Bertóti Johanna: Bikfic-mese

Egy elfeledett hős, az Olimposzról: Bikfic. Bertóti Johanna  lejegyezte a történetét, Gyólai Gabi  pedig meg is rajzolta nekünk.

Élt az olimposzi istenek korában egy Bikfic nevű furcsa fickó, akit a görög írók, költők nem tartottak megörökítésre méltónak. Nem csoda, hiszen semmilyen hősi tett nem fűződik nevéhez, nem is pályázott erre a címre, jobb szeretett henyélni, a napon sütkérezni. Hogy mégis őt választottam mesém hőséül, az annak köszönhető, hogy igen mulatságos fickó volt.

Bikfic a henyélésnek különös válfaját űzte: kedvét lelte abban, hogy alkalomadtán felmásszon a szivárványra, és ott süttese a hasát. Még akkor is, ha ez komoly veszélyekkel járt. Köztudott ugyanis, hogy a szivárvány egyik pillanatban az égen tündököl, a másikban pedig eltűnik. Így aztán Bikfic rendszerint lezuhant a szivárványról, és kék-zöld lett mindene. Ilyenkor mindig azt állította, hogy a szivárvány színei mázolták tarkára. Nem mellékes az sem, hogy az esés miatt Bikfic ismeretlen tájakra került. Nem bánta, hiszen könnyedén feltalálta magát mindenütt, és mindegy is volt neki, két szivárványon töltött henyélés között hol üti agyon az időt.

Történt azonban egyszer, hogy Bikfic igencsak belekeveredett azokba a bizonyos eseményekbe, amelyekről az írók, költők előszeretettel regélnek. Nem is volt olyan könnyű kikeveredni belőlük...

Éppen egy szivárványon lustálkodott, mikor különös zajokra lett figyelmes. Mintha veszekedést hallott volna. Nem győzött csodálkozni: ugyan kik lehetnek annyira dühösek, hogy az egekig felhallatszik a veszekedésük. Néhány pillanat múlva rá kellett jönnie, hogy nem emberi veszekedést hall, hanem az Olimposzhoz közel kerülve isteni civakodás zajai ütötték meg a fülét. Héra épp a legszebbnek odaítélt alma miatt zúgolódott, Zeusz csitítgatása pedig sikertelennek bizonyult.

Az történt ugyanis, hogy Erisz, a viszály istennője, megbosszulandó, hogy nem hívták meg Péleusz és Thetisz esküvőjére, a Heszperidák kertjéből megszerzett aranyalmára rávéste „a legszebbnek” feliratot, és a lakomázók közé gurította. Hárman az istennők közül, Héra, Pallasz Athéné és Aphrodité igényt tartottak az almára, de mivel sehogy sem tudtak dűlőre jutni, Zeusz megparancsolta Parisznak, a trójai hercegnek, hogy döntsön: ki a legszebb hármójuk közül. Paris Aphroditét választotta, hiszen az istennő a gyönyörű Heléna szerelmét ígérte neki cserében.

Az olimposzi palota zengett tehát Héra elégedetlenkedésétől.

– A mennydörgős istennyila

csapna bele! Buta liba!

Méghogy legszebb, méghogy csodás,

más gondja sincs, csak a fogyás.

Hát kösz, ha egyéb se számít,

és sem eszek több szalámit.

Ekkor Zeusz, aki valószínűleg már hosszú ideje hallgatta nejét, közbeszúrt egy csípős megjegyzést:

– Ha így állunk, akkor Héra,

kezdődhet a nagy diéta!

Héra persze nem hagyott a magáéból:

– Kezdődhet, mi, tán nem tetszem?

Te is vétkes vagy a tettben!

Mért nem tudtál dönteni te?

Hát még ilyet, halljunk ide!

Épp egy taknyos kölyköt kellett

(Node ilyet még ki hallott?)

Odatenni, hogy eldöntse,

ki a világ legszebb nője?

Na, mit állsz ott, mint egy szobor?

Csattogjon már az az ostor!

Akarom mondani villám,

mert belédszúrom a villám.

Csak állsz, nézel, arcod bárgyú,

dörögjön az égi ágyú!

– Elég az, hogy sikoltozol,

és az ég máris kész pokol.

– Rád sem lehet számítani,

jajveszélkelhet Héra, mi?

Egyebeken jár az eszed,

na, de nem baj, meg nem eszed

az ambróziaadagod.

Ha ilyen vagy, hát nem adok.

– Mondd meg nekem, édes Hérám,

dühöd mért zúdítod épp rám,

s mért kell az egész palota

hallja, mi miatt vagy oda?

– Hallja meg az egész világ,

hogy gyűlölöm Aphroditát!

Méghogy legszebb, méghogy drága,

mitől ment fel úgy az ára?

– Mostmár elég, villám kellett?

Nem találod tán a helyed?

Zeusz azzal dühösen Hérához vágott egy kisebb villámot. Az istennő félreugrott, a villám pedig ripityára törte a szivárványt, amelyen a mi Bikficünk szájtátva hallgatta a két isten vitáját.

Bikfic az esés következtében sötét, bozótos kertbe esett. A fákon aranyalmák világítottak, mint valami bűvös lampionok. Bikficnek még jóformán le se esett az álla, máris ott termett három asszonyi alak, és hárman egyszerre kezdtek el beszélni, kérdéseket intéztek hozzá, de olyan szélsebesen, hogy Bikficnek nem is volt ideje válaszolni.

– Mondd csak, te hogy kerülsz ide?

Ideszálltál, mint egy pihe?

Ide figyelj, pihe fiam!

Kapkodd fejed, hogy most mi van?!

Merthogy az van, hogy nagy baj van.

Ez nem Hawaii, nem is Tajvan.

Ez egy kert, ez a mi kertünk,

hogy idegyere, nem kértünk.

S azt se kérjük, takarodj el,

vagy netalán rimánkodjál.

Tudjuk, mire fáj a fogad.

Almát lopni jöttél. Fogadd

jó tanácsunk, veszteg maradj,

erőd úgyis magadrahagy.

S csendben tűrj. Nem ejtünk hibát,

széttépünk mi, Hesperidák.

– Ennek fele se tréfa – gondolta magában Bikfic. – Ezek azt hiszik, hogy az aranyalmáikat akarom ellopni.

Szorult helyzetben az ember a legnagyobb képtelenségeket képes kitalálni. Nem történt ez másként Bikficcel sem, aki maga is meglepődött saját válaszán:

– Gyertek, tépjetek csak széjjel,

sírom lesz a sűrű éjjel.

Gyertek, rontsatok csak nekem,

e kert lesz tehát sírhelyem.

Gyertek, oltsátok ki éltem,

noha én mindig azt véltem,

mit mostmár kevésbé hiszek,

hogy a híres Heszperiszek

kedvesek, vendégszeretők,

hogy senkit szét nem tépnek ők.

S legfőképpen, hogy tisztelik,

akik isteneik nekik.

S semmi pénzért nem szednék szét

Héra istenné követét.

A Heszperiszek erre a válaszra nem számítottak. Rögtön Héra követét látták Bikficben, és tőlük telhető nyájassággal megkérdezték, mi az istennő óhaja. Bikficenk kapóra jött, hogy kihallgatta Héra és Zeusz veszekedését, és ekképp válaszolt:

- Hérát igen nagyon sérti,

nomeg semmiképp sem érti,

hogy a legszebb címet miért

nem viseli. S Aphrodité

miért igen. Sértett lévén,

óhaja: kiengesztelésén

dolgozzék hát, aki csak tud.

S a három Heszperisz csak tud!

Hisz az a bizonyos alma,

ami volt Paris jutalma,

innen származik a kertből,

nem kell tán regélnem erről.

S mivel olyan aranyalma

terem még a kertben, rajta,

egyet Hérának küldjetek,

nem telnek el hosszú hetek,

máris meg fogja hálálni,

kérésetek volna bármi.

Tetszett ez a beszéd a Heszperiszeknek. Azon kezdtek el tanakodni, hogy mit kérjenek az aranyalmáért cserébe.

– Nohát tehát: énszerintem

olyat kérjünk, amink nincsen.

– Egyvalamink már biztos nincs.

Fiatalság, a régvolt kincs...

– Hát az bizony nagyon kéne,

azt kéri a három néne!

– Miket mondasz, mi nem kéne?

ifjúság kéne vénségre?

Mást mondok én, olyat kérjünk

hogy hárman örökké éljünk.

– S mit ér az, ha egyre vénebb

lesz a testünk, ó, te vén eb!

Ily módon vitatkoztak a Heszperidák, mire Bikfic, akinek igencsak megjött a hangja így, hogy Héra követének szerepében tetszeleghetett, közbeszólt:

– Hát akkor, alásan kérem,

örök ifjúságot mért nem

kértek, hisz ezt óhajtjátok.

Másképp, de mind ezt hajtjátok.

A Heszperidáknak tetszett az ötlet, és Bikfic kisvártatva már a Hérának szánt aranyalmával kezében kereste a kertből kivezető utat.

Valahogy sikerült kijutnia az erdőből, és csak ekkor vette észre, hogy egészen a világ szélére került. Volt tehát mit gyalogolnia, míg emberi lények keresztezték az útját. Azok az emberi lények pedig, amint észrevették, rögtön dicsőíteni kezdték, mert Héraklészt látták benne. Azt hitték, hogy teljesítette a tizenegyedik próbatételt, vagyis megszerezte az aranyalmát a Heszperiszek kertjéből, és most viszi Mükénébe Erüsztheusz királynak. Bikfic mindhiába ellenkezett, az emberi lények pajzsra emelték, és úgy vitték egészen a mükénéi palotáig. Egyik vázafestő meg is örökítette a pillanatot. Az utókor is tévesen hiszi, hogy Héraklész van a vázára festve, csak egy-két tudós fejében ütött szeget a gondolat: ugyan miként lehetséges, hogy ennyire soványnak ábrázolta a vázafestő a hőst?

Erüsztheusz csodálkozva fogadta a hírt, miszerint Héraklész megérkezett az aranyalmával, és így szólt:

– Egy Héraklész járt már erre,

mindent teljesített szerre.

Az almát is megszerezte,

ki lehet hát az a beste,

ki ideállni merészel,

és a nagy hős Héraklésszel

méri össze magát. Őrök!

Várja őt a sötét tömlöc.

Várja, az nem kétséges, hogy várja, de Bikficnek ekkorra már hűlt helye volt. Mindenki csodálkozott eltűnésén, a király kerestette, őröket küldött mindenfele, de sehol sem találták. Erüsztheusz égtelen haragra gerjedt. Ki mer belőle csúfot űzni, meg ki merészel tréfálkozni vele, meg a bolondját járatni vele, meg hülyét csinálni belőle. Úgy kellett hideg vizes borogatást alkalmazni a felséges homlokára.

Bikfic mindeközben egy szivárványon sütkérezett, és almát eszegetett.