Simon Réka Zsuzsanna - Lele

(c) Varga Zsófi

1.
A lelei kéményekből már kora reggel kanyarogni kezdett a füst. Érezni lehetett a levegőben, nyakunkon a tél. A konyhában ültünk. Nagyanyám kukoricát fejtett, én diót törtem, nagyapám a rádiót próbálta móresre tanítani, de nem szűnt a recsegés. A Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben következett volna a Kossuth Rádióban, amit nagyapám mindig meghallgatott.
‒ Ezt a rádiót holnap kidobom! ‒ mondta, és kikapcsolta a készüléket. Csizmát húzott, fejébe nyomta a kalapját, és kisietett az ajtón.
‒ Hova megy? ‒ kérdeztem a nagyanyámat.
‒ Lenyugodni ‒ mosolygott nagyanyám.
Az őszvégi csendet hamarosan fejszecsapások törték ketté, aztán nagyapám erős hangja duruzsolta tele a vidéket, mi pedig a benti melegben hallgattuk, ahogy nyugtatgatja magát.

(c) Varga Zsófi

2.
‒ Politikus leszel, fiam! ‒ mondogatta nagyapám, amikor arról próbáltam meggyőzni, miért nem jó ötlet, ha engem visz magával a mezőre szénát gyűjteni. A diófák alatt ültünk a kertben, ánizsszárat rágcsáltunk, és ő mesélt. Háborúról, orosz fogságról, Singer varrógépekről és a tökéletes gomblyukról. Én meg nem tudtam betelni vele. Ha éppen nem énekelt, mesélt annak, aki meghallgatta. Nagyanyám néha nem volt fogékony a hallgatásra. Fejét csóválva leintette:
‒ Már megint filozofálsz, Ferenc!
Esténként az istálló előtt álltam, onnan néztem, ahogy nagyapám szeretett bivalyait megfeji. Nekik is ugyanolyan mély átéléssel mesélt, és az állatok békésen hallgatták. Ki tudja, talán azért is volt olyan finom és tápláló a tejük.

(c) Varga Zsófi

3.
‒ Csak ennyit tettél, hát tegyél még! Mindjárt hozom a második fogást! ‒ mutogatott a tányéromra nagyanyám, amikor már a harmadik adag levest gyúrtam magamba. Ha a védtelen, asztalnál ülő nem volt résen, az üres tányérjára újra és újra került valami, anélkül, hogy egy ujjat is mozdított volna. Mintha a merítőkanál és a fakanál nagyanyám harci eszköze lett volna. Nem tette le, míg az ételháborút meg nem nyerte. És mindig nyert. Mestere volt az asztali közelharcnak. Ellene nem létezett hatékony harci terv.

(c) Varga Zsófi

4.
Duruzsolt a kályhában a tűz, a falakon a lángok árnyai ugrándoztak. Szerettem nézni, ahogy nagymamám nagyon hosszú, fonott haját bontogatja. Meg voltam győződve, hogy csakis valami távoli helyről érkezett, kék szemű tündér lehet.
Felkapcsoltuk a kislámpát, bebújtunk a dunna alá, meghallgattuk a Kossuth rádióban az esti mesét, aztán elővette a soron következő könyvet.
– Mama, ma hány mesét olvasol? – hangzott el ugyanaz a kérdés minden este.
– Hányat olvassak? – kérdezett vissza nagymamám.
– Kettőt, vagy inkább hármat – próbáltam a magam malmára hajtani a vizet.
Ő pedig olvasott, annyit, amennyit kértem, addig, amíg el nem nyomott az álom.

(c) Varga Zsófi

5.
Nagymamám életének utolsó hónapjaiban nem mindig ismert meg minket. Sokszor kereste a szüleit, a testvéreit, és nem értette, mi dolga neki abban az idegen házban, ami majdnem ötven éven át az otthona volt. A szüleim ősszel odaköltöztek hozzá, hogy gondját viseljék. Tél volt, január, a hóesés nem akart elállni. Nyakamba vettem a hosszú utat, és alig vártam, hogy hazaérhessek, hogy ölelhessem még, mielőtt végleg itt hagyna minket. Beléptem az ajtón, az ágyában feküdt.
– De jó, hogy itt vagy! – nyújtotta felém a karját. Olyan erővel ölelt, ahogy még sohasem.
– Megismersz, drágám? – kérdeztem az ölelésben.
– Nem – mondta halkan –, de azt tudom, hogy te vagy nekem a legkedvesebb. Ezt súgja a szívem.
Tíz éve már, hogy elment, és tíz éve nem csitul a hiánya.