Németh Eszter: MENJORSZÁG

Jól van, megyek már, megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.

Most bezzeg kellek, mi, mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja. A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne, de én azért oldjam fel.

Miközben hallgattam, töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.

A szerző felvétele

Nem értem, mi olyan fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy. Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból, a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a szelíd anyám a Menjországig.

- Látod, ha nem lennének olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.

Mivel a potrohos, szent embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt, nem volt semmi, ami segített volna rajta.

Jól van, jövök már, no mi az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.

A bába valóban úgy néz rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.

- A fiút, a fiút tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.

Mind a kettő eleven, gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:

- Nem kell, vigyétek a Menjországba!

 Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök. A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.

- Sajnos a Menjországra még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.

Tóth Ágnes: A mennyország és a kuvik

Ó, mennyire imádtam azt a gyönyörű szabad életet, amit nyaranta papóéknál tölthettem a Fáklya utcai hajlékban! Virágoskert, gyümölcsös, madárcsicsergés, hinta. Az volt nekem a földi mennyország! Az öreg ház mögött, a kertek alatt folyt a zöldszínű folyó és ott emelkedett a vasúti híd is, amin mindig olyan hangosan robogott át a vonat, mintha dörögne az ég. Apámmal sokat jártunk le a kanyargó Sebes Körösre halászni. Még csak hat éves voltam, kicsi halászbotom és apró hálóm volt.  Hajnalban keltünk és a többi halászemberrel a part mentén, vagy derékig a vízben állva áztattuk a horgot. Én mindig csak apró halakat fogtam, amivel apu nagyobb halakra vadászott. Ha a hálómmal vízisiklót emeltem ki a Körösből, akkor azt a nyakamba akasztottam, mint egy láncot, de ha békát fogtam ki, azt azonnal visszadobtam a folyóba, és hármat köptem hátra a bal vállam felett, mert Bori néném elbeszélései alapján, boszorkánynak véltem.

A szerző fényképe

De nem csak a boszorkányokban hittem, hanem a mennyországban is, ahova a jó emberek kerülnek haláluk után. Igyekeztem hát jó gyerek lenni, mert nagyon kíváncsi voltam arra a tündérszép égi kertre, amiről anyám mesélt nekem, de főleg az angyalok érdekeltek,  akiknek művészi mását mindig megcsodáltam a Barátok templomában. Sokszor álmodtam, hogy szárnyam nőtt és a mindent átitató kékségben repkedek, köröttem lepkék szállnak virágról virágra, aztán hirtelen valamiért mindig lezuhanok és ijedten ébredek fel. Sokszor feküdtem a fűben a kék magasságot kémlelve, azt remélve, hogy megnyílik az ég és meglátom a mennyországot, ahol halk zene szól, illatos liliomok nyílnak és a lelkek hófehér ruhában énekelnek. Reméltem, hogy felismerem köztük a tavaly fiatalon elhunyt keresztanyámat is, aki a piros selyem ruhájában fog virítani a lelkek között, hiszen azt kérte, abban temessék el. Imádtam a naplemente fényében úszó felhők aranyos szegélyét nézni, ám a kergetőző víziló és bárány alakú felhőkön kívül semmit érdekeset nem láttam, így eluntam a hiába való várakozást. Valami izgalmasabb dologra vágytam. És mi lehetett izgalmasabb, mint átlopózni a vén, szélütött Balogh néni udvarára, akiről nagyanyám azt mondta, hogy hamarosan a mennybe fog kerülni, mert az éjjel kuvik szállt az ablakuk előtti meggyfára és hármat kuvikolt. Ez a madár pedig a halál hírnöke. Az öregasszony kertjében nagy sárga tökök heverésztek lustán. Füttyentettésemre kirobogott az én kedves játszópajtásom, Sanyika, a Balogh néni unokája, aki már nyolc éves volt és olvasni is tudott.

- Úgy hallottam, nálatok járt éjjel a kuvik – tudod mit jelent ez? - kérdeztem.

- Igen, de én nem vagyok babonás és nem hiszem el, hogy egy buta madár tudja, ki mikor fog meghalni. De ha a nagyi mégis meghal, akkor a mennyországba fog jutni, ahonnan majd mindig figyel engem és óvni fog minden rossztól. Ezt ígérte nekem. És azt is mondta, ne sírjak, mert a mennyben nem fog többé szenvedni. De hagyjuk ezt a kuvikot. Gyere, inkább megmutatom, milyen töklámpást faragtam. Leereszkedtünk a csorba grádicsokon a sötét, dohos pincébe. Kis barátom egy hordó tetejéről gyufát és gyertyát vett elő, meggyújtotta és belehelyezte a tökbe. Akkorát kiáltottam ijedtemben, hogy az összes egér hanyatt homlok menekült szanaszét. Mintha egy halálfejet láttam volna, brrrr... Este elbújtunk a kapu mögé, hogy előugorva megijesszük a vízpartról hazafelé tartó lurkókat. Egyszer csak lépteket hallottunk közeledni. Amikor a kapuhoz ért, nagyot ordítva ugrottunk elő a töklámpással. Ordításunkra egy hatalmas üvöltés volt a válasz, ami az öreg tisztelendő torkából tört elő, aki majdnem szörnyethalt ijedtében, mielőtt feladta volna az utolsó kenetet Balogh néninek. Máig a lelkünkön száradna, ha akkor a szegény atyának ijedtében megáll a szíve és nem tudja feladni az utolsó szentséget, ugyanis Balogh néni még aznap éjjel a mennyországba költözött. Az a kuvik mégis csak tudott valamit.

Várfalvy Emőke: Zöldföld

A szerző fényképe

A legtöbb ember hófehérnek képzeli a Mennyországot. Cuki, bodros felhőkkel, keményített, fehér pongyolás, pihe-puha szárnyú angyalokkal. Csak néha töri meg egy kis arany glória ragyogás a fehérséget. Még az Úr Isten tündöklő szeretete is vakítóan fehér, mint teljesen ősz szakálla között megcsillanó mosolya.

Az én Mennyországomban nincsenek felhők. Már csak azért sem, mert tériszonyom van és semmi kedvem az örökkévalóságot folytonos parázással tölteni.

Ha már kiérdemlem, hogy ott hárfázhatok – bár szerintem én inkább felolvasni fogok, vagy rám bízzák az egyszerűbb szerda délutáni fűzfarímek kifaragását –, akkor jól szeretném érezni magam.

Mert a Mennyország talán mégiscsak személyre szabható. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.

Én zöld Mennyországra vágyom.

Sok fával, bokorral, meg olyan pázsittal, amit nem kisollóval nyírtak, és nem szőnyegbe tekerve terem, hanem kissé béna, van közte pitypang, meg mindenféle réti gyom, ami tavasszal és nyáron vadvirágnak képzeli magát, és teleszórja színes szirmokkal a zöldet. És szívesen bandáznak benne a méhek, mert senki nem akarja őket kétnaponta lefűnyírózni.

Meg nagyon szeretnék cinegét és feketerigót, verebeket, szajkót, és olyan madarakat, amiknek nem tudom megtanulni a nevét, de bármeddig el tudom nézni, hogyan forgatják a fejüket, miközben hintáznak egy fa ágán. Az örökkévalóságban lesz időm erre. Csak bámulni őket, meg hallgatni. De jó lesz!

Szeretnék rózsákat, meg sárga- és őszibarackot. Egy kis málnát és cseresznyét is, mert ugyan ezek nem jönnek ki a ruhából, de ha nem a fehér Mennyországba megyek, talán kaphatok olyan ruhát, amit, ha leeszem, nem tűnik fel senkinek.

Sünt! Sün mindenképp legyen a Mennyországban. És ha van sün, akkor persze giliszta is, nehogy éhes maradjon szegény. És katicabogár! A hét pettyes. Meg pillangó. Bármilyen, csak ne molylepke, mert…na jó, nem baj, ha becsúszik néhány molylepke is, végülis elférnek a többiekkel, csak nem tudom mit esznek majd, de majd ezt megoldja a Mindenható, aki biztosan intéz nekem egy nem túl nagy tavat is, körben sással, az egyik parton kis domboldallal, amit erdő borít, az erdőben pedig néhány őz, és fácán a fura hangjával, meg fülesbagoly.

Ha ez a tavas dolog nem jön össze, akkor sincs baj, velem lehet alkudni.

Azért egy függő-, vagy hintaágyat azért kérek, hogy mikor a szél megfésüli a Mennyországom fáinak lombkoronáját, én kényelmesen, hátradőlve csodálhassam a félig lehunyt szemhéjamon át, hogyan csöppennek át a napfény mézcseppjei a táncoló levelek között.   

Bertóti Johanna: Oda,

A szerző fotója

ahova csak álmunkban nézünk be,

de akkor is csak üvegen át,

ahol nem hazudnak a képünkbe,

ahonnan a lélek mindent belát,

ahol az ég van, vagy feljebb talán,

ahova nem kell a széttaposott cipő,

ahol nincs sötétség, és nincs magány,

ahol nincsen köd, ahol nincs hajcihő,

ahova színes üvegen át süt be a nap,

ahol lubickolhatsz kedvedre,

hol nincs később, nincs hamarabb,

hol nem utasít senki sem rendre,

ahol annyira szabad minden,

hogy a szabadság sem kötelező,

ahol megkapsz mindent ingyen,

s oly könnyű, hogy nincs is levegő,

hol a boldogság sem kötelező,

hol nem fáradsz el, menj bár gyalog,

hol minden egyetlen közös nevező,

ahol mezítláb járnak az angyalok.

A szerző fotója

A szerző fotója

Kálmán Rudolf: Történet a lányról, aki nem nézett körbe - Ég ifjúsági novellapályázat, első helyezett

A rádióból álhírek szóltak, lehalkítottam, majd visszahangosítom, gondoltam, ha végre újra zene lesz. Ma sem kaptam levelet Zsuzsitól, pedig mióta disszidált, hetente ír. A csapot nem lehet rendesen elzárni, de soha nem is lehetett. Csöpög. Éppen a franciakulcsok között keresgéltem, mikor meghallottam a robajt, amelynek sokkal nagyobbnak kellett volna lennie, ha az élet igazságos lenne. Odamentem az ablakhoz, kinyitottam mind a négy szárnyát és kihajoltam, mint egy szenzációhajhász keselyű.  A zaj forrását kerestem, amely minden bizonnyal valami bajt jelöl. Az utcáról becsapó meleg csak úgy égette az arcom.

A tejeskocsi még csak akkor parkolt fel a járdára és az emberek alkotta gyűrű sem dagadt elvárható méretűre. Az asszonyok jajveszékeltek, sajnálkoztak és eltakarták a gyerekeik szemét, pedig nem volt szörnyű látvány. Inkább meghökkentően gyönyörű volt. Senki nem tudta, hogy történt, a FŐTÁV vezetéken dolgozó munkások már elkezdtek elméleteket felállítani. Senki nem ment oda segíteni, mert mindenki látta, hogy itt már nincs mit segíteni. Éreztem az illatot, ami csak meleg augusztusi délutánokon érződik. Szilvalekvár, gázolaj, emberi izzadtság. Mindenki csak nézte, tudtuk, hogy nem illendő, de nem lehetett megállni. Őt nézni kellett. A másodpercek órányi hosszúságba vesztek és mi csak próbáltunk betelni vele.

Miklós Rita alkotása

Fiatal volt, szőke és hétköznapi, mégis, ahogy ott feküdt kissé kifacsarodva de arccal felfelé, álomszerűnek tűnt hibátlan fehér bőre a melegtől izzadt aszfalton. Rózsaszín karton ruhát viselt, melynek az elején masnit lehet kötni szalagból, most ez a szalag rámába foglalta az arcát, amelyen a halottak fölényes mosolya ült. Ő is tudta, hogy mindig a halott a nyertes, mi élők csak veszíthetünk. És vesztünk is, a perctől, mikor először kinyitjuk a szemünket. Én is ilyen halálra vágynék: gyorsra, teátrálisra és mégis nevetségesen egyszerűre.

 A bevásárlása, ami a kerékpárja hátuljára volt kötve egy kosárba, szétszóródott a lány körül, mint egy beállított festmény. Ideális körülményeket teremtett ennek a banális szörnyűségnek, a maga szürreális módján. És mindenkinek rögtön a másik gondolata az volt, hogy mennyi drága étel.

Undorodom a gyarlóságunktól. 

Mikor megláttam, hogy nincs rajta cipő egyszerre feltört a sok év eltemetett fájdalma, félelme, boldogtalansága és megfelelési kényszere. És a gát, ami minden emberi érzésemet visszafogta eddig, átszakadt, és elkezdett folyamként tódulni mindaz, amit elfeledettnek hittem. Mindenkiben, de ők már nem érdekeltek. Nincs rajta cipő! Az állandó rettegés, hogy elveszítem a barátaimat, mert nekem régen nem voltak, hogy visszajutunk a garzonba, ahonnan indultunk, és hogy talán nem is vagyok szerethető. Mert nem vagyok szerethető, én gondolkodó vagyok. Az a sok küzdelem hirtelen teljesen értelmetlennek tűnt, látva, hogy ilyen könnyen ki lehet lépni az életből. Tudtam, hogy a tömegen ugyanez az érzés fut végig, mikor már az embereknek meghalni sincs erejük, lelkük.

Rákönyököltem a párkányra, amelyet az októberi sajnálatos események óta nem csináltattunk meg, és néztem a lányt. Mindenki nézte, már senki sem beszélt. Közben érkezett egy rendőrautó, a rendőr kiszállt és egy pillanatig ő is csak nézte az elétáruló látványt. Már patakokban folyt az arcomról a könny és hirtelen azt éreztem, hogy kiszakad a szívem a helyéből. Égettek a könnyek és a gyengeségem tudata. Láttam magam Székelyhídon, kezemben a birssel, nagymamám ölében. Hideg futott végig a testemen, beleremegtem a fájdalomba. Már nem volt sem Székelyhíd, sem villa, a családommal és a gyerekkorommal együtt elsodorta őket a történelem. Most már csak Sacueni van.  Már nem maradt semmi, csak a gyengeség és a patakokban folyó könnyem.

Más boldogtalanságát kívánni önzésből bűn, bűn! De mégis, az ember gyenge és önző, a tejeskocsi sofőrje csak a horpadással és a szivárgó tejjel foglalkozik. Tejút! - kiált fel egy gyerek, és tényleg, a tej kis patakban körbeveszi a rosszminőségű ruhába csomagolt, többé nem fájó testet. Ég veled, keretbe foglalt szabadság!

Feltört egy zokogással kevert, otromba nevetéshullám, mindenki nyelte a könnyeit és teli szájjal röhögött. Kiszakadtunk az életünkből, amit igazán nem is mi éltünk, és éreztük azt a rég elfeledett érzést, hogy önmagunk vagyunk.  És egyszeriben eltűnt minden, a sok fájdalom, kétely és boldogtalan élet, jelen, jövő. Múltunk már eddig sem volt. Elszállt a félelem mástól, saját magunktól. Elszállt a megrontó önzés, a lelket mardosó szeretet éhség és szeretni vágyás. És az, hogy már rég nem értjük egymást. És elcsöpögött a tejjel együtt a tudat, hogy már nem is akarjuk érteni egymást.

Egybefolyt minden és mindenki, és ekkor ő, a lány, akit már Évának sem hívtak, felállt és cipő nélkül elment, végig a Rákóczi úton. Ment, oda, ahova mi csak álmunkban nézünk be, de akkor is csak üvegen át. Felment az égbe, talán még feljebb, oda, ahova nem kell a széttaposott cipő. Oda, ahová színes üvegen át süt be a nap, és sem a boldogság, sem a szabadság nem kötelező. Oda, ahol mezítláb járnak az angyalok. 

Kálmán Rudolf vagyok, hatodik generációs ízig-vérig budapesti, mégis “vidékre” járok iskolába, az Illyés Gyula Gimnáziumba. Szeretem az iskolámat, amely motivál, hogy merjek más lenni. Mert kicsit más vagyok mint az átlag 19 éves, engem itt felejtettek az előző századból. De próbálok visszacsempészni rohanó világunkba a régi idők sikkjéből és eleganciájából. Így lett a barátaim körében a társadalmi esemény, a zsúr, a teadélután és a cocktail party elfogadott és hétköznapi fogalom. Szeretek színházba járni és általában ennek a szenvedélyemnek hetente hódolok. Azt gondolom, hogy a színház valami olyat tud hozzánk adni amely talán az utunkat is megtudja változtatni, de a látásmódunkat mindenesetre biztosan. 

Az iskolai feladatokon kívül nem írok, de most személyes vonatkozás miatt mégis azt gondoltam, hogy megpróbálom. Nagy meglepetés volt, hogy sikert arattam, mert általában nem értik amiket írok, vagy a stílust amiben teszem ezt. A fanyar, kissé groteszk hangvétel családi vonás, Nagymamám, mint motívum sokszor megjelenik a történeteimben. A huszadik század a kedvelt korszakom, mint belföldi mint külföldi tekintetben. Mert megragad a szörnyűséggel kevert finom, melankolikus szépség. 

“Egy ember élete sosem egy ember élete, mindig egy országé, egy világé, egy korszaké is.”

(Szabó Magda)

Berg Judit értékelése:

Történet a lányról, aki nem nézett körbe.

A történet középpontjában egy halálos gázolás utáni rövid időszak áll, amikor a járókelők az áldozat körül bámészkodnak. A szerző finom, pontos megfigyelésekkel vázolja fel a kiinduló helyzetet, majd vezeti át az elbeszélő én személyes gondolatvilágába, őszinte vallomássá alakítva a szöveget. Az utcai közjáték és filozofikus magasságig ívelő gondolatmenet szép lezárása a befejezés, amely a szerző jó arányérzékét, érett stílusát és érzékenységét bizonyítja.  

Varga Petra: Élet Gyár - Ég ifjúsági novellapályázat 2. helyezett

Rátkai Kornél illusztrációja

Kinyitod a szemed. Tíz év körüli kislány bámul, ő az egyetlen, aki belefér a perifériádba. Az utolsó, amire emlékszel, hogy egy valóságshow, a Megszoksz vagy megszöksz forgatásán beszélgettél a kamerással, és most egy szőke, kék szemű gyerek méreget. Még soha nem találkoztatok. Mindenesetre nem szeretnéd elijeszteni, hiszen valószínűleg ő jobban tudja, hol vagytok.

– Vashegyi András vagyok – nyújtod ki a kezed. Furcsállja a mozdulatot, esze ágában sincs kezet fogni veled. A helyzet kezd kínossá válni. Leengeded a karod. Nem tudod, hogyan viselkedj a gyerekekkel. Amikor a testvéred rád akarta bízni a sajátját, inkább átpasszoltad a kis Jankát a szomszédodnak.

– Tudom – válaszolja a lány.

El is feledkezel arról, hogy amikor valaki azt mondja, ismer, általában illik megkérdezned, honnan. Várod, hogy a kislány folytassa, de ő továbbra is rezzenéstelen arccal áll előtted.

– Te, Vashegyi András, halott vagy – kezdi nagy sokára.

Meglep, amit mond, ezért hitetlenkedve bámulsz rá. Pontosan úgy, ahogy ő tette az előbb.

– Hallani akarod, hogyan kerültél ide? – teszi fel a kérdést együttérzés nélkül. Látszik rajta, tűkön ül, hogy belekezdhessen a mesébe. Már attól megkönnyebbülsz, hogy legalább ebben hasonlít egy normális gyerekre. Bólintasz.

– A valóságshow utolsó előtti részét vettétek fel, amikor rá akartad venni Szandit, hogy jöjjön össze Zoltánnal, de elszaladt. A kamera őt követte, és amint felé fordult, téged telibe talált.

Nem a legelegánsabb így meghalni, de mi jobbat várhat egy valóságshow házigazdája? – töprengsz, de ő megzavar.

– Egyébként ki vitte volna el az egymilliót?

– Ezt sajnos még nem árul… – hadarod a berögzült választ, de félúton rájössz, már semmi értelme titkolózni, sőt lehet, ez a kislány szólhat egy-két szót az érdekedben, hogy a túlvilág jobbik részébe kerülj.

– Francis – feleled.

– Úgy tudtam! – kiált fel, majd zavartan körbenéz. Követed a tekintetét, de még mindig nem látsz senkit körülöttetek.

– Szóval ezek után hova megyek? – kérdezed, és imádkozol, hogy a jobbik helyre kerülj életedben először. Végül is nem loptál vagy öltél embert, legalábbis közvetlenül. A villamosos esetre gondolsz, és megborzongsz.

– Az ÉG-be.

Na, erre aztán nem számítottál. Egyáltalán, hol van az az ÉG? És az ilyenekről miért nem tanítanak semmit hittan órán? (Nem mintha bejártál volna rendesen).

– Az Élet Gyárba – magyarázza a kislány, majd felsóhajt: – Hogy egyesek milyen felkészületlenül jönnek ide!

Elgondolkozol, hogy ez az általad tanult két helyhez képest hol lehet.

– Akkor léphetsz át a mennyországba, ha egy földi embernek, aki ugyanide vagy a pokolba kerülne, jobbá teszed az életét – folytatja a kislány, és látszik rajta, hogy unja a kérdezősködést. Eltűnik az ajtó mögött, ahonnan jött. Követed.

Végtelen kékséget látsz magad előtt, de ha közelebbről megnézed, észreveszed a hajszálvékony fehér falakat, melyek külön irodákat alakítanak ki az itt dolgozóknak. Ugyanolyanok, mint bármelyik másik iroda a földön. Még egy kávé is gőzölög az asztalodon. Leülsz a kipárnázott forgószékre, és hátrafordulsz további instrukciókért, de az idegenvezetőd eltűnt. Bekapcsolod az asztalodon lévő hatalmas monitort, és kiropogtatod az ujjaid. Mikor belépsz, egy harminc év körüli nő jelenik meg a képernyőn, aki éppen részegre issza magát a barátaival. Megnyitsz egy dokumentumot, ami tartalmazza Enikő alapvető adatait.

„Teleshoposként dolgozik egy ismeretlen csatornánál, és mindig van kutyája” – olvasod. Először nem érted, mit takar a mindig szó, aztán magadból kiindulva, aki a szomszéd hörcsögét is sikeresen kinyúvasztotta egy hét alatt, rájössz az értelmére.

Az első feladatodként kitűzöd, hogy hazaküldöd Enikőt a kutyájához, ami remélhetőleg még él. Észreveszed, hogy bizonyos tárgyakat is tudsz mozgatni az egérrel, mint egy videójátékban. Először az ő korsójáért nyúlsz, de meggondolod magad. Egy közeledő pincér tart az asztala felé, tálcáján nyolc sört egyensúlyoz. Megvárod, amíg megáll Enikő előtt, és gyorsan összekötöd a cipőfűzőjét. Az ital eláztatja a lányt a feje búbjától a talpáig. Nevetsz. Úgy érzed magad, mint gyerekkorodban.

A következő hetekben hasonló helyzetekbe kevered Enikőt, aki folyton bosszankodik. Hurrikánt generálsz, mert nem írt alá egy környezetvédelmi petíciót. Elintézed, hogy egy madárraj szétszórja az összes pénzét, mert nem adakozott egy hajléktalannak. Mégsem változik semmi. Az egyetlen, amit elértél, hogy a nő fél kimenni az utcára, és már napok óta TV-t néz. A széked egyre kényelmetlenebbnek érzed, a kávét pedig egyre hidegebbnek. Ha téged ilyen katasztrófák érnének, hogyan reagálnál?

Valami más, kevésbé brutális megoldást kell választanod. Találnod kell valakit Enikő mellé, aki segít elindítani ezt a változást. Számba veszed a lehetőségeket: szemben lakik egy öreg fickó, aki kukkolni szokta, amikor kikászálódik a fürdőkádból. Határozottan elvetve.

Az egyetlen ember, akivel naponta beszél, Jani. Igaz, neki is csak ennyit mond: „Kösz, de nem, lúzer!” Mégis, talán ez is megteszi. Jani egy környezetvédelmi cégnél dolgozik, és az a feladata, hogy aláírásokat gyűjt a műanyag szívószál és evőeszközök nemzetközi betiltásáért.

Tökéletes. Már csak azt kell kitalálnod, hogyan hozd össze őket.

Enikő vonzónak találja az öltönyös pasikat, akiknek van háziállatuk, és a vámpírokat, amit egészen addig nem értesz, amíg rá nem pillantasz Enikő tévéképernyőjén a Vámpírnaplókra.

Szétszaggatod egy vonuló madárraj segítségével Jani összes ruháját az öltönyét kivéve, így kénytelen azt felvenni. Odacsalogatsz egy kutyát Jani lábához, aki szerencsére tényleg szereti az állatokat, ezért lehajol, és megsimogatja. Pontosan 10:34-kor belebotlik Enikőbe, aki ahelyett, hogy beszólna neki, ezúttal alaposan végigméri, majd odamegy hozzá beszélgetni. Mindketten mosolyognak.

Büszke vagy magadra, megcsináltad. Már csak az a kérdés: miért nem raktak át a jobb helyre? Vársz egy percet, és máris érzed a változást. Égető érzés lesz úrrá a testeden, a karod megremeg, mintha le akarna szakadni. A szemed viszketni kezd. Megdörzsölöd, majd rájössz, hogy az ágyban vagy. Ilyen lenne a mennyország? Nem akarsz megsérteni senkit, de azért ennél valamivel különlegesebbre számítottál. Amikor kikecmeregsz az ágyból, és belelépsz egy rágóba, már biztos vagy benne, hogy ez nem a mennyország. Belecsípsz a karodba. Igen, te, Vashegyi András, életben vagy.

Lehetséges, hogy az egészet csak álmodtad?

Nem, ennyire nem hatalmas a fantáziád. Azért örülsz, hogy nem vagy azon a különös helyen, és élsz. Ha tényleg meghalsz, a mennyországba szeretnél kerülni – határozod el.

Még valamire gondolsz, de először olyan lehetetlennek tűnik, hogy nem akarod kimondani. Segíteni fogsz a téged figyelő emberen és magadon is. Kihajolsz az ablakon, és felnézel az ÉG-re. Integetsz.

A szakmai zsűri (Berg Judit és Turbuly Lilla) indoklása:

Az írás legfőbb erénye iróniája és humora. Ironikus, ahogy a valóságshow-k világát felvillantja, és humoros, ahogy a főszereplő reagál arra, hogy kizuhant ebből a világból. Jó döntés, hogy a szerző mindezt egyes szám második személyben beszéli el, oldottabbá teszi a stílust, és bevonja az olvasót. Ötletes a történet megoldása, és a szövegen minden humora és könnyedsége mellett is átsüt, hogy egy értelmesebb, másokra jobban figyelő élet mellett áll ki.

A szerző bemutatkozik:

Érden élek 15 éve az öcsém, a szüleim és időnként a fiktív karakterek társaságában. Napközben is hajlamos vagyok elkalandozni a valós világból. A szobámban felhalmozódott könyvek káoszában és cikázó gondolataim közt egyaránt próbálok rendet tenni, kevés sikerrel. Tejeskávé és sorozatfüggő vagyok, ami néha megmutatkozik az írásaimban is. Ha éppen nem tanulok, kísérleteket végzek az élet minden táján a könyvektől egészen a gasztronómiáig. Két dolog nem maradhat ki a mindennapjaimból: egy óra írás és egy csokiszuflé. (Ajánlom a kettőt kombinálva).

Pauer Viktória Anna: Ég - Ég ifjúsági novellapályázat 3. helyezett

Demény Andrea illusztrációja

Hullócsillagos estén születtem. Nem emlékszem rá, de sokan mesélték. Anyám szerint ez valami égi hivatás jele, a jósnője szerint balszerencsés ómen. Szerintem lehet mindkettő.

Kislányként, még kétcopfos koromban, vad erdőkben jártam, harcoltam az indiánokkal, hajtottam fogatot, voltam bajba jutott hercegnő. Igaz, mindig képzeletben. A valóság nem hatott meg, minden időmet ebben a tükörvilágban töltöttem. Csak keveseknek árultam el a titkos ösvényt, ami a bejárathoz vezetett. Ott mi voltunk az igazság harcosai, nem tűrtük meg az ádáz betolakodókat, minden fa égig ért, minden nap örökké tartott, és minden galád végül megkapta méltó büntetését.

Forró nyári délután hozta a változást. Megnőtt a hajam, már zavart a játékban. Levágtam. Szüleim hamar felfedezték az ártatlan csínyt. Úgy még sosem üvöltött velem egyikük sem. Mintha én lettem volna a vad a vadászok előtt, ösztönösen hátrálni kezdtem. A vállam akadálynak ütközött. Föllángolt a tükörvilág, a többire nem emlékszem. Így esett szerencsétlen találkozásom a kerti grillsütővel. Az orvosok egybehangzóan állították: "ilyet még nem láttak". Majdnem az egész hátat beborító harmadfokú égési sérülések egy óvodáson. Kaptam gézt, szurit, matricát, de elvesztettem az ösvényt. A nagycsoport utolsó hónapját tétlen töltöttem, hiszen az udvaron minden számomra kedves elfoglaltság tiltott volt, nehogy felszakadjon a seb. Amíg a többiek homokvárat építettek, csimpaszkodtak, kincset kerestek, én fel-alá bolyongtam az udvaron. Egyfolytában és mániákusan kerestem a régi ösvényt, de még a nyomait sem találtam, pedig az elsuhanó ismerős árnyakat felismerve többször is esküdni mertem volna, hogy közel járok. Tanácstalanul kémleltem az eget, de a nap nem adott felvilágosítást.

Az iskola szinte megváltásként ért. Éheztem a tudást, hátha közelebb visz az elveszett titokhoz. A társaim szemében még láttam magam, ez reményt adott, de titokban tartottam. Még a legjobb barátnőmnek sem mondtam el, pedig ő volt az első, akiben igazán megbíztam. Kedvenc időtöltésünkként történeteket találtunk ki nem létező emberekről, meg nem történt eseményekről. Leírtunk mindent, ami csak az eszünkbe jutott. Mindig ő találta ki a legkacifántosabb részleteket, amikben még én is elvesztem. Elragadott minket a fantáziánk. Őt erőszakos látomások gyötörték, engem a kíváncsiság. Elvakított a gyermeki szeretet. Nem is hangzik olyan félelmetesen a vérszerződés, amíg meg nem villan a kés a neonfényben.

Ki a hibás, ha ilyesmi történik ? Én, ő, a szülők, a világ? Miközben anya és apa erről szónokolt, én az eget kémleltem a kocsiablakból, de a felhők nem adtak választ. Egyre gyakrabban szöktem el otthonról. Sosem mentem messzire, talán pár utcával lejjebb vagy feljebb, de egyszer sem találtak meg. Akkor lettem szerelmes.

Az élet egyszerre szépnek tűnt, egy új ösvényt találtam a régi helyett. Ő bemutatott otthon, és együtt terveztük a jövőt. Két évre eltűntem. Csak mi voltunk. Ha nem üt meg, talán fel sem ébredek.

Ezután újra egyedül maradtam. Jobban, mint valaha. A szobám sarkai egy-egy képet idéztek, a csendből is múltbéli hang szólt hozzám. Az elmúlt évek helyei viszkető emlékekkel voltak tele, már nem tudtam merre nézzek. A földet sokat láttam, hát néztem az eget. Milyen kék, gondoltam, legalább ez nem változott.

  

A szakmai zsűri (Berg Judit és Turbuly Lilla) indoklása:

Az Ég egy személyes felnövéstörténet, tele testi és lelki sebekkel, a gyermekkor „tükörvilágának” tünékenységével és az eltűnt világ kétségbeesett keresésével. Fejlett íráskészségről, jó stílusról árulkodik, képei, hasonlatai kiemelik a mezőnyből. Az olvasóban nyomot hagy az a személyes, ám önsajnálat nélküli fájdalom, ami kihallatszik a sorok mögül.

A szerző bemutatkozik:

Első osztály óta írok történeteket, kezdetleges költeményeket. Főleg az olvasás szeretete vezetett a saját gondolatok lejegyzéséhez, majd később tanári ösztönzésre csatlakoztam az iskolánk írásszakköréhez.

Mindig önbizalmat adott a novelláimra érkező pozitív visszajelzés. Alkotásaim szarkasztikus hangvételűek és meglepőek, kevésbé patetikusak. Az elmúlt években az iskolai kötelezettségek mellett az írás háttérbe szorult, de nagy álmom saját verses- és novelláskötet, esetleg regény megjelentetése.

Napjaimat Budapesten töltöm és töltöttem az elmúlt 19 évben. Végzős gimnazistaként idén érettségiztem. Külföldön tanulok tovább politika-pszichológia irányban.

Égi utazás - Beszállás!

Tiszta, áttetsző kristályfélgömb? A jóisten óvó tenyere, ami anyaföld fölé borul ? Sztratoszféra, mezoszféra, exoszféra? Halványkék mező, ahol hófehér bárányként legelnek a lelkek? A végtelen hideg határa? Az angyalok otthona? Kármán-vonal? Mennyország?

Ez az ég? Vagy az? Vagy ez is-az is?

Mindenkinek mást jelent. De ha az Égről beszélünk, bármilyen megközelítésből tesszük is azt, elkerülhetetlen, hogy szóba kerüljön a repülés, az ismeretlen, a félelmetes meghódítása. Az idegen világ lehet olyan vidék, ahonnan még nem tért meg utazó, lehet álomvilág, lehet üresség, ahol csak a fizika kérlelhetetlen törvényei maradtak – a lényeg, hogy ahhoz, hogy elérhessünk erre a területre, el kell szakadnunk a Földtől.

Szó szerint vagy képletesen.

Lenkei Zoltán képe

A következő másfél hónapban egy diákoknak szóló novellapályázat kapcsán két témát fűzünk össze: a MENNYORSZÁG-ÉG világát és az első írói szárnypróbálgatásokat. Ez a két téma nem áll távol egymástól. Nekem mindig az ég volt az a kapu, ami a fantáziabirodalomba vezetett. Ha gyerekként a magasba emeltem a kezem, úgy éreztem, csak egy kicsi hiányzik ahhoz, hogy elérjem az eget. Erre gondolva könnyebb volt írni, mindig jött az ihlet. Nem meglepő hát, hogy Rosch Emma középiskolás tanuló is az ÉG témájában írt ki novellapályázatot kortársainak. Neki és a szakmai zsűrinek: Berg Juditnak és Turbuly Lillának köszönhetjük, hogy megismerhetünk három ifjú, ígéretes tehetséget és a díjazott pályaműveiket.

Emlékszem, amikor 16 évesen először kaptam kritikát. Fogta a többkötetes szerző az alkotásomat, és kihúzott minden fölösleges sort. Egyetlen mondatot hagyott meg az egész írásból, és hozzáfűzte: ez jó gondolat, amivel lehet kezdeni valamit. Az elmúlt hetekben a három díjazott is átélte, ahogy szerkesztőként darabokra szedtük, majd velük együtt ismét összeraktuk a műveiket, de ők egyetlen jó sornál és gondolatnál sokkal többet hoztak: izgalmas elbeszéléseket, gyönyörű képeket, humort, érdekes karaktereket. Az ÉG-téma kapcsán mesélhettek volna habkönnyű történeteket is, ehelyett mindhárman az élet és a halál kérdéseire keresik a választ a szövegeikben. Velük tarthatunk a tükörvilágba, ahol a fák az égig érnek, elvisznek az Ég Gyárba, ahol a kék irodákból figyelhetjük a földi emberek szerencsétlenkedéseit, és elkísérhetünk egy mezítlábas lányt az utolsó sétájára.

Minden leendő útitársat szeretettel üdvözöl a két szerkesztő: Wéber Anikó és Mészöly Ágnes

Búcsú a gyermekkori kalandozásoktól

Kedves olvasóink!
Végére értünk a gyerekkorunk világában tett kalandozásunknak. Részünkről - alkotók és szerkesztők - jó volt újra gyereknek lenni ebben a két hónapban. Reméljük, hogy a sok-sok mesén, versen, történeten keresztül mindenki élvezte ezt az utazást.
Ezennel átadjuk a stafétabotot Mészöly Áginak és Wéber Anikónak, akik hamarosan a mennyország-ég témájával fognak jelentkezni.

Üdvözlettel a két témafelelős:
Simon Réka Zsuzsanna és Smelka Sándor

Smelka Sándor: Az utcafoci

Smelka Sándor

Minden fiú focizik gyerekkorában. Sőt néha a lányok is. Ezt nem lehet megúszni. Olyan nincs, hogy valami ne lenne labda, és ha a játszótér, ahol egy igazi focipálya is helyet kapott, túl messze van, arra is létezik megoldás. Például az utcafoci. Ami mondhatni egy külön műfaj, nagyon speciális szabályokkal. Például, ha valaki rárúgta a labdát a kerítésünk tetejére hegesztett tüskékre, és az kilyukadt, akkor az illetőt megkergettük. Ja és tizenegyes!
De ne rohanjunk ennyire előre. Az utcafocihoz négy dolog kellett: egy utca, egy focilabda és két csapat. Az első adott volt, egy kátyús utcácska a pécsi külvárosban, ami egy erdőbe torkollott. Focilabda is mindig volt, mert az fogyóeszköznek számított nálunk, a két csapat pedig a hasonszőrű barátainkból, a szomszéd gyerekekből állt. Mi pedig, ha nem az erdőt jártuk, villanyvasutaztunk, diavetítettünk stb, akkor fociztunk. Mert mit csináljon egy gyerek, mikor már minden fát megmászott és az erdő összes bogáncsát hazahozta a nadrágján? Focizik! Így gyorsan, általában minden nehézség nélkül állt össze a két csapat.
Az utcafoci első lépése a pálya kijelölése. Ehhez a legfontosabb hozzávaló négy darab féltégla volt. Akkoriban – mint mi is – majdnem minden szomszédunk építkezett, nem volt nehéz tehát féltéglákat találni valamelyik udvarban. Sőt ha nagyon akartunk, találtunk még malterosvödröket, csigákat, fapallókat, sőt kalákában dolgozgató nagybácsikat is, akik ott ragadtak nálunk: valamit mindig hegesztettek egyre kevesebb lelkesedéssel.
A téglákkal jelöltük ki a kapukat. Ez azért volt praktikus, mert ha az ellenfél nem figyelt oda, egy gyors és diszkrét lábmozdulattal arrébb lehetett rúgni az egyik téglát, hogy szűkebb legyen a kapunk. Persze csak a jó ízlés határáig, nehogy feltűnjön, mert ha az ellenfél észrevette a turpisságot, akkor néhány percre leállt a meccs, és játékvezetői konzultáció következett. Mivel nem voltak játékvezetők, ez abból állt, hogy mindenki elmondta a véleményét. A szüleink ilyenkor csak úgy reagáltak: má’ meg veszekednek! Súlyosabb esetben kergetőzésbe és verekedésbe torkollott a játék. De ez már egy másik történet.
A szabályaink egyszerűek voltak, letisztultak és puritánok. Tíz gólig játszottunk. Az árokban kint volt a labda, bedobás következett, de a kerítésről visszapattanhatott (ha nem lyukasztotta ki a szögesdrót). A les azt jelentette, hogy lesni kellett az autókat, a nagyobb fiúkat, akik szemet vethettek a labdánkra (lásd Pál utcai fiúk vonatkozó részeit).
Aki átrúgta a labdát olyan helyre, ahova nem volt bejárásunk, akkor az illető maga ment érte, egyúttal szabadrúgás járt az ellenfélnek. Kivétel ez alól a morcos Mátrai bácsi udvara, mert akkor vége lett a meccsnek, és a labdára is keresztet vethettünk, lévén, hogy a Mátrai bácsi kutyája a legenda szerint labdákat evett. A rossz nyelvek azt beszélték, hogy maga Mátrai bácsi is, bár ő inkább csak a füleinket akarta meghúzni, de azt nagyon.
Sérülés esetén mindenki otthon kezeltette a sebeit. Lehetőleg sírás és nyávogás nélkül.
A meccs továbbá bármikor félbeszakítható volt. Például amikor Laci bácsi a kis Polszkijával arra felé hajtott (permetezni ment a kiskertjébe). Továbbá veszekedés, ablak kilövés esetén, vagy amikor már nem volt több hadra fogható labda és leginkább akkor, amikor Mátrai bácsi megunta a lármát, az állandó huppogást, és tömegoszlatásba kezdett. És persze akkor is abbahagytuk a játékot, mikor elkezdődött a Süsü a tévében.
Szóval remek szórakozás volt ez, a sebeket, a kitört ablakokat, a véletlenül lerúgott visszapillantókat nem számítva.
Egyébként néhány év múlva az egyik szomszédunk medencét épített a kertjébe, onnantól kezdve vízilabdáztunk is. Nos, annak a játéknak is hasonló speciális szabályai voltak, de ez már egy másik történet.

Csík Mónika: Luna, a sárkány

Csík Mónika

A sárkány a szekrényemben él –

télikabátok, pulcsik mögött,

anya mesélt róla egyszer,

és a sárkány még aznap éjjel

a szekrény mélyére költözött.

Hallottam a neszezést, ahogy

vackol, alvóhelyet keres,

miután anya lekapcsolta a

lámpát s kiment; odabent,

a szívem táján erre megindult

valami végtelen gombolyag:

a tekeredő fonál lassan körbefont,

akár ha ökörnyál,

akár ha pókfonál lenne,

és éreztem: fogva tart.

Aztán mégis engedett a félsz,

és megkerestem őt a kabátok mögött,

kiflipózban aludt, akár a macskák,

megbújva pár zoknigalacsin között.

Tenyérbe vettem, betakartam,

láttam, hogy fázik – reszketett,

a holdfényben úgy tűnt:

maroknyi szirom csak,

teste ritmusra lüktetett.

Olyan volt, akár a tűz,

amely hirtelen készül

vetni óriási lángot,

olyan volt, akár a parázs,

mi a szeme helyén világlott.

Anya szerint a sárkány kút mélyén él,

néha meg gonosz emberek szívében fészkel,

és ha kitárja, szárnya a felhőkig,

sőt majdnem az ég pereméig ér fel.

De ez a sárkány napközben csatangolt,

éjjelente meg a szekrényembe bújva

aludta az igazak álmát,

és magával vitt a Tejúton túlra.

Bejártunk űrködöt, csillagfelhőt,

pihentünk holdsarlón ülve percekig,

amik furcsamód óráknak tűntek,

végtelen óráknak éjféltől reggelig.

Lábunkat lógattuk közben az éj vizébe,

mely csak örvénylett, örvénylett feketén,

majd holdkövet gyűjtöttünk mi ketten:

Luna, a sárkányom meg én.

Tallián Mariann: Boszorkányok

Tallián Mariann

Én, és a lányok. Hetedikesek lehettünk, talán.
A kertünkben bóklásztam, amikor egy májusi délutánon elég bátorságot éreztem ahhoz, hogy a várfal kétméteres kőrakásain átmászva titkos utakat keressek. Kíváncsi voltam, mások hogyan élnek. Figyeltem, milyen hangok szűrődnek ki a szomszédok lakásaiból, konstatáltam, rendezett-e a kert, vagy sem, például tartanak-e tyúkokat? Mert még olyan is akadt akkoriban Pécs belvárosában! Bujkáltam a fák és bokrok között, a szépen gondozott kertekből az illatos virágokat letéptem, és hazavittem, illatozzon az én szobámban. Büszke voltam a bátorságomra. Kalandozásaim során, a harmadik szomszéd elhanyagolt kertjében ráleltem egy kis fakunyhóra a várfal tövében. Kineveztem boszorkánytanyának. Innentől kezdve, minden szerdán a napközi után odasettenkedtünk a lányokkal, és megtartottuk a szeánszokat. Én lettem a főboszorkány.
Először zárat szereztem a faház ajtajára. Majd berendeztük, mindenki hozott valamit otthonról. Egy szőnyeget, egy kis puffot, asztali lámpát, alacsony asztalkát. Hangulatos lett és titokzatos. A rések között beszűrődő félhomályban körbeültünk és fogtuk egymás kezét. Izzó tekintetekkel mantráztuk az igaz varázsszót – szerelem. Az értékes lépesméz viaszdarabkáit széttördeltük és a kicsorduló arany édességet lenyaltuk az ujjunkról. Egy kanálból majszoltuk, és körbeadtuk, mint az áldozati ostyát a szertartáson. Aztán jött a lényeg. Hirtelen izzadni kezdett a tenyerünk, a hónaljunk, arcunk kipirult, és elindultak az áramok, szinte perzselődtünk az izgalomtól. A legféltettebb szívügyeinket tártuk fel egymás előtt. Mindenkinek volt egy igaz szerelme, és a szeánszok legizgalmasabb pillanatai mindig azok voltak, amikor sorban mindenki bevallotta, kire gondol naphosszat. Mikor elhangzott a kiszemelt neve, egyesek féltékenyen pillantottak fel, volt, aki felnevetett, és akadt olyan, aki sírva fakadt a hír hallatán – hiszen ő velem szemezett, pityeregte. Például Laci, a népszerű nyolcadikos szerelmes pillantásait többen is észrevették, így Lacit megátkoztuk, kitalált babonákkal. Zoli Timinek udvarolt, Timit pedig mindenki irigyelte a puszikért, amit a szerelmétől kapott, miután hazakísérte az iskolából. Ida sokat panaszkodott, hogy őt nem szeretik a fiúk. Rőt haja és idétlen frizurája miatt, azt hiszem. Tanácsokat osztogattunk neki, öltözzön csinosabban, majd akkor lesz barátja. Nekem Ákos udvarolt, de ki nem állhattam. Pedig osztályvigyázz közben megkérdezte, milyen autót szeretnék, ha összeházasodunk, Ladát vagy Skodát, mert a Trabanton kívül körülbelül ez volt a választék. Én a Skodánál maradtam, apámnak is az volt. Ákos is arra szavazott, nyilván. Abban viszont volt egy kis nézeteltérésünk, hogy piros vagy fehér legyen-e. Én természetesen pirosat szerettem volna, de ez a kérdés nyitva maradt, mert elkezdődött az óra, talán orosz. Valamiért mindig keresztezték egymást a vágyak. Én nem értettem ezt már akkor sem. Mint a drótok, az elektromos kütyük tartozékai. Hiába rendezgetjük el időről időre, minduntalan összegabalyodnak, ugyanúgy, mint az izzó lelki zsinórok.
Miután kibeszéltük a fiúkat, egy hatalmas, ezeréves nagymamaszekrénybe süllyesztettük a láthatatlan és látható varázseszközöket. Hajszálakat, fényképeket, ruhafoszlányokat, leveleket, tükördarabokat. Mindenki kirakta zsebeiből kincseit és közszemlére tette a szerelem titokzatos oltárárán, ami egy hímzett nagymamaterítővel díszített asztalka volt. Ezeket a féltve őrzött relikviákat aztán elrejtettük egy dobozba és betettük a szekrénybe. Sötétedéskor hazamentünk, külön-külön, nehogy észrevegyenek minket. Én mentem utolsóként és lelakatoltam a kunyhót.
Istenem, mennyit nevettünk, fejünket felvetve kacagtunk és hajunkat ráztuk, és hittük, hogy igazi boszorkányok vagyunk!
Álmodoztunk, és ilyenkor, mint egy homályos üvegen át, érzékeltük a világot. Tüzet gyújtottunk éjszakánként és seprűnyélen lovagoltunk a szél hátán. Ha telihold volt, sikeresen babonáztuk a fiúkat, ha a nap hétágra sütött, minden kócos leányt magunkhoz vonzottunk. Egyre több és több követőnk lett, boszorkányéjjeleken bogoztuk ki a zsinórokat, és talált mindenki a maga párjára mágiánk nyomán. Hittünk abban, hogy mindenhatók vagyunk.
Aztán egyszer csak kicserélték a lakatot a ház kertjében és mi kiszorultunk. Az idegenek rossz szemmel nézték, hogy kisajátítjuk a kertjükben álló faházat, hogy telepakoljuk mindenféle értelmetlen kacattal. Kidobták a színes párnákat és pokrócokat, a dobozunkat, benne a féltve őrzött kincseinket, a mézet, a gyertyákat, mindent. Hiába másztunk át a kerítésen és lopakodtunk vissza a kertek alatt, hiába vertük le a lakatot és tettünk rá helyette másikat. A szomszédok nem látták be, hogy ez a faház a miénk. Mert, hát, nem is volt az. Az övék volt.
Egy ideig szégyenkeztünk egymás előtt és lehajtott fejjel baktattunk az iskola folyosóján. Az uzsonnás néni, aki kakaósdobozokat árult édes kiflivel ötven fillérért, értetlenkedve pillantott reánk. Zoli egy idő után már Idának udvarolt, aki virágos inget húzott és elment fodrászhoz. Ákos fehér Ladáról álmodozott Timivel. Laci engem puszilt meg a házunk előtt, és ezért mindenki utált. Szerda délutánonként magányosan ücsörögtünk a szobáinkban, és csalódottan vettük tudomásul, hogy a drótokat nem fogjuk kibogozni sosem és varázsolni sem fogunk többet, mert zsebeinkből útközben kihullottak a szerelem ereklyéi.