyar, kissé groteszk hangvétel családi vonás, Nagymamám, mint motívum sokszor megjelenik a történeteimben. A huszadik század a kedvelt korszakom, mint belföldi mint külföldi tekintetben. Mert megragad a szörnyűséggel kevert finom, melankolikus szépség. 

“Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”

(Szabó Magda)

Berg Judit értékelése:

Történet a lányról, aki nem nézett körbe.

A történet középpontjában egy halálos gázolás utáni rövid időszak áll, amikor a járókelők az áldozat körül bámészkodnak. A szerző finom, pontos megfigyelésekkel vázolja fel a kiinduló helyzetet, majd vezeti át az elbeszélő én személyes gondolatvilágába, őszinte vallomássá alakítva a szöveget. Az utcai közjáték és filozofikus magasságig ívelő gondolatmenet szép lezárása a befejezés, amely a szerző jó arányérzékét, érett stílusát és érzékenységét bizonyítja.