Széchey Rita - József-nap

(c)Rácz Nóra

– Magának mi lesz? – kérdezte valaki, és érezte, hogy hátulról megtaszítják a hátát. Fölpillantott, nahát, elfogyott előlem a sor, gondolta, és rámosolygott a pult mögött álló lányra. Kérek egy – kezdte volna, de nem jött ki hang a torkán. Későn vette be a gyógyszert, még nem hat, nyugtázta szomorúan, aztán újra nekirugaszkodott a mondatnak.

– Na – sürgette a lány –, mi lesz? Feltartja a sort, bácsi – mondta, és a körmével idegesen dobolt a pulton.

Érezte, ahogy az izgalomtól elfogja a szédülés, ilyenkor még nehezebben megy a beszéd, gondolta, nem is próbálkozik vele, döntötte el, odamutatott a polcon egy piros dobozra. A lány elhúzta a száját, ez nem tud beszélni, mormogta maga elé, de azért levette neki a dobozt a polcról.

– Csak ezt?

– Kettőt – mutatta a lánynak az ujjain, és közben maga is megdöbbent, milyen idegen, visszataszító hang jött ki megint a torkán.

Reggel van, azt már ittas a tata, hallott maga mellett egy hangot, de úgy tett, mintha nem értené, mit suttognak mögötte, közben azon gondolkodott reménykedve, hogy biztosan téved, nem is rá vonatkozik a méltatlankodás. Haragudni nem haragudott, de savanyú lett a szája íze, és a szédülése is felerősödött. Ugyan hogy mondja el ezeknek a csikóknak, mi az, ha valaki a sztrók mellé még parkinzonos is lesz? Hogy mondja el nekik, hogy a gyógyszer bevétele előtt nem tudhatja, tud-e majd beszélni egyáltalán aznap, vagy szánalmas nyögésekkel kommunikálhat csak, és hogy nem tudja, előre indul-e el, amikor föláll egy székről, vagy hátra viszik a lábai, hogy milyen érzés így élni, várva, mikor és hogyan vicceli meg élőként már haldokló idegrendszere?

– Ugyanolyat vagy szűrőset? – kérdezte a lány, és újrakezdte a dobolást a valószínűtlenül hosszú, szemkápráztató színű körmeivel. A pillantása fáradt volt, türelmetlen, ugyanakkor csodálkozó. Sehogy sem értette, hogyan lehetséges, hogy ilyen tiszta, kedves tekintettel néz rá ez a már kora reggel részeg bácsika?

A jó ég tudja, gondolta ő magában, mifélék ezek a mérgek, de Dodónak valószínűleg mindegy is, a fölszedett csikkek között se nagyon válogathat. Bólintani mindenesetre egyszerűbb, mint magyarázkodni, hát bólintott, szűrőset. Akkor kettőt, kérdezte a lány, és ő újra bólintott, még egy ühümöt is sikerült végre megformálnia, boldogan érzékelte, hogy néhány másodpercig egészen úgy kommunikál, mint egy normális ember. Jójó, persze, normális ő egyébként, csak az a probléma, hogy ezt rajta kívül más nemigen tudja. A nagyközönség számára egy elkent beszédű, imbolygó járású részeg tata csupán, esetleg szenilis vénember, ha valaki jobban figyel.

És nem elég az alattomos betegség, itt van ráadásnak ez az érthetetlen gondolat, ami nem hagyja nyugodni napok óta. Hogy jót kell tennie ezzel a Dodóval, akit, mint megtudta tőle, valójában egy gyönyörű bibliai névvel kereszteltek meg annak idején, de mára lekopott róla a szépség, József helyett Dodó bácsinak szólítja, aki megszólítja egyáltalán. Két éve lakik az utcában, és az a szerencséje, hogy nem sikerült még képviselőt találni a lakóközösség élére, aki a helyére tenné a dolgokat, a lakók meg, talán lustaságból, talán irgalomból, de elnézik neki, hogy ott melegszik az alagsori műanyagüzem szellőzőcsövénél, egy ablakboltozatban, annyiban ügyelnek csupán az utcaképre, hogy rendszeresen cserélik a matracait, takaróit.

Ő három hónappal azelőtt éppen a Dodó lakhelye melletti kapualjban lett rosszul, nem tudott elindulni, annyira futotta csak az idegi vivőanyag tartalékából, hogy leült a bezárt bolt bedeszkázott kirakatablakának boltíve alá, és így, valamelyes fedezékben várhatta meg, hogy a reggel bekapott gyógyszer hasson már. Közben volt alkalma megfigyelni Dodót, vagyis Józsefet, aki egy női karórán figyelve az idő múlását, módszeresen betartva az órák fordulóját, pompás délelőtti programot varázsolt magának. Először is olvasott. Ha jól látta, de ez nem egészen biztos, A tizennnégy karátos autó volt a kezében, fény felé tartotta a könyvet, hunyorgott, mert nem volt rajta szemüveg, úgy betűzte a sorokat. Pontban tízkor letette a könyvet, behajtotta a pokróca alá, és sétára indult. A megállóban kezdte a csikkvadászatot, a cipője orrával módszeresen odébb tolva egy-egy papírt vagy falevelet, aztán a kellő hosszúságúnak ítélt szálakat szépen beigazította az inge zsebébe. Fél óra múlva újra pihent egyet, folytatta az olvasást, majd délben újabb fél órára csikkvadászatra indult.

Miközben várta, hogy a lány az elé tartott, nyitott pénztárcájából kivegye a megfelelő összeget, csodálkozva nyugtázta, hogy akarata ellenére mosolyra húzódik a szája.

Valahogy aztán hazajutott, nehézkesen letelepedett Dodó mellé, és odatette elé a dobozokat.

– Boldog névnapot – mondta lassan, nehezen, és nem nézett a másik férfira. Az bólintott, megszagolgatta a dobozokat, mindkettőt, külön, majd akkurátusan belesimított a zsebébe néhány szálat, végül visszacsomagolta még a celofánborítást is, és eltette a könyvesládájába az ajándékot. Aztán a zsebébe nyúlt, kivett két szálat, megnyomkodta, összemérte, és az egyiket felé nyújtotta.

– Tüzet? – kérdezte, és már gyújtotta is a végét. Ábel óvatosan a szájába vette a cigit, szippantott egyet belőle, mintha nagyon élvezné, és felhunyorgott a felhőkre. Köhintett, mert valamennyi a füstből mélyebbre ment, mint akarta, és utánanézett a véletlenül szabályosra sikeredett, fölszálló füstkarikának. A szeme sarkából érzékelte, hogy Dodó elismerően hunyorog felé, az oszladozó füst mögött pedig meglátta az előbukkanó nap aranyló felhőfodrait. Mintha mosolyognának, gondolta csodálkozva, és oldalra pillantott, vajon a másik férfi is látja-e azt, amit ő.
Az szintén a felhőket figyelte, és bánthatta szemét a fény nagyon, mert még mindig hunyorgott.