 |
| (c)Nagy Diána |
(D.-nak)
Mondják, a házaknak is van kora. Nem arra gondolok, hogy mikor építették, vagy efféle.
A bennük lakó történetektől lesz koruk. A gyerekzsivajos házak fiatalok, azok a modern lakások, ahol a hidegszívűek élnek, negyvenesek, és azok a házak, amik ablakán át a napsütés fotelokat és mamóka- vagy papókazoknikat melenget, békés nyugdíjasok. Pedig lehet, hogy az utóbbiakat épp tavaly építették.
Akiről most mesélni akarok, furcsa ház volt, meg kell hagyni. Kicsit csálé, kicsit girbegurba, vidám pofájú kópékodó mindig, amikor rásütött a nap. Ott állt a többi ház között, akik rendesen, különféleképp gondozott kertekkel sorakoztak unalmas sorban a falu utcáján. Ott lapult köztük. Kétszer, de inkább háromszor is oda kellett nézni, hogy meglássa az ember. Pedig teljesen normális méretű ház volt, a kertparcellája mérete is átlagos.
Ha sütött a nap, vidáman csillogtak a toldozott-foldozott vörös cserepek a búbján, a kéménye is csibészes ferdeséggel és némi előkelő sznobizmussal bámult le a járókelőkre, akik egyébként ügyet sem vetettek a furcsa házra. Meg a kéményre se. Vagy ha épp ügyet vetettek, abban nem volt ám semmi köszönet. Hű, a betyárját, hogy háborogtak, hogy biztos, meg ilyen-olyan, amolyan. És pedig még aztán!
Ha esett az eső, a többi háztól az emberek idegesek lettek, nyomasztotta őket a szürke egyhangúság, bár azért akadtak kertek, viharban csapódó ablaktáblák, hajladozó fák, felfénylő háztetők, amik megmelengették a szívüket. A furcsa háztól esőben leginkább zavarba jöttek. Áradt belőle a magányos szomorúság, körbelengte a köd, homályossá váltak az ablakai, még az ablaktáblák is majd elengedték a zsanérokat. Mégis, volt ebben a mérhetetlen szomorúságban valami vigasztaló, néhány járókelő szíve meleg lett, hirtelen eszükbe jutott, hogy otthon meleg szoba várja őket, főzhetnek egy teát, nem esik rájuk az eső. Egyeseknek annyira megmelegedett a szíve, hogy még a koldusoknak is odavetettek hazafelé egy-egy érmét. A furcsa ház ilyenkor kicsit mosolygott magában, szivárványt vetett ázott cserépteteje.
Hóesésben fázósan bújt meg a többi ház között. Nem szerette a havat és a hideget. Sem a jégvirágokat az ablakán. Morcosan eregette kéményéből a füstöt, dohogott a kályha és a kandalló. Ez is a ház furcsaságai közé tartozott, lakó hiányában ugyan ki rakta meg a kandallót? Az egész ház mogorván húzta magára a ködöt, a hópaplant, jégfüggönyt, és álmos szemekkel, kályhafüst sálat tekerve maga köré várta a tavaszt. A legrosszabb a karácsony tájéka volt, a többi ház színes díszbe öltözött, kikent-kifent puccparádét öltött. A furcsa házban kialudtak teljesen a fények, ha ember lett volna, és teheti, biztosan elutazott volna valahova, mondjuk, a Húsvét-szigetekre. Ott csak nincs karácsony! Ilyenkor a kerítése is zárva maradt. A kovácsoltvas rudak karderdőként meredtek az külvilágra, óvták, védték a fenyőket a kertben. Itt aztán nem lesz tömegmészárlás, mintha ezt mondta volna a ház. Fenyővér erre nem fog folyni!
Az őszt azonban szerette, a színes leveleket, a csillanó napfényt, az egyre hidegebb esőt. Kertjében a különféle, egész évben szendergő virágok és növények hirtelen felöltötték teljes pompájukat. Hogy a napfény lágysága tette-e? Ősszel különösen szép lett a kert. Minden járókelő, legyen felnőtt vagy gyerek, végighúzta ujjait a kerítése teljes hosszában. A gyerekek megálltak, vágyódva bámultak a kertbe, a házba. Néhányan be is másztak, néhányan észrevették, hogy a kapu be sincs zárva. Néhányan megpihentek a teraszon.
A furcsa házba belépni azonban senki sem mert. Egy forró nyári napon aztán a szél felhőt fújt a ház fölé, majd a félig nyitott ajtón beóvakodott a házba. Körbeforgott, leporolta a bútorokat. Berendezkedett. Néha a szélnek is kell pihenni. Hamar gyanús lett aztán, hogy a ház nem teljesen lakatlan. A szél hallgatózott. Egy kislány énekelt. Halkan, mintha még nem lenne hangja, mintha még csak félig lakná a házat. Pedig szép kislány volt, fürtös barna, furcsa, álmodó szempárral. Neve is volt: Matilda. A szél egyre jobban vágyott rá, hogy megismerje. Néha feltűnt a tükörben: A kislány olyan négy-ötéves, a fülére akasztja a cseresznyét, de amúgy pápaszemet viselő és okostojás. Megszámolja a könyvekben a betűket, és a palacsintából kicsöpögött olvadt kakaóporral rajzol a tányérra. Szereti a rókákat, és tüsszög, mert allergiás a rózsákra. Csak a tükörben látszik, mert igazából soha nem született meg, csak valakik képzeletében öltött alakot. Ezért furcsa és kortalan a ház. A szél hamar összebarátkozott a kislánnyal, akit valakik annyira elképzeltek, hogy önálló, ámbár kissé furcsa életre kelt. Valaki annyira elfogadta és megszerette, hogy a furcsa ház lakójává tette. Néha ezek a valakik is feltűntek a tükörben, ilyenkor már-már látszott, ahogy a kislány jár-kel a házban.
A szél úgy döntött, mostantól ez lesz az otthona, a furcsa ház a furcsa kislánnyal, talán életre tudja kelteni.
A többi ház is örömmel fogadta az új szomszédságot, gondolhatjátok, pont a szél! No meg, a furcsa ház megszépítette őket is. Mióta a szél ott lakott, az embereknek sem tetszett már a nagy egyformaság, hol egy új szín, hol egy furcsa postaláda, hol egy kutya törte meg a monoton unalmasságot. A lakónegyed egyforma házaiból különböző otthonok lettek. Néha vidámak, néha szomorúak, néha haragosak, de leginkább azért boldogok. A szél meg csak fütyörészett. Kicsit bohókásan, kicsit elvarázsoltan.
Egy napon rájött, hogy a történetük papírlapon is él. Befújta hát az ablakon a kitépett lapot, egyenesen a tükörnek, az pedig darabokra tört. A ház megrázkódott és ledobott magáról minden furcsaságot. Olyan lett, mint a többi ház. Most éppen lakatlan és kortalan.
A szél nem találta helyét, kiköltözött. Azóta gyűri össze az újság- és könyvlapokat. Keresi az elveszetteket, és nem hagyja, hogy a boldogság tökéletes pillanataiban szélcsend legyen.
Mert csak a tökéletlent lehet igazán szeretni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése