Tóth Ágnes: Gyuluka

Tóth Ágnes

Olyan tizenkét éves formának tűnt, míg közelebb nem jött. Akkor már tisztán látszottak fakó arcán az öreges vonások és a szürke árnyak a szeme alatt.
Bizonytalanul tekintett a világba. A hajába ősz szálak vegyültek, de még így sem lehetett megállapítani a korát. Épp úgy lehetett tizenkét, mint harmincöt éves.
Gyuluka furcsa és számunkra érthetetlen dolgokat művelt. A legváratlanabb pillanatokban hirtelen megtorpant és lábat törölt. A lakásban, a lépcsőházban, de az utcán is, a legnagyobb forgalom közepette. Mintha valaki láthatatlan lábtörlőket helyezett volna el előtte, mindenütt, amerre csak járt és ráírta volna: „Tessék lábat törölni!”
Gyuluka nem sokat beszélt. Inkább csak önmagával, a bokrokkal és a fákkal társalgott a bérház hátsó udvarán. Alattvalóinak nevezte őket és jó uralkodóhoz illően gondoskodott róluk. Minket, gyerekeket került, mert kicsúfoltuk és kövekkel dobáltuk. Ezért nagyon magányos volt. Néha becsengetett a szomszédokhoz és elidőzött náluk. Ilyenkor mindig kapott egy almát vagy más apróságot. Egyszer hozzánk is bekopogott. Anyám lekváros buktával kínálta. A tíz perc alatt, amíg nálunk tartózkodott, legalább ötször törölt lábat. A fikusz előtt kedvesen meghajolt és tudatta vele, hogy a kincstárából nagyobb összeget fog kiutalni számára jutalomképpen, mert szép tisztán és ragyogó zölden tartja a leveleit. A fogasunkat viszont komoly és dorgáló szavakkal rótta meg kajlasága miatt és figyelmeztette, hogy őrködjék éberebben, mert hajnalban a mocsárból érkező titkos hadak sáros csizmákkal akarnak betörni a lakásunkba. Amikor kilépett az ajtón, becsületesen megtörölte a lábát a lábtörlőn.
Gyuluka örök téma volt a bérházban és a környéken. Senki nem tudott róla semmit, csak Berta, a házmesterné, mert ő régebbről ismerte.
A fiú nagyanyja senkivel nem beszélt. Mindig lehajtott fővel, meggörnyedve sietett el mellettünk. Még a köszönésünket sem fogadta. Megértettük őt. Éreztük, hogy nagyon szégyelli a terhet, ami rámaradt. Mert Gyuluka igenis rámaradt. Úgy örökölte, mint egy haszontalan bútordarabot, amit csak azért nem dobnak el, mert régi emlékek fűződnek hozzá.
A házmesterné mesélte, hogy Gyuluka szép, okos fiúcska volt, a szülei pedig diplomás és nagyon pedáns emberek. Talán túlságosan is azok. Folyton egrecírozták a gyereket a rend és a tisztaság miatt. Egy esős napon aztán elvetették a sulykot. Hisztérikusan verték agyba-főbe a kisfiút, mert sáros lábbal lépett be a frissen felmosott lakásba. És enni sem kapott, amíg pontosan százszor meg nem törölte a lábát.
De Gyuluka nem bánkódott. Boldog volt, mert volt egy bocskoros kutyája. Ő maga tekerte be az ebnek mind a négy mancsát rongyokkal, nehogy bepiszkolja a lakást.
Egy napfényes vasárnap délután lovaggá ütötte Bertát, amiért szép tisztán tartja a házat, és megígérte, hogy bearanyoztatja a seprűje nyelét, ha az udvari tanácsosai is jóvá-hagyják. Ebből az alkalomból olyat tett, amit még soha senkivel. Megpuszilta az asszonyt. Ezért a házmesternének jó napja volt és elmesélte, hogy Gyuluka szülei már tizenkét éve élnek Kanadában. Azóta csak egyszer érdeklődtek a fiú felől. De Gyuluka, hogy még véletlenül se felejtsék el őt, minden évben ír nekik Torontóba, és egy szép színes lábtörlőt is rajzol a lap aljára.