 |
| Simon Réka Zsuzsanna |
Alig voltam hatéves, amikor életemben először külföldre vittek a szüleim. A diktatúra éveit éltük, és
csak kétévente utazhattunk Romániából Magyarországra, ezért hónapokkal előtte el kellett kezdeni a készülődést. Minden ilyen utunknak anyukám volt a logisztikai szakértője. Ő volt az, aki ötletelt, tervezett, mit nem vihetünk, mit nem hozhatunk. Figyelt minden apró részletre, többek között arra is, hogy mi gyerekek, ne érezzük a súlyát ezeknek az utaknak, mert bár úgy tűnt nekem, gyerekjáték, jó mulatság egy ilyen hosszú út, a szüleimnek semmiképp nem volt az. Emlékszem jól az első útra, az első szemüveges útlevélfotómra, és arra is, ahogyan a szomszéd bácsi azzal bosszantott, Simon vezetéknévvel lehetetlen, hogy átengedjenek a magyar határon, mert az nem magyar, hanem román vezetéknév. Abban az évben vonattal utaztunk, és előre felkészítettek, mi fog történni a határon, amikor megáll a szerelvény és határőrök lepik majd el a vonat folyosóját. Az odaúttal nem volt gond, mert átaludtam az út nagy részét és vele együtt a határon történt ellenőrzést is, így nem kellett amiatt aggódnom, a vezetéknevem elég jó magyar név-e ahhoz, hogy átengedjenek.
Első külföldi utamról sok emléket őrzök, a Balatont, a dinnyeevést, a cseresznyefákat, Budapest, Prága utcáit, a vidámparkot, az állatkertet, az érzést, amikor huszonnégy darabos színes ceruzakészletet kaptam ajándékba, az új mórás könyveket, amiket visszautunk estéjén már nem forgathattam. Ott álltam anyukám mellett, amikor ugyanúgy, ahogy mindig, gondosan csomagolt, és bár elmagyarázták, sehogy sem fért a fejembe, miért kell mindent, amit vettünk, ami a mienk, eldugni, miért kell a könyveket ruhákba göngyölni, és a csomagok mélyére süllyeszteni.
Elérkezett az idő, a vonat elindult, bármennyire is szerettem volna maradni még. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elaludni anyukám ölében. Azt éreztem, a visszaúton is magamba kell szívnom mindent, amit látok-hallok, mert csak két év múlva térhetek ide vissza. Az emberek jöttek-mentek a vonat folyosólyán, és én úgy örültem, ha hozzám szóltak, kérdezgettek. Akkor éreztem magam a legjobban, ha szóba elegyedhettem bárkivel, és ömölhetett belőlem a kitalált vagy épp valós történet. Mi tagadás, szerettem beszélni.
Elérkeztünk a határhoz, a vonat megállt. Anyukám arra kért, ha a határőrök belépnek a fülkébe, maradjak csendben, ő és az apukám majd felelnek a feltett kérdésekre. Megérkeztek. Ketten jöttek, egy román és egy magyar vámőr. Arra kérték a szüleimet, hogy vegyék le a bőröndjeinket, hadd nézhessék meg, miket viszünk haza. Szinte mozdulatlanul figyeltem őket, amikor a magyar határőr néni odalépett hozzám, megsimogatta a hajam, és megkérdezte, hogy hívnak. Kissé félszegen mondtam ki a vezetéknevem, de annál bátrabban a keresztneveim. Gondoltam, ha a vezetéknevem nem elég jó egy határátkeléshez, a két keresztnevem csak számít valamit. Megdicsértek, milyen szép hajam és nevem van, és én ezzel mintha szemmel láthatólag lélekben is kerekedtem volna. Talán ezért, talán másért, úgy döntöttek, csak az egyik bőröndöt ellenőrzik. Fel is forgatták rendesen a bőrönd egyik sarkát, de semmi érdekeset nem találhattak, mert nem emeltek ki belőle semmit. A magyar vámőr már kilépett, a román is készült, amikor anyukámtól jó hangosan azt kérdeztem:
– Akkor a kávét és a könyveinket nem ebbe a bőröndbe dugtuk? Sikerült?
A román határőr megfordult, anyukámra nézett, elmosolyodott és azt mondta románul:
– Mondja meg a gyereknek, asszonyom, sikerült.
Amikor már a lépteiket sem lehetett hallani, anyukám csak annyit szólt:
– Jaj, te drága!
Megölelt és kacagott jóízűen, úgy, ahogy minden alkalommal, amikor ezt nekem újra és újra elmesélte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése