Tóth Ágnes: Gyuluka

Tóth Ágnes

Olyan tizenkét éves formának tűnt, míg közelebb nem jött. Akkor már tisztán látszottak fakó arcán az öreges vonások és a szürke árnyak a szeme alatt.
Bizonytalanul tekintett a világba. A hajába ősz szálak vegyültek, de még így sem lehetett megállapítani a korát. Épp úgy lehetett tizenkét, mint harmincöt éves.
Gyuluka furcsa és számunkra érthetetlen dolgokat művelt. A legváratlanabb pillanatokban hirtelen megtorpant és lábat törölt. A lakásban, a lépcsőházban, de az utcán is, a legnagyobb forgalom közepette. Mintha valaki láthatatlan lábtörlőket helyezett volna el előtte, mindenütt, amerre csak járt és ráírta volna: „Tessék lábat törölni!”
Gyuluka nem sokat beszélt. Inkább csak önmagával, a bokrokkal és a fákkal társalgott a bérház hátsó udvarán. Alattvalóinak nevezte őket és jó uralkodóhoz illően gondoskodott róluk. Minket, gyerekeket került, mert kicsúfoltuk és kövekkel dobáltuk. Ezért nagyon magányos volt. Néha becsengetett a szomszédokhoz és elidőzött náluk. Ilyenkor mindig kapott egy almát vagy más apróságot. Egyszer hozzánk is bekopogott. Anyám lekváros buktával kínálta. A tíz perc alatt, amíg nálunk tartózkodott, legalább ötször törölt lábat. A fikusz előtt kedvesen meghajolt és tudatta vele, hogy a kincstárából nagyobb összeget fog kiutalni számára jutalomképpen, mert szép tisztán és ragyogó zölden tartja a leveleit. A fogasunkat viszont komoly és dorgáló szavakkal rótta meg kajlasága miatt és figyelmeztette, hogy őrködjék éberebben, mert hajnalban a mocsárból érkező titkos hadak sáros csizmákkal akarnak betörni a lakásunkba. Amikor kilépett az ajtón, becsületesen megtörölte a lábát a lábtörlőn.
Gyuluka örök téma volt a bérházban és a környéken. Senki nem tudott róla semmit, csak Berta, a házmesterné, mert ő régebbről ismerte.
A fiú nagyanyja senkivel nem beszélt. Mindig lehajtott fővel, meggörnyedve sietett el mellettünk. Még a köszönésünket sem fogadta. Megértettük őt. Éreztük, hogy nagyon szégyelli a terhet, ami rámaradt. Mert Gyuluka igenis rámaradt. Úgy örökölte, mint egy haszontalan bútordarabot, amit csak azért nem dobnak el, mert régi emlékek fűződnek hozzá.
A házmesterné mesélte, hogy Gyuluka szép, okos fiúcska volt, a szülei pedig diplomás és nagyon pedáns emberek. Talán túlságosan is azok. Folyton egrecírozták a gyereket a rend és a tisztaság miatt. Egy esős napon aztán elvetették a sulykot. Hisztérikusan verték agyba-főbe a kisfiút, mert sáros lábbal lépett be a frissen felmosott lakásba. És enni sem kapott, amíg pontosan százszor meg nem törölte a lábát.
De Gyuluka nem bánkódott. Boldog volt, mert volt egy bocskoros kutyája. Ő maga tekerte be az ebnek mind a négy mancsát rongyokkal, nehogy bepiszkolja a lakást.
Egy napfényes vasárnap délután lovaggá ütötte Bertát, amiért szép tisztán tartja a házat, és megígérte, hogy bearanyoztatja a seprűje nyelét, ha az udvari tanácsosai is jóvá-hagyják. Ebből az alkalomból olyat tett, amit még soha senkivel. Megpuszilta az asszonyt. Ezért a házmesternének jó napja volt és elmesélte, hogy Gyuluka szülei már tizenkét éve élnek Kanadában. Azóta csak egyszer érdeklődtek a fiú felől. De Gyuluka, hogy még véletlenül se felejtsék el őt, minden évben ír nekik Torontóba, és egy szép színes lábtörlőt is rajzol a lap aljára.

Dávid Ádám: Bajack, bajack!

Dávid Ádám

                                                     
                                            

Ez a kedvenc gyerekkori képem.

Teli szájjal nevetek, és még nem

tudom, hogy a barackízű éden

nincs mindenhol, csak tata kertjében,

de azt hajtogatom: „Bajack, bajack!”

Mögöttem a széken dédi gubbaszt,

a fényárban ő az árnyékkontraszt.

„Ádikám, mondd, a meleg nem tikkaszt?

És ne kacagj úgy, mert még megpukkadsz!”

Én csak hajtogatom: „Bajack, bajack!”

Hol az a kert? Hát a dédi benne?

Nincs már kert, a dédi eltemetve,

mégis itt vannak egy fémkeretbe

zárva. Az a huncut meg csak enne,

és azt hajtogatja: „Bajack, bajack!”

Miklya Luzsányi Mónika: Kormos

Ketten egyedül, 1968

Kormossal együtt nőttünk fel, nagyapáméknál, abban a nagy polgárházban, aminek vadszőlő futotta be a teraszát, és az ablakain kora reggeltől besütött a nap. Kormos gömbölyű volt, puha és fekete, nagy zöld szemeivel számon tartotta minden mozdulatom, akárcsak nagyanyám. Mert Kormos az övé volt, elválaszthatatlanul, hiába szerettem eszelősen, engem csak megtűrt maga körül, nagyanyámért viszont rajongott, a nyomában volt mindenütt. Amikor nagyanyám beteg lett, el nem mozdult az ágya mellől, amint nagyapám kitette a lábát a szobából, felugrott a betegágyra, és ott muzsikált neki egész éjszaka. Mama egyre rosszabbul lett, felkelni se tudott, gyenge volt, Kormos csak nézte, nézte a nagy zöld szemeivel, „Látod már enni se tudok, nem esik jól semmi”, tolta el maga elől a tányért nagyanyám, „add oda a Kormosnak”, de Kormos csak megszagolgatta a szalámit a kezemben, nem ette meg, kioldalgott inkább a szobából. Hamarosan visszajött újra, egy kövér egeret tartott a fogai között, még élt. Mire észbe kaptunk volna, felugrott a betegágyra, és odadobta a nagyanyám takarójára, itt van, egyed, ettől biztos meggyógyulsz. Én visítottam, az egér persze elszaladt, Kormos döbbent pillantást vetett nagyanyámra, még megfogni se tudod?, de az egér után ugrott azonnal, kettéroppantotta a gerincét, úgy dobta nagyanyám elé, no, de most már egyed.
Nagyanyám persze nem ette meg, az egeret elástuk valahol a kertben, de Kormos kiásta újra, vitte nagyanyámhoz, „Zárjátok már ki azt a rohadt dögöt!”, ordította apám, de senki sem mozdult, ő sem, Kormos ott dorombolt nagyanyám áttetsző tenyere alatt. Az egérincidens után Kormos nem evett, „Egyél Kormos, legalább te egyél”, de nem, csak dorombolt az ágyon, nagyanyámat két nappal élte túl. A temetéskor tűnt el, azt hittük, elment a háztól, „Na, ennyi volt a nagy cécó, már el is ment új gazdát keresni”, mondta apám, de ő se hitt magának.
Amikor kimentünk a temetőbe, hogy eltakarítsuk a sírról az elszáradt koszorúkat, akkor találtunk rá. Ott feküdt a koszorúk alatt. Meg akartam simogatni, de puha, meleg teste most kemény volt és hideg, pedig ugyanúgy feküdt, mint otthon, összegömbölyödve, ahogy fölé borult nagyanyám láthatatlan tenyere.

Vibók Ildi: A Kis Királylány karkötője

Vibók Ildi

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Legkisebb Királylány. Édesapja, a Felséges Király – aki mindennél jobban szeretett volna nyugdíjas rendőr lenni – egy szép napon arra ébredt, hogy az lett. Ennek nagyon megörült, és hogy mások is örülhessenek, a helyi csárdában óriási csinnadrattát csapott. Volt ott sült malac, sült csirke, meg sült minden, folyt a bor, a sör, meg a kokakóla, és a Kis Királylány örömére rittyentettek egy sütipultot is.
Jöttek is a vendégek csőstül a világra szóló dínomdánom hírére, annyian voltak, mint csillag az égen, fűszál a réten, de legalább harmincan. Mikor kiörülték magukat, és a tortával töltött Kis Királylány is elálmosodott, mind úgy határoztak, hogy hazatérnek és ott ünnepelnek tovább. Ahogy megérkeztek, a Kis Királylány, aki túl fáradt volt, biccentett az alattvalók felé, bevackolta magát a szobájába és már majdnem elaludt, mikor hirtelen eszébe villant, hogy hű társa, a Felelőtlen Zombimaci még délután a trónterem asztalán maradt. Felcihelődött hát, betekergőzött egy kockás takaróba, kivánszorgott a trónterembe, és éppen felmarkolta volna a rózsaszín állatot, mikor pillantása hirtelen a Csodálatosan Csillogó Valamire esett. A Valami ott hevert a Felelőtlen mellett, ragyogott, mint a felkelő nap és a Kis Királylány, aki már sok szépséget látott a falusi céllövöldésnél, rögtön tudta, hogy ilyen szépet még soha… Óvatosan felemelte.
– Juhééé egy bilincs! – rebegte és a jobbjára csattintotta, aztán körbenézett, mert azt látta a tévében, hogy két csattintás kell, hogy minden rendben legyen. A radiátor huncutul fehérlett az ablak alatt, de a Kis Királylány sóhajtva nemet intett neki, és inkább a másik csuklójára csapta a cuccot, aztán belépett a konyhában a mulatozók közé.
– Tadaaaam! – mondta, és kecsesen az alattvalók felé nyújtotta összebilincselt kacsóit. Már amennyire a hóna alá préselt takarója engedte.
A hatás a Kis Királylány minden várakozását felülmúlta. A pórnép elhallgatott, és ahogy körbehordozta a tekintetét rajtuk, elégedetten látta a felhúzott szemöldököket, meg a leeső állakat. A döbbent csendet elsőként bácsikája, Pityu törte meg.
– Azta, kis zsarupalántája! – motyogta elégedetten a borospoharának. – A vér, a vér, a vér – itt kicsit elakadt, de hű asszonya a segítségére sietett:
– ...az nem válik vízzé – veregette meg csodálattal a hites ura vállát, hogy így ért az örökléstanhoz.
– Amúgy hogy működik az ilyesmi? – érdeklődött Miska, az udvari asztalos, azzal megragadta a Kis Királylány kezét, amitől a bilincs fogacskás része beljebb ugrott vagy tízfognyit és elkezdte vágni a fenséges bal csuklót.
– Egyszerű – szólalt meg az Öreg Király, aki eddig láthatóan elmerengett a látványon, de most, hogy szakértőre volt szükség, kiszakította magát a poétikus halmazállapotból és felvállalta ezt a szerepkört.
– Annyi, hogy befelé szaladnak a fogak, így gyorsan rá lehet csapni a delikvensre, de visszafelé meg nem szaladnak, na… Vagyis… – itt szeme újfent átment merengőbe.
– Vagyis? – érdeklődött tovább az udvari asztalos.
– Vagyis ahhoz már a kulcs kell, na! – nyögte ki a Király.
– Áhá! – értelmezte Miska a hallottakat. – Szóval a kulcs.
– A kulcs.
– De milyen kulcs?
– Hát a bilincskulcs!
A Kis Királylány ekkor döntött úgy, hogy újra ideje aludni térni, úgyhogy felséges atyjához fordult.
– Akkor kérem szépen – mondta bágyadt mosollyal.
– Mit?
– A kulcsot.
– A kulcsot?
– Igen.
Az Öreg Király szemében a megértés fénye csillant.
– Ja, az nincs meg.
A Kis Királylány hitetlenkedve meredt az Öreg Királyra.
– Te hazahoztál a rendőrségről egy olyan bilincset, aminek nincs kulcsa?
– Azt nem mondanám, hogy nincs – magyarázta a friss nyugdíjas – mert valahol biztos van! Csak nálam nincs!
– Papa, te hazahoztál a rendőrségről egy bilincset, aminek nincs nálad a kulcsa?
– Véletlen volt.
A Kis Királylány nagyot nyelt.
– No, jó, de hogy veszem le?
A Király reménykedve nézett végig a dáridóban megroggyant népén, jó ötleteket várt, és nem csalódott.
– Le kell lőni róla! – javasolta András, a szomszéd birtok ura, aki az eltelt évek alatt galambnak álcázta magát, de most hirtelen kiderült, hogy vadnyugati veszternhős. Minimum.
– Leadtad már a szolgálatid, szomszéd? Egyszerűen le kell lőni!
– Áthozom a flexet és levágjuk! – próbált talpra állni Miska, de hirtelen visszahuppant és ahogy meredten bámulta a fenséges kacsót, a Királylány nem tudta eldönteni, hogy a kezére gondol-e, vagy az új karkötőre.
– Igazából csak középen kell kettélőni! – kötötte az ebet a karóhoz a fegyverbarát. – Akkor már tudja használni a kezeit. Egy jól irányzott célzás, és kész!
– Van itthon egy kis háztartási sósav? Azzal le lehet maratni – szólt közbe egy Udvari Háziasszony. – Akár csak a vízkövet!
De akkor hirtelen belépett az Anyakirálynő, aki mint sofőr és mint anya, színjózanul ünnepelt.
– Van a zsandároknál tartalékkulcs? – kérdezte, miután értesült az eseményről. – Minden bilincshez kell, hogy legyen tartalékkulcs, nem?
A Király bólintott.
– Akkor kocsiba be!
Az Öreg Király a bólogatásból villámgyorsan heves fejrázásba ment át.
– Azt már nem!
– Miért nem?
– Mert hajnali háromkor nem kísérek be egy pokrócba tekert, megbilincselt gyereket!
– De ez nem egy gyerek! Ez a te gyereked, az ég szerelmére!
– No, pláne! Az egész bagázs rajtunk röhögne. Mit mondanék nekik?
– Azt, hogy letartóztattad, mert későn jött haza – toppantott az Anyakirályné határozottan és a kezébe kapta a slusszkulcsot.
Így történt, hogy a Kis Királylány, aki – a hitelesség kedvéért most bevalljuk – már nem is volt olyan kicsi, inkább amolyan Süldő Királylány – azon az éjjelen díszkísérettel ment a helyi tömlöchöz, ahol, mint egy vasra vert plüss Csocsoszan, még vagy másfél órát üldögélt egy szál plédben, amíg az ügyeletes zsandárok röhögve próbálgatták, vajon melyik lehet az a kulcs, amelyik megszabadítja őt sanyarú helyzetéből.
Aki nem hiszi, járjon utána.

Széchey Rita: Ki mit tud - kastéllyal

"Dórariták"

Könnyes-nevetős Ki mit tud, katonai elhárítással

Igaz történet, játszódik Röjtökmuzsajon, a nyugati határ mellett egy kastélyban, valamikor régen

Nekinyomjuk az orrunkat az ablaküvegnek, és kerekre nyílt szemmel bámulunk kifelé.
A kastély kertjében szokatlan sürgés-forgás, éles hangok, nyugtalanság. Dél van, de nem csengettek még az ebédre. Egymásra nézünk a lányokkal, vörös az orrunk a nagy figyeléstől, elvigyorodunk egymás bohócarcán, aztán újra a kertet bámuljunk.
– Jé, az ott egy rendőrautó.
– Valakiért jöttek.
– Jóságos ég.
– Krimi a kastélyban.
– Egy úttörőtáborban…
Kopognak.
Hurrá, valaki jön, és végre ebédelni hív, biztos csak rossz a csengő.
De nem, a másodikos Zolika jelenti, hogy Mária néni hívja az ikreket. A táborvezetőibe.
Egymásra nézünk, aztán a lányokra, az orrunk hegye még mindig piros, most kikerekedett szemünk is kezd azzá válni. Mit talált meg Mária néni? A klubot, a fészer mellett? Vagy a Zsuzsi levelét, hogy nem is jó ez a tábor, és haza akar menni? Mégsem tudta kijátszani az ellenőrzést?
Jó hosszú egy kastélyfolyosó. Ha az ember félve botorkál, végtelen. De azért odaérünk.
A szobában egyenes háttal ül Mária néni, sápadt. Egy rendőr áll mellette. Tányérsapkás, de nem szürke, olyan, mint egy katona a filmekben.
Egy papírból felolvas egy nevet, Szé… Szécs… dadogja. Ehh, mint az a rejjakciós, dünnyögi.
- Széchényi – segítjük ki. - De minket nem úgy hívnak, mint őt – szavaljuk készségesen, mint mindig -, a mi nevünkben nincs n, és…
A rendőr türelmetlen. Orrunk elé dugja a papírt. Ezek ti vagytok?!
Széchey Dorottya, Széchey Rita, a neveink, igen.
Akkor velünk jöttök.

Megy elől a rendőr, utána a két kislány.
A két kis Lotti, a két jókislány, a szégyenlősek, a mindig szófogadóak, akik nem úgy írnak levelet haza, ahogy a szeplős Zsuzsi, hanem ahogyan kell: kedves szüleink, nagyon jó helyünk van itt az úttörőknél…
Rendőrautó.
Rendőrség?
Nem. Határőrség. Parancsnokság.
Katonák, vizsgálóbizottság.

Még nem is volt ebéd, és már itt az éjszaka?
A megmagyarázhatatlan rémálmaival?!

Ismerjük-e a Tante Renátát.
Persze. Onkel Otto felesége. A húgunk keresztanyja. Hamburgban élnek, nyaranta meglátogatnak.
De miért érdekel ez egy főrangú katonát Röjtökmuzsajon, a kastélytábor melletti parancsnokságon?!
Most nagyon szigorúan néz.
Nem. Gyanakvón.
Nem, inkább… mintha félne. De gonoszan félne.
Aztán a kezünkbe nyom egy papírt. Egy táviratot. Mi ez?! Most üvölt.
for-mor-vén-hil-stop.
elv-az-ok-stop
ker- pap – stop

Olvas, néz, és megint üvölt. Mi ez?!!
Anyu!!!!  Elönti a szívemet az ujjongó hála, megjelenik előttem a szép, szőke hajú anyukám, látom, ahogy győzködi Apát, oldják meg valahogy a kérdést. És megoldották! Elküldték a verset!!! Táviratban, mert postafordultával már nem ért volna ide. Hogy ne legyen drága, a szavak első szótagjaival. A verset, az ikrek, a Dórariták mindig sikeres különszámát, a lányok is nagyon szeretik, az egyikünk mondja, a másikunk eljátssza ...
Írtunk, hogy nem jut eszünkbe, pedig este Ki mit tud? , és ezen múlik, hogy a mi szobánk nyeri-e a fődíjat, a mozit és a tortát!!!

„Forog, morog vén Hiláré,

elveszett az okuláré.

Keresi a papucsában,

kályhacsőben, zongorában.

Négykézláb a pamlag alatt,

a konyhába is kiszalad.

Tán alatta? Tán felette?

Tán a fürdőkádba tette?

Homlokára üt mogorván:

Hisz ott van a saját orrán!”

… és mivel bizonyítást nyert, hogy a szüleiknek kapcsolata van az eneszkában, és ez egy titkosírás, a kastély, melyben egyébként szegény proletárcsaládok gyermekinek biztosít népünk három hetes teljes ellátást, tehát ez méltatlan, mégis, mindenképp…

Nézünk egymásra, nézünk a beszélőre, nem értjük.
Miért ilyen mérges? Kire haragszik ennyire?

… így tehát beismeritek, hogy a szüleitek rajtatok keresztül próbálták meg kijátszani a népköztársaságot védelmezők éberségét, és ezzel a rejtjeles távirattal kívántak üzenni külföldi szövetségeseiknek, a kapitalista reakciónak?!
- Ez egy vers…  - rebegi félénken Dóra.
- A.. a ma esti Ki mit tud-ra… - szólalok meg én is.

                                                                            * * *

Vacsoránál ebédeltünk, addigra hitték el, hogy ez tényleg csak egy vers.
El is játszottuk nekik, bizonyságul. Jó kis főpróba volt… Vagy tíz döbbent szempár figyelte az előadást.
Akkor már bátrak voltunk.
A szüleinket védtük.
És este megnyertük a Ki mit tud –ot…
Még Mária néni is tapsolt…

1975-öt írtunk

Miklya Zsolt: Széllel bélel

Miklya Zsolt

Elég a rigli

Világvárosban is be lehet zárkózni, egy faluszéli szolgálati lakást is nyitva lehet hagyni. Azt hiszem, itt kezdődött minden: a nyitott, vagy legalábbis kinyitható ajtóban. Mert ugye a fiatal tanítóék, akiknek a gyerek végett kiutalták végre a pedagóguslakást, csak vigyáznak már egy szem féltett kincsükre. Akinek ott a ház, ott az udvar, elég tágas a játékhoz, és van ott minden, ami egy gyereknek kell. De mit tudja azt egy felnőtt, a gyereknek mi kell? Fejlesztő környezet, mondják az okosok. Nyitott ajtó, dünnyögik az öregek. Vagy nyitható, elég a rigli. Amikor el tudja húzni, elég nagy már a kinthez.
Mert mi van odakint? Ez itt a kérdés. Egy macska ki-bejár, ismeri a vadászterületét, nem korlátozza semmi, csak a felismert határ. A gyerek is ki-bejár, felfedezi játékterületét, megismeri határait, ha engedik neki. Azt hiszem, a nyitott, vagy legalábbis kinyitható utcaajtóval kezdődött minden. Mikor el tudtam húzni a riglit, és az utcára először kiléptem, nem követte büntetés, határzár, kulcsra zárt ajtó. Csak annyit kértek, szóljak, ha kimegyek. S én szóltam, megyek játszani. Ami egyet jelentett a kinttel, míg bentté nem vált az is.
Nyugodtan kiengedtek, nem szöktem el. Barátom lett az utca, barátaim az utcabeliek, kicsik, nagyok, öregek. Bejárásom volt a szomszédba és a szemben nyíló utcanegyed házaiba, ahova csak benyitottam. Közvetlen szomszédunkban lakott egy gyermektelen idős házaspár, Matyi bácsi és Mancika néni, több időt töltöttem náluk, mint otthon. Már korán reggel az utcaajtójuk elé ültem, hogy amikor kinyitják, már otthon is legyek, náluk. Az a mérhetetlen idő, amire vágytam, náluk megvolt, órákon keresztül ültünk a diófa alatt, és hallgattuk a madarakat, vagy elmentünk virágot szedni vagy a forráshoz. Velük elengedtek, a falun túl is.
Nem szöktem el, csak egyszer. Akkor se szöktem, csak meglátogattam nagyapámékat a falu túlsó végén. Vasárnap volt, ebéd utáni szieszta, ami gyereknek unalmas, ki kell találni valamit. Elindultam hát látogatóba, szólni nem tudtam, hiszen a szüleim pihentek. Emlékeztem az útra, végig a főutcán, a túlsó malomig, aztán a vasút utcáján jobbra, egész a téglás házig. Mikor betoppantam, nem akarták elhinni, hogy egyedül jöttem. Pedig nem volt olyan nagy dolog, fejemben volt az út, mint egy térkép. Biciklivel vitt haza nagyapám, hogy ne izguljanak értem sokáig.
Akkor sem kaptam utcazárat. Megbeszéltük, hogy ilyen messzire nem szabad menni. Pedig nem volt messzi, a mi falunkban nem voltak nagy távolságok még egy kigyereknek sem. Megtanultam a távolt, a távlatot magamban élni. Mint Matyi bácsi és Mancika néni a diófa alatt. Még kicsi voltam a dióhoz. A házunk előtt eperfák sorakoztak, alacsonyan nőttek az ágaik, némelyikre fel tudtam mászni könnyen. A fa koronája belülről kitágul, lehet belőle minden, kastély, űrhajó, repülőgép, magashegyi kilátó. Az utca túloldalán, a mély árok pedig völgykatlan, szurdok, óvóhely, bölcső.
De egyik sem ér fel a széllel. Amivel szemben találod magad az utca porában. Amire ha rádőlsz, megtart, s csak azért nem kap fel, mert ez nem forgó-, csak egyszerű pusztai szél, vándorok köpenybélelő társa, pásztorok füttyös barátja. Kalapemelő, szoknyaborzoló az uraknak, úrhölgyeknek. Legjobb barátja a gyereknek.

Szélfiú

Széllel bélel. Széllel árnyal.

Nyárpihén elpihen.

Szélre dől, három pár szárnnyal

száll az út széltiben.

Szelet söpör, pihét kavar

tört cirok gyűrt feje.

Talpa alatt por és avar,

sosemvolt mag helye.

Semmi baj, csak széllel játszik.

Szárnyat ígért, hatot.

Három jobbról, három balról.

Hetedik nem jutott.

Semmi gond, csak széllel bélel,

sosem leszel magad.

Nem vagy más. Nem vagy kivétel.

Árnyékod itt marad.

Szélre dől, a szél is játszik,

húznak a vadlibák.

Éket húznak, vének látszik,

átüt a vén az ág.

Három jobbról, három balról,

hetedik: ék hegye.

Ágat tördel, eget karcol,

reszket a kék hege.

Széllel borzol, széllel számol,

összege képletes.

Hatot ígért, ráadásról

nem volt szó, érdekes.

Szélre dől, három pár szárnnyal

száll az út széltiben.

Három pár szárny egy szép árnnyal

port ver és elpihen.

Németh Eszter: A eperszájú egere

Németh Eszter

Az eperszájúnak melege volt. A nap hétágra sütött, ezért is gyöngyözött a homlokán a veríték, no meg...
Kezdjük az elején, az eperszájú, mint minden gyerek, a felnőttek szemében érthetetlen és undort keltő apró élőlények iránt érzett vonzódást. Legyenek bogarak vagy egyéb ízeltlábúak, esetleg egyéb, a felnőttek számára sikítozásra okot adó élőlények.
Az eperszájú anyusa félt az egerektől. Macskát a kutya miatt nem lehetett tartani, és most, hogy zajlott az építkezés, az egerek pofátlanul bemerészkedtek a lakásba. Az eperszájúnak is ígértek saját szobát, amiről neki ugyan fogalma sem volt, mit jelent, de azonnali hatállyal egérfogómentes övezetté nyilvánította. Szerencsére erről anyusnak nem volt tudomása, és a szoba sem volt még lakható. Apus és nagyapus egérfogói tehát maradtak.
Egy ilyenből szabadított ki az eperszájú alig pár perce egy áldozatot, akit nagy óvatossággal épp az imént csempészett ki az udvarra. Mi tagadás, számos apró verejtékgyöngy okozója volt az ügylet és lebonyolítása. Az eperszájú vizet dugott az egér orra alá, aki azonban a bajuszát sem mozdította, épp csak pihegett. Igyekezett melegen tartani a kis testet, ami alig volt nagyobb, mint a tenyere, valami mesében csinálták egy madárral, és elóvakodott diót szerezni.
Szerencsére a kedvenc diófája alatt még akadt tavalyi dió, a hangtalan osonkodásról megfeledkezve az eperszájú nagy lendülettel taposott rá. Az meg reccsenve széttört. Az apró kezével kigyűjtötte a lábával szétrugdalt héj közül a dióbelet. Az izzadó tenyerében nyugvó egér orra alá dugta.
Az egér kicsi orra megremegett, aztán elfelejtett lélegezni. Az eperszájú csalódottan bámulta a kezét. A fene essen az egérfogóba, pedig ez a példány nem is vérzett. Szerencsére nevet keresni neki még nem volt ideje. Tanácstalanul ácsorgott a diófa alatt, most aztán mit kezdjen a döglött egérrel?
A tekintete a homokdombra tévedt a betonkeverő mellett. Az eperszájú határozott léptekkel a nagyapus asztalosműhelyéhez ment, keresett két kis lécet. Az egeret, jobb ötlet híján, zsebre tette, neki már úgyis mindegy alapon. A felnőttek nem szerették, ha a műhelyekben makterol, így aztán sompolygásra váltott, amíg szöget és kiskalapácsot keresett.
Egymásra helyezte a léceket, a két kis szöget az ajkai közé szorította, pont úgy, mint nagyapus és Zsóóóóci, bár ennek nem volt tudatában. Sőt a jobb szemét is pont úgy csukta le, mintha kacsintana, mint ők, és úgy méregette, hol kellene összeszögelnie a két lécet, hogy rendes kereszt legyen belőle. Végre megállapodott, ügyesen kivette a szájából az egyik szeget, a léceket tartó ujjai közé illesztette, felvette a kalapácsot és apró, halk ütésekkel összeszögelte. Megfordította a keresztet, egyenesre húzta a léceket és gondosan beverte a másik szöget is. Elégedetten szemlélte az eredményt. Majd visszasompolygott a műhelybe és gondosan helyére tette a kalapácsot.
A homokdombhoz már rendes gyereklépésekkel ment, ott szabad volt játszani, csak széthordani volt tilos. Lyukat ásott a homokba és a farkánál fogva kihúzta a döglött egeret a zsebéből. Gondosan a lyukba helyezte és ráhúzta a homokot. Már épp a keresztet szúrta le fejfaként, amikor mamóca hirtelen megszólalt mögötte:
- Hát te meg mit művelsz?
Az eperszáj dacosan hallgatott. A nagyra nyílt szemek sarkában gyűlni kezdtek a könnyek.
- Na, gyere segíteni! Krumplit kell pucolni.
- Használhatom a bicskám? Kapok igazi kést?
- Kapsz igazi kiskést. De előbb eredj kezet mosni! Szappannal!
Fél órával később az eperszájú lelkesedése már jócskán alábbhagyott. Sajnos ezzel együtt a figyelme is. Egyszerűen túl kicsi volt a keze, a krumplik meg túl nagyok és ráadásul túlerőben is volt a burgonyahadsereg. A győzelem esélytelennek látszott, csakhogy a sok segítő felnőtt gyomra délre biztosan nagyon fog korogni, így beharapta az eperszáj alját és tovább mészárolta a burkumpik páncélját, azaz héját.
Ekkor történt a baj. Egy különösen hatalmas és vitéz burkumpi csúszósra izzadta magát, a kés megcsúszott és egyenesen az eperszájú hüvelyujjának körmében landolt. Két részre osztva középen, mint az apus-szakállas Mózes a tengert a piros könyvben. Az amúgy is beharapott eperszáj alsó ajkába a kisegérnyi fogak élesen martak bele. A vitéz burkumpi a földre szökkent, a kés utána. Az eperszájon megjelenő apró vércseppeket könny oldotta rúzsnyivá.
Mamóca rémülten tette le a kését és az éppen pucolt krumplit. Kiszaladtak az udvarra és felkiabáltak anyusnak a tetőre. Az eperszáj vörösre mázolt vigyorral mutatta a hüvelyujját. Anyus először bután nézett, de aztán megértette, hogy az eperszájú nem a vörös körömlakkját és rúzsát kölcsönözte ki, így lemászott a létrán. Mamócával bevitték a szobába és leültették. Anyus kirohant kötszerért, mamóca a nyomában.
A hirtelen egyedül maradt eperszáj az ujját bámulta, nem fájt, csak lüktetett. Minden szívdobbanás egy-egy csepp vért préselt ki a kettévágott köröm közti vékonyka résen. Mikor anyus és mamóca visszaért a kötszerrel, a szék támlájára bicsaklott fejjel találták az eperszájút.
Kicsit később a kerítésen keresztül büszkén mutatta, már szélesre húzott, kicsit sebes eperszájjal a szomszéd Karcsinak a bekötözött ujját, aztán nagy komolyan, a hangját lehalkítva hozzátette:
- És életemben először elájultam. Most képzeld el! Az egeret meg bebetonozták. Szerinted elszédült az egérhulla a betonkeverőben?
Ezen aztán hosszasan tanakodtak. De máig sem jutottak eredményre.

Kertész Edina: Gumimatrac

A kép a Szelidi-tónál készült, ahol a nagypapám és az ötödik felesége egy kis faházban töltötték a nyarakat, mi pedig sokszor meglátogattuk őket. Ide kötnek a legkorábbi emlékeim: egy rózsa illata, a szappané, ahogy egy lavórban megmosom a kezem. Apu tolja a gumimatracot, amit, ha kilyukadt, a biciklikerék-javító készletével reparált meg. Mellettem pedig a nővérem fekszik. Apu azóta elengedte a matracot, és most már csak ketten lebegünk a nővéremmel, aki azóta is olyan gondoskodóan hajol mellém, mint ezen a képen. Azóta sem mertem a Szelidi-tóhoz visszamenni. Biztosan nem olyan lenne, mint az emlékeimben: rózsaillatú, kukoricaízű, lágy, zöld lebegés.

Wéber Anikó: A tárgyak bűvöletében

Wéber Anikó

Te szereted a tárgyakat? Tudtad, hogy életre kelnek, ha emlékezel rájuk? Tudtad, hogy a számodra fontos tárgyak nélkül nem lehetnél ugyanaz, aki most vagy? Én tudom. A szüleim tanították nem is olyan rég, amikor gyerek voltam.
Akkoriban a vízzel teli kádból Óperenciás-tenger lett. Majd veszélyes, gyors sodrású Nílus. Onnan mentett ki apa, amikor eljött az alvás ideje. Felkapott, a mosógép tetejére tett, bebugyolált egy hatalmas, törölközőnek használt pelenkába úgy, hogy még az arcom se látszott ki, és elindultunk a szoba felé. Nem láttam mást a fehér anyagon át, csak a lámpák fényeit. Mindig meglepetésként ért, mikor érek földet nagy huppanással az ágyban. Akkor kezdődött a mese. Arról, hogy apa talált egy csomagot a folyóban, amit a krokodil elől mentett ki anyának. A szüleim lassan kibontották a rám csavart pelenkát, és megcsodálták, mit rejt. Az ő kislányukat.
Majd jött a lefekvés, és a nappaliból erdő, a vitrin porcelánjaiból kisállatok lettek. Minden este, amikor nem akartam elaludni, apa a karjába vett, és bejártuk a mesebeli tisztást, bekukkantottunk az odúkba és a bokrok mélyére. Elköszöntünk az őzikéktől, a medvétől, a mókusoktól és a madaraktól.
– Látod, lehunyta már a szemét minden erődlakó. Rád is vár az ágyad – mondta apa a polcok előtt állva, én pedig bólogattam. Csak akkor ráztam a fejem, amikor valóban ott találtam magam a szobámban, betakarva. Ahogy a takaró csücskét szorítottam, figyeltem a homályba vesző tárgyakat.
A sötétben a házunk falaiból manók birodalma lett. Biztosra vettem, hogy a téglákban apró lakásaik és járataik vannak. Több százan élnek körülöttünk, piros sapkát hordanak, és hosszúra nőtt a szakálluk. Mindent tudnak rólunk, és amikor nem figyelünk vagy elalszunk, akkor előjönnek és táncolnak, rohangálnak a szőnyegen egészen reggelig. Amikor felkel a nap, ők eltűnnek, nekem pedig elérkezik a kedvenc napszakom: a játék ideje.
Ilyenkor Kinga babából a kislányom lett. Nagy, barna szeme volt, hosszú, sűrű szempillája, kopasz, kerek feje, gödröcskés arca. Így tekintett a világba, és várta, hogy átöleljem. Kétévesen kaptam, és azonnal a társammá vált. Jött velem minden nyaralásra és a kórházba is. Hatévesen hozzábújva aludtam a fehérségben a sok idegen, beteg gyerek között. Őt tologattam a játék babakocsiban is a tó körül, amíg anyukám az öcsémet altatta. Majd amint elég nagy lett a testvérem, ő lehetett az apukája: Papi. Vele és Kinga babával bejártuk az egész világot: utaztunk az Orient expresszen, hajókáztunk a tengeren, sziklát másztunk és kincset kerestünk. Attól kezdve, hogy velem volt, minden álmomat, vágyamat megosztottam és eljátszottam Kinga babával. Ha ránézek, felfedezek benne egy darabka Anikót.
Ahogy láttam az arcom az üvegpohárban is, amiből mesebeli serleg lett. Azt kaptam jutalmul, amiért vigyáztam a tárgyakra. A szüleim kihívtak a konyhába, ünnepélyes arccal, büszkén. Megmutatták nekem a pultra tett üvegpoharat, és azt mondták, már olyan nagy vagyok, hogy abból ihatok. Én pedig felnéztem a konyhaszekrényre, láttam a lámpafényben csillogó üveget, és olyan óvatosan fogtam meg, mintha az életem múlna az épségén. Hirtelen igazán felnőttnek éreztem magam. De csak addig, amíg vissza nem tértem a nappaliba, ahol a puffokra tett takarókból sátrak lettek. A dobozokból kastélyok. A régi szoknyákból báli ruhák. A díszpárnákból lovak és hintók. Akkoriban minden szobában, minden tárgyban megbújt a varázslat. Talán még most is ott van, csak elő kell hívni.
Te észreveszed? Tudod, hogyan kell előcsalogatni a varázslatot? Látod a tárgyaidat, amik bármivé át tudnak változni? Ne hagyd őket elveszni és elfelejtődni!

Mészöly Ágnes: MARY POPPINS A GYEREKKORRÓL ELMÉLKEDIK

Mészöly Ágnes

talán biztonság, és akkor van vége,

amikor a takaróra engedsz egy kihűlt kezet.

talán felelőtlenség, ami addig tart,

míg nem táplálsz magadban egy új életet,

vagy léha könnyelműség, napról-napra tervek,

aztán kitöltöd az adóbevallásodat,

esetleg hit egy felső, gondos létezőben,

aki egyszer csak nem segít, hiába hívod a sejtjeidbe épült, imának nevezett varázsszavakkal.

talán szerelem. és addig tart, míg önként

nem cseréled békés, meleg mindennapokra.

talán kaland, amit el nem engedsz,

csak jobban szereted már, ha tervezhető,

a lehetőség, hogy tűzoltó, juhász,

de semmiképp sem szaktanácsadó,

vagy az ostoba, szent naivitás,

amivel bután megbántott barátod felé szaladsz a parkban, kitárt karokkal, mint a filmeken.

biztosan édes ízek, lekvár és porcukor,

de semmiképp sem kifinomult gurmé,

egyforma mesék, a legkisebb királyfi

mindben levágja a sárkány hét fejét,

bár lehet rózsaszínű rajzfilm-varázslat is,

de csak míg nem zavar a mindörökké boldog,

vagy tán épp rémálom, melyben kígyó üldöz,

és akkor múlik el, mikor rájössz, hogy saját félelmed játszik veled, s egy apró tablettával elkergethető.

tán az akarat, hogy jó legyél, de tényleg

és akkor ér örökre, mindörökre véget,

mikor először csalsz a számolásnál,

és úgy csinálsz, mintha tényleg lefutottad volna,

talán a szabadságvágy, hogy ne kelljen szolga-

módra hajtanod a gépet, kopott fogaskerék.

vagy talán a vad üldözés a hintalóval,

tán ez a gyerekkor, és akkor múlik el, mikor rájössz, hogy az előre-hátra, előre-hátra, sehova nem vezet.

Demény Péter: Csurom vizesen

Demény Péter

Szoktatok merengeni? Tudjátok, amikor csak néztek magatok elé, és nem csináltok semmit. Nem játszotok katonásdit, nem bújócskáztok, nem cicáztok, nem labdáztok, nem legóztok, és a Minimaxot sem nézitek. Csak ültök, és néztek magatok elé.
Én már régen nem játszok sok mindent, úgyhogy sokat ülök, és nézek magam elé. Annyit éltem már, hogy egy egész óvoda sem élt annyit, és az egyik életemben volt egy Kozi nevű barátom. Így, ahogy mondom: Kozi.
Kozi a boltos néni fia volt egy faluban, ahol a szüleim házat vettek, és Kozma Zolinak hívták. Volt egy szürke kocsink, azzal mentünk ki oda minden hétvégén, és ott ismerkedtem össze Kozival. De vajon hogy meséljem el, hogy értsétek is?
Kozi úgy volt a barátom, hogy nagyobb volt, és csuda dolgokat művelt. Egyszer például fogadtunk, hogy gyorsabban szalad mezítláb, mint én, és megnyerte. Én már akkor is lassú voltam, de abban bíztam, és azért mertem fogadni vele, mert az utca, amelynek az egyik kanyarulatában laktunk, csupa kő volt, és azt reméltem, hogy a kövek felsebzik a lábát. Úgyhogy nagy pöffeszkedve álltam vele szemben – annyira lehetett, mint ide az a vödör –, és még akkor is csak álltam, amikor elkezdett szaladni felém. Aztán megfordultam, és szaladni kezdtem, de csak a távolság felét tettem meg, ő máris utolért. Azóta sem tudom, hogy csinálta, hacsak nem úgy, hogy ő is megszokta, ahol él, mint ahogy én sem lepődöm meg a kaputelefonon vagy a számítógépen.
Szóval ellenállóbb volt, mint én, azt hiszem, ezt így mondják. És merészebb is, vadabb. Együtt fociztunk, együtt vertük a körtét, együtt cicáztunk… Hogy miért vertük meg a körtét? Nem megvertük, hanem levertük a fáról: megálltunk a körtefa alatt, és mindenféle botokkal addig hajigáltuk, amíg le nem pottyant róla egy csomó körte. De Kozi olyan ügyes volt, hogy felmászott érte a fára, pedig az első ág magasabban volt, mint amilyen én vagyok most, és én például sehogy se tudtam volna felkapaszkodni.
Egyszer nagyon megharagudtam rá, mert a vályúnál, ahová vízért mentünk… Azért kellett vízért menni, mert nem volt bevezetve, és a csorgóról hoztunk – látod, most jut eszembe, hogy hívták azt. Egy hosszú cső állt ki a földből, és alatta egy teknőszerűség állt, mint amilyenben kicsi korotokban fürdetett édesanyátok, csak nagyobb. A cső egész nap folyt, és a vályúban megállt a víz, mindenféle növények nőttek benne, és a bivalyok azt itták. A falubeliek meg oda jártak vízért, és ha kint voltunk Bikalon – ez volt a falu neve –, akkor nekünk is oda kellett mennünk, öcsémmel ketten hoztunk egy vödör vizet. És egy ilyen alkalommal lepriccoltam Kozit, ő meg az egész vályú vizét rám fröcskölte, legalábbis így éreztem. Folyt rólam a víz, nagymamám csak szörnyülködött. Nektek van nagymamátok? Félt titeket? Hát engem is éppen úgy féltett, és akkor én is úgy éreztem, hogy van miért féltenie, mégsem árultam el Kozit, elvégre a barátom volt, és az árulkodás amúgy sem szép dolog. Úgyhogy hagytam, hogy nagymamám sopánkodjon, csak öltöztessen át minél hamarabb, mert nemsokára hazajön édesapám, és akkor lesz nemulass!

Fodor Veronika: Régi nyár

Fodor Veronika

Kert végében titkos ajtó,
tyúktojás, egész szakajtó.

Görögdinnye, friss kenyér,
ribizlitől piros tenyér.

Szőlőlugas, meggyfaág,
vajaskenyérkatonák.

Simon Réka Zsuzsanna: A határon

Simon Réka Zsuzsanna

Alig voltam hatéves, amikor életemben először külföldre vittek a szüleim. A diktatúra éveit éltük, és
csak kétévente utazhattunk Romániából Magyarországra, ezért hónapokkal előtte el kellett kezdeni a készülődést. Minden ilyen utunknak anyukám volt a logisztikai szakértője. Ő volt az, aki ötletelt, tervezett, mit nem vihetünk, mit nem hozhatunk. Figyelt minden apró részletre, többek között arra is, hogy mi gyerekek, ne érezzük a súlyát ezeknek az utaknak, mert bár úgy tűnt nekem, gyerekjáték, jó mulatság egy ilyen hosszú út, a szüleimnek semmiképp nem volt az. Emlékszem jól az első útra, az első szemüveges útlevélfotómra, és arra is, ahogyan a szomszéd bácsi azzal bosszantott, Simon vezetéknévvel lehetetlen, hogy átengedjenek a magyar határon, mert az nem magyar, hanem román vezetéknév. Abban az évben vonattal utaztunk, és előre felkészítettek, mi fog történni a határon, amikor megáll a szerelvény és határőrök lepik majd el a vonat folyosóját. Az odaúttal nem volt gond, mert átaludtam az út nagy részét és vele együtt a határon történt ellenőrzést is, így nem kellett amiatt aggódnom, a vezetéknevem elég jó magyar név-e ahhoz, hogy átengedjenek.
Első külföldi utamról sok emléket őrzök, a Balatont, a dinnyeevést, a cseresznyefákat, Budapest, Prága utcáit, a vidámparkot, az állatkertet, az érzést, amikor huszonnégy darabos színes ceruzakészletet kaptam ajándékba, az új mórás könyveket, amiket visszautunk estéjén már nem forgathattam. Ott álltam anyukám mellett, amikor ugyanúgy, ahogy mindig, gondosan csomagolt, és bár elmagyarázták, sehogy sem fért a fejembe, miért kell mindent, amit vettünk, ami a mienk, eldugni, miért kell a könyveket ruhákba göngyölni, és a csomagok mélyére süllyeszteni.
Elérkezett az idő, a vonat elindult, bármennyire is szerettem volna maradni még. Nagyon fáradt voltam, de nem akartam elaludni anyukám ölében. Azt éreztem, a visszaúton is magamba kell szívnom mindent, amit látok-hallok, mert csak két év múlva térhetek ide vissza. Az emberek jöttek-mentek a vonat folyosólyán, és én úgy örültem, ha hozzám szóltak, kérdezgettek. Akkor éreztem magam a legjobban, ha szóba elegyedhettem bárkivel, és ömölhetett belőlem a kitalált vagy épp valós történet. Mi tagadás, szerettem beszélni.
Elérkeztünk a határhoz, a vonat megállt. Anyukám arra kért, ha a határőrök belépnek a fülkébe, maradjak csendben, ő és az apukám majd felelnek a feltett kérdésekre. Megérkeztek. Ketten jöttek, egy román és egy magyar vámőr. Arra kérték a szüleimet, hogy vegyék le a bőröndjeinket, hadd nézhessék meg, miket viszünk haza. Szinte mozdulatlanul figyeltem őket, amikor a magyar határőr néni odalépett hozzám, megsimogatta a hajam, és megkérdezte, hogy hívnak. Kissé félszegen mondtam ki a vezetéknevem, de annál bátrabban a keresztneveim. Gondoltam, ha a vezetéknevem nem elég jó egy határátkeléshez, a két keresztnevem csak számít valamit. Megdicsértek, milyen szép hajam és nevem van, és én ezzel mintha szemmel láthatólag lélekben is kerekedtem volna. Talán ezért, talán másért, úgy döntöttek, csak az egyik bőröndöt ellenőrzik. Fel is forgatták rendesen a bőrönd egyik sarkát, de semmi érdekeset nem találhattak, mert nem emeltek ki belőle semmit. A magyar vámőr már kilépett, a román is készült, amikor anyukámtól jó hangosan azt kérdeztem:
– Akkor a kávét és a könyveinket nem ebbe a bőröndbe dugtuk? Sikerült?
A román határőr megfordult, anyukámra nézett, elmosolyodott és azt mondta románul:
– Mondja meg a gyereknek, asszonyom, sikerült.
Amikor már a lépteiket sem lehetett hallani, anyukám csak annyit szólt:
– Jaj, te drága!
Megölelt és kacagott jóízűen, úgy, ahogy minden alkalommal, amikor ezt nekem újra és újra elmesélte.