Tallián Mariann |
Én, és a lányok. Hetedikesek lehettünk, talán.
A kertünkben bóklásztam, amikor egy májusi délutánon elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy a várfal kétméteres kőrakásain átmászva titkos utakat keressek. Kíváncsi voltam, mások hogyan élnek. Figyeltem, milyen hangok szűrődnek ki a szomszédok lakásaiból, konstatáltam, rendezett-e a kert, vagy sem, például tartanak-e tyúkokat? Mert még olyan is akadt akkoriban Pécs belvárosában! Bujkáltam a fák és bokrok között, a szépen gondozott kertekből az illatos virágokat letéptem, és hazavittem, illatozzon az én szobámban. Büszke voltam a bátorságomra. Kalandozásaim során, a harmadik szomszéd elhanyagolt kertjében ráleltem egy kis fakunyhóra a várfal tövében. Kineveztem boszorkánytanyának. Innentől kezdve, minden szerdán a napközi után odasettenkedtünk a lányokkal, és megtartottuk a szeánszokat. Én lettem a főboszorkány.
Először zárat szereztem a faház ajtajára. Majd berendeztük, mindenki hozott valamit otthonról. Egy szőnyeget, egy kis puffot, asztali lámpát, alacsony asztalkát. Hangulatos lett és titokzatos. A rések között beszűrődő félhomályban körbeültünk és fogtuk egymás kezét. Izzó tekintetekkel mantráztuk az igaz varázsszót – szerelem. Az értékes lépesméz viaszdarabkáit széttördeltük és a kicsorduló arany édességet lenyaltuk az ujjunkról. Egy kanálból majszoltuk, és körbeadtuk, mint az áldozati ostyát a szertartáson. Aztán jött a lényeg. Hirtelen izzadni kezdett a tenyerünk, a hónaljunk, arcunk kipirult, és elindultak az áramok, szinte perzselődtünk az izgalomtól. A legféltettebb szívügyeinket tártuk fel egymás előtt. Mindenkinek volt egy igaz szerelme, és a szeánszok legizgalmasabb pillanatai mindig azok voltak, amikor sorban mindenki bevallotta, kire gondol naphosszat. Mikor elhangzott a kiszemelt neve, egyesek féltékenyen pillantottak fel, volt, aki felnevetett, és akadt olyan, aki sírva fakadt a hír hallatán – hiszen ő velem szemezett, pityeregte. Például Laci, a népszerű nyolcadikos szerelmes pillantásait többen is észrevették, így Lacit megátkoztuk, kitalált babonákkal. Zoli Timinek udvarolt, Timit pedig mindenki irigyelte a puszikért, amit a szerelmétől kapott, miután hazakísérte az iskolából. Ida sokat panaszkodott, hogy őt nem szeretik a fiúk. Rőt haja és idétlen frizurája miatt, azt hiszem. Tanácsokat osztogattunk neki, öltözzön csinosabban, majd akkor lesz barátja. Nekem Ákos udvarolt, de ki nem állhattam. Pedig osztályvigyázz közben megkérdezte, milyen autót szeretnék, ha összeházasodunk, Ladát vagy Skodát, mert a Trabanton kívül körülbelül ez volt a választék. Én a Skodánál maradtam, apámnak is az volt. Ákos is arra szavazott, nyilván. Abban viszont volt egy kis nézeteltérésünk, hogy piros vagy fehér legyen-e. Én természetesen pirosat szerettem volna, de ez a kérdés nyitva maradt, mert elkezdődött az óra, talán orosz. Valamiért mindig keresztezték egymást a vágyak. Én nem értettem ezt már akkor sem. Mint a drótok, az elektromos kütyük tartozékai. Hiába rendezgetjük el időről időre, minduntalan összegabalyodnak, ugyanúgy, mint az izzó lelki zsinórok.
Miután kibeszéltük a fiúkat, egy hatalmas, ezeréves nagymamaszekrénybe süllyesztettük a láthatatlan és látható varázseszközöket. Hajszálakat, fényképeket, ruhafoszlányokat, leveleket, tükördarabokat. Mindenki kirakta zsebeiből kincseit és közszemlére tette a szerelem titokzatos oltárárán, ami egy hímzett nagymamaterítővel díszített asztalka volt. Ezeket a féltve őrzött relikviákat aztán elrejtettük egy dobozba és betettük a szekrénybe. Sötétedéskor hazamentünk, külön-külön, nehogy észrevegyenek minket. Én mentem utolsóként és lelakatoltam a kunyhót.
Istenem, mennyit nevettünk, fejünket felvetve kacagtunk és hajunkat ráztuk, és hittük, hogy igazi boszorkányok vagyunk!
Álmodoztunk, és ilyenkor, mint egy homályos üvegen át, érzékeltük a világot. Tüzet gyújtottunk éjszakánként és seprűnyélen lovagoltunk a szél hátán. Ha telihold volt, sikeresen babonáztuk a fiúkat, ha a nap hétágra sütött, minden kócos leányt magunkhoz vonzottunk. Egyre több és több követőnk lett, boszorkányéjjeleken bogoztuk ki a zsinórokat, és talált mindenki a maga párjára mágiánk nyomán. Hittünk abban, hogy mindenhatók vagyunk.
Aztán egyszer csak kicserélték a lakatot a ház kertjében és mi kiszorultunk. Az idegenek rossz szemmel nézték, hogy kisajátítjuk a kertjükben álló faházat, hogy telepakoljuk mindenféle értelmetlen kacattal. Kidobták a színes párnákat és pokrócokat, a dobozunkat, benne a féltve őrzött kincseinket, a mézet, a gyertyákat, mindent. Hiába másztunk át a kerítésen és lopakodtunk vissza a kertek alatt, hiába vertük le a lakatot és tettünk rá helyette másikat. A szomszédok nem látták be, hogy ez a faház a miénk. Mert, hát, nem is volt az. Az övék volt.
Egy ideig szégyenkeztünk egymás előtt és lehajtott fejjel baktattunk az iskola folyosóján. Az uzsonnás néni, aki kakaósdobozokat árult édes kiflivel ötven fillérért, értetlenkedve pillantott reánk. Zoli egy idő után már Idának udvarolt, aki virágos inget húzott és elment fodrászhoz. Ákos fehér Ladáról álmodozott Timivel. Laci engem puszilt meg a házunk előtt, és ezért mindenki utált. Szerda délutánonként magányosan ücsörögtünk a szobáinkban, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a drótokat nem fogjuk kibogozni sosem és varázsolni sem fogunk többet, mert zsebeinkből útközben kihullottak a szerelem ereklyéi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése