Széchey Rita: Ki mit tud - kastéllyal

"Dórariták"

Könnyes-nevetős Ki mit tud, katonai elhárítással

Igaz történet, játszódik Röjtökmuzsajon, a nyugati határ mellett egy kastélyban, valamikor régen

Nekinyomjuk az orrunkat az ablaküvegnek, és kerekre nyílt szemmel bámulunk kifelé.
A kastély kertjében szokatlan sürgés-forgás, éles hangok, nyugtalanság. Dél van, de nem csengettek még az ebédre. Egymásra nézünk a lányokkal, vörös az orrunk a nagy figyeléstől, elvigyorodunk egymás bohócarcán, aztán újra a kertet bámuljunk.
– Jé, az ott egy rendőrautó.
– Valakiért jöttek.
– Jóságos ég.
– Krimi a kastélyban.
– Egy úttörőtáborban…
Kopognak.
Hurrá, valaki jön, és végre ebédelni hív, biztos csak rossz a csengő.
De nem, a másodikos Zolika jelenti, hogy Mária néni hívja az ikreket. A táborvezetőibe.
Egymásra nézünk, aztán a lányokra, az orrunk hegye még mindig piros, most kikerekedett szemünk is kezd azzá válni. Mit talált meg Mária néni? A klubot, a fészer mellett? Vagy a Zsuzsi levelét, hogy nem is jó ez a tábor, és haza akar menni? Mégsem tudta kijátszani az ellenőrzést?
Jó hosszú egy kastélyfolyosó. Ha az ember félve botorkál, végtelen. De azért odaérünk.
A szobában egyenes háttal ül Mária néni, sápadt. Egy rendőr áll mellette. Tányérsapkás, de nem szürke, olyan, mint egy katona a filmekben.
Egy papírból felolvas egy nevet, Szé… Szécs… dadogja. Ehh, mint az a rejjakciós, dünnyögi.
- Széchényi – segítjük ki. - De minket nem úgy hívnak, mint őt – szavaljuk készségesen, mint mindig -, a mi nevünkben nincs n, és…
A rendőr türelmetlen. Orrunk elé dugja a papírt. Ezek ti vagytok?!
Széchey Dorottya, Széchey Rita, a neveink, igen.
Akkor velünk jöttök.

Megy elől a rendőr, utána a két kislány.
A két kis Lotti, a két jókislány, a szégyenlősek, a mindig szófogadóak, akik nem úgy írnak levelet haza, ahogy a szeplős Zsuzsi, hanem ahogyan kell: kedves szüleink, nagyon jó helyünk van itt az úttörőknél…
Rendőrautó.
Rendőrség?
Nem. Határőrség. Parancsnokság.
Katonák, vizsgálóbizottság.

Még nem is volt ebéd, és már itt az éjszaka?
A megmagyarázhatatlan rémálmaival?!

Ismerjük-e a Tante Renátát.
Persze. Onkel Otto felesége. A húgunk keresztanyja. Hamburgban élnek, nyaranta meglátogatnak.
De miért érdekel ez egy főrangú katonát Röjtökmuzsajon, a kastélytábor melletti parancsnokságon?!
Most nagyon szigorúan néz.
Nem. Gyanakvón.
Nem, inkább… mintha félne. De gonoszan félne.
Aztán a kezünkbe nyom egy papírt. Egy táviratot. Mi ez?! Most üvölt.
for-mor-vén-hil-stop.
elv-az-ok-stop
ker- pap – stop

Olvas, néz, és megint üvölt. Mi ez?!!
Anyu!!!!  Elönti a szívemet az ujjongó hála, megjelenik előttem a szép, szőke hajú anyukám, látom, ahogy győzködi Apát, oldják meg valahogy a kérdést. És megoldották! Elküldték a verset!!! Táviratban, mert postafordultával már nem ért volna ide. Hogy ne legyen drága, a szavak első szótagjaival. A verset, az ikrek, a Dórariták mindig sikeres különszámát, a lányok is nagyon szeretik, az egyikünk mondja, a másikunk eljátssza ...
Írtunk, hogy nem jut eszünkbe, pedig este Ki mit tud? , és ezen múlik, hogy a mi szobánk nyeri-e a fődíjat, a mozit és a tortát!!!

„Forog, morog vén Hiláré,

elveszett az okuláré.

Keresi a papucsában,

kályhacsőben, zongorában.

Négykézláb a pamlag alatt,

a konyhába is kiszalad.

Tán alatta? Tán felette?

Tán a fürdőkádba tette?

Homlokára üt mogorván:

Hisz ott van a saját orrán!”

… és mivel bizonyítást nyert, hogy a szüleiknek kapcsolata van az eneszkában, és ez egy titkosírás, a kastély, melyben egyébként szegény proletárcsaládok gyermekinek biztosít népünk három hetes teljes ellátást, tehát ez méltatlan, mégis, mindenképp…

Nézünk egymásra, nézünk a beszélőre, nem értjük.
Miért ilyen mérges? Kire haragszik ennyire?

… így tehát beismeritek, hogy a szüleitek rajtatok keresztül próbálták meg kijátszani a népköztársaságot védelmezők éberségét, és ezzel a rejtjeles távirattal kívántak üzenni külföldi szövetségeseiknek, a kapitalista reakciónak?!
- Ez egy vers…  - rebegi félénken Dóra.
- A.. a ma esti Ki mit tud-ra… - szólalok meg én is.

                                                                            * * *

Vacsoránál ebédeltünk, addigra hitték el, hogy ez tényleg csak egy vers.
El is játszottuk nekik, bizonyságul. Jó kis főpróba volt… Vagy tíz döbbent szempár figyelte az előadást.
Akkor már bátrak voltunk.
A szüleinket védtük.
És este megnyertük a Ki mit tud –ot…
Még Mária néni is tapsolt…

1975-öt írtunk