Egyszer volt, hol nem volt, na, pontosan ebben a
Holnemvoltban találtatott a Teljesen Normális Királyság. A Teljesen Normális
Királyságnak volt egy Teljesen Normális Királya meg egy Teljesen Normális
Királynéja. Meg alattvalóik is voltak, a földeken termés, erdőn-mezőn vadak s
halak, s mi szem-szájnak ingere, még Arany János is odajárt ihletért, ha a
normalitásról akart írni.
Nem túl meglepő módon a Teljesen Normális Királyságnak
teljesen normális napjai voltak, szokványos napirenddel, reggelire kávé meg
müzli, esetleg vajas pirítós, aki nagyon lázadó hangulatban volt, az kenhetett
a pirítósára narancsdzsemet. A leglázadóbbak meg málnát. A legesleglázadóbbak
pedig édesparadicsom-lekvárt.
A felnőttek szépen eljártak dolgozni: az irodisták az
irodába, a gazda a földekre meg az istállókba, a festők a műhelybe szép színes festékekkel
csendéleteket festeni. Az írók meg otthon maradtak, sálat tekertek a nyakuk
köré, és szokványos műveket írtak, furcsa, felfoghatatlanul különös
eseményekről, amiket senki nem értett, de a Teljesen Normális Királyság
Teljesen Normális Udvari (és udvaron kívüli) Kritikusai jókat vitatkoztak
rajtuk.
A gyerekek szokványos
időben jártak iskolába, szokványosan tanultak, mindig mindenki közepest kapott,
nem volt ebben sem semmi kirívó. Illetve volt. Nagyon is volt. A királyi párnak
ugyanis nem volt gyereke, akit iskolába küldhetett volna. Igaz, ami igaz, a
Teljesen Normális Királyné átlagosan sóhajtozott és pityergett, hogy neki ugyan
miért nincs gyereke. Semmi kirívó nem volt a viselkedésében, se ébenfa, se hó,
se vér. Az egyetlen kirívó az volt, amikor Teljesen Normális Őfelsége egy nap
valahogy mégis elunta a sóhajtozást, a finom eleganciájú bájjal felitatott
csipkezsebkendőnyi könnyeket és… hát, mit szépítsük, az asztalra csapott, csak
úgy ugráltak a finom metszésű, ólomkristály talpas poharak.
– Adta teremtette, a fűzfán fütyülő, rézrigó hollótollú
varjúkárogását neki! Hát miért, hogy nem lehet nekem királyi gyermekem, hacsak
egy pöttöm pöttyöcskényi is?!
Ahogy pedig az már a teljesen normális mesékben lenni
szokott, alig telt bele kilenc hónap, a Teljesen Normális Királyság Teljesen
Normális Királyi Párjának gyermeke születetett. Lett is nagy öröm, azaz lett
volna, ha a lányka (mert ráadásul még lány is volt a szerencsétlen, semmi
trónörökös, helyre kis hercegecske) nagyobb lett volna a gombostű fejénél. De
nem volt.
Majd megnő, legyintettek a Teljesen Normális Alattvalók,
akiket titokban mulattatott, hogy a királyi pár végre cseppet sem hat
normálisnak. De bizony a királykisasszony nem nőtt meg!
Eleinte kicsi, rózsaszín, gombostűfejnyi kislány volt, aki
folyton elveszett. Be is tiltották rögvest a szénakazlakat az egész
királyságban. Aztán a szénaboglyákat. Végül a szénapadlást is.
Igaz, ez nem zavart senkit, csak a jószágok ropogtatták
óvatosabban az illatos eledelt, hogy a pici rózsaszín, szalagos-loknis
királykisasszony még idejében kiugorhasson, ha beleveszett volna a nyalábba.
Meg a szerelmesek köhécseltek kicsit hangosabban a suttogások és csókok előtt,
s zuhantak lassított felvételben a szénapadlás ölelésébe. A vándorlegényeket
meg nemigen érdekelte a rózsaszín pöttylány, beledőltek a szénába, s már húzták
is a lóbőrt, horkoltak hangosan.
De persze nem veszett az időközben Alig-Pötty névre
keresztelt lányka sehova, legfőképp a szénába nem. Mondhatnánk, hogy nőtt,
cseperedett, de hát csak az esze élesedett, meg a mozgása ügyesedett, mert nőni
aztán nem nőtt egy fél milliméternyit sem! Hangyaháton lovagolt, légyháton
szemtelenkedte végig az összes királyi tanácsülést, felolvasást.
Óriássy Ottokár király, amikor ráébredt, hogy egyszem lánya
nem fog megfelelni a nevének búnak eresztette volna a fejét, ahogy ez egy
Teljesen Normális Királyság Teljesen Normális Uralkodójától elvárható lenne.
Ült a trónján, de a feje nem volt hajlandó ereszkedni. Sehogysem hatott rá a
gravitáció. Ottokár tehát vakarni kezdte az engedetlen testrészt, az meg
továbbra se vetett ügyet rá, meg mást se, mert a vetéshez inkább kéz kell, a
fej maximum ötletet vethet, aztán hogy mit arat, az egy másik kérdés. Ottokár
feje tehát gondolatot és ötletet vetett, miközben a keze szorgalmasan szántotta
az üstökét. De nem aratott semmit, eltekintve a néhány szem korpától, ami a
vállára hullott, egyenesen a sötétkék kék zakója hajtókájára. Mikor a feje már
majdnem feladta és mégis ereszkedett volna, hogy Ottokár szorgalmas horkolásba
kezdhessen, megvillant a fejében a GONDOLAT. Ha ez a lány nem nő meg, akkor is
férjhez kell majd adni. A férjhez adáshoz meg, ugye kérő kell.
Ottokár király nem volt különösebben okos vagy bölcs, de
megvolt a magához való esze, így hamar felmérte, hogy hiába, hogy egy Teljesen
Normális ország uralkodója, ha a lánya alig pöttynyi, akkor hozzá illő kérőt
kell keresnie. Átballagott hát a könyvtárba, és felcsapta a titkos részlegen a
Nem Normális Lények lexikonját. Lexi, azaz Alapossy Alex, a könytáros, akiről
senki sem bírta eldönteni, hogy fiú vagy lány és ez folyamatos élcelődésre és
találgatásra adott okot Vaskóvár lakóinak körében, ki-kilesett az újságja
mögül, miközben szórakozottan vakargatta a fejét a szemüvege szárával. Teljesen
egyértelmű volt, még a vak is láthatta volna, ha a fán ülő vakvarjún kívül –
akiről tudvalevő, hogy nem vak – lett volna efféle a környéken, hogy Ottokárt
figyeli, próbálja kitalálni mi végre böngészi olyan elmélyülten a Nem Normális
Lények lexikonját. Mire Lexi teljesen begabalyította a szőke, göndör fürtjei
közé a szemüvege szárát, rájött, hogy a király bizonyára Alig-Pöttynek keres
kérőt. Hirtelen rántással kihúzta a hajából a szemüveget, néhány szál haja is
vele jött, így fancsali képet vágott, miközben villámgyorsan keresést indított
a Teljesen Normális Kereső helyett az általános keresőben. Mellékesen pedig dobott egy üzit
Alig-Pöttynek is, akinek egyébként éppen Ottokár készített egy miniatűr
telekomot. Óriássy Ottokárhoz ugyanis Vaskóvár lakóinak egyöntetű véleménye
szerint sokkal jobban illett volna az Órássy név, mi több a lányához, Otíliához
is, akinek a termete ugyan kicsi, a kézügyessége viszont annál nagyobb volt.
Ottokár eközben kedveszegetten csapta össze a lexikont,
bosszús pillantást vetve Lexire, mintha csak ő lenne az oka annak, hogy a
tündérek túl furfangosak, az óriások túl együgyűek. Meg be sem fértek volna a
Teljesen Normális Királyság palotájába. Hát még a Teljesen Normális Alattvalók
világnézetébe!
Bár a világnézet Alig-Pötty születése óta mintha nem is lett
volna már olyan merev. Némelyek szalámival ették a reggeli pirítóst. Sőt! Mézet
kevertek a reggeli kávéjukba, pedig nem is voltak medvék.
A lázadás és kreativitás szelleme elsőként Tornádó Tamást, a
kertvárosi újságkihordó fiút érte utol, aki T-Tommy-ra változtatta a nevét. T
mint Turbó, és Tommy. Végtére is, ha Óriássy Otília hercegkisasszonyból először
Tilka, majd Alig-Pötty lehet! Persze az apja, Tornádó Tihamér a család
megcsúfolásának tartotta a dolgot, mi több, súlyos büntetést helyezett kilátásba,
de T-Tommy egyszerűen elszáguldott a helyszínről, azaz otthonról. Tihamér pedig
nevéhez méltó gyorsasággal és alapossággal el is felejtette a felháborodását.
Fontosabb dolga volt, mennie kellett dolgozni, a Mindent Gyártó Gyárba, ahol
felelősségteljes munkakörében Pozdorja Péter mérnök úr jobbkeze volt.
Alig-Pötty miután megtanult olvasni, nagyon megszerette a
rejtvényeket és a krimiket. Kedvelte a detektíveket, szeretett volna többet
megtudni a dologról, így gyakran odaröppent Zsivándy detektívirodájához. Össze
akart barátkozni vele, úgy gondolta, hogy egy detektív munkaköréből adódóan
kíváncsi, ráadásul nagyítója is kell legyen. De sose merte zavarni a a férfit,
aki mindig könyvekbe mélyedt vagy komor tekintettel meredt maga elé.
Néha megkérdezte Bóvli bácsit, de az öreg mindig csak
legyintett, ha Zsivándy került szóba, és sokatmondóan összenézett Fricivel.
Alig-Pötty tehát feladta, egyébként is közelebb állt hozzá
az élet napos oldala, vidáman száguldozott együtt T-Tommyval a rollerén vagy
fagyizott Fricinél Csiriz Csurival, a nyomdászlánnyal.
Csakhogy a Teljesen Normális Királyság teljesen normális
ügymenetéhez vagy történelméhez (esetleg meséjéhez, hallgatópont kérdése, ugye)
hozzátartozott, hogy a (nem) Teljesen Normális Királykisasszony időben férjhez
menjen, lehetőleg az Ideális vagy a Teljesen Normális, esetleg az Átlagos
kérőjéhez. A kérők azonban nem jöttek. Nem is vetette a szemükre senki, hogy
inkább az Átlagos, Unalmas és Semmi Extra Királykisasszonyokat választották,
egészen Alig-Pötty tizennyolcadik születésnapjáig.
Akkor ugyanis a felséges atya, a Teljesen Normális Király az
asztalra csapott, csak úgy ugráltak a finom metszésű, ólomkristály talpas
poharak. (Úgy látszik, a királyi haragnak is tizennyolc év kell a
nagykorúsodáshoz, meg ahhoz, hogy kitörhessen.
Bár ez azért (nem) teljesen normális.)
– Adta teremtette, a fűzfán fütyülő, rézrigó hollótollú
varjúkárogását neki! Hát miért, hogy nem lehet nekem királyi vőm, aztán meg
királyi, amolyan Teljesen Normális Unokám?!
Alig-Pötty vállat vont, amit senki nem látott. Eközben az
ólommetszésű kristálypoharak talpából kifogyott az ugrálhatnék, de a király még
mindig mérges volt.
– Most azonnal feladunk egy apró-, ej, vagyis teljesen
normális hirdetést! Írnok!
Mit volt mit tenni, Alig-Pötty duzzogva lehúzta a fejéről a
fekete pulcsija kapucniját, kibontotta a törökülésből a nem látszó pontnál is
kisebb fehér csillagokkal szórt pizsamanadrágos lábát. (Mert mindez a
reggelizőasztalnál történt, ebből is látszik, hogy a kávé méreg.) Sóhajtott,
majd az írnok felé fordult, aki nagyítót tartott fölé, mire Alig-Pöttynek
rögtön melege lett, és menten sikítani is kezd, ha a Teljesen Normális Királyné
be nem húzza a függönyt.
A Teljesen Normális Írnok írni kezdte a teljesen normális apróhirdetést:
Királykisasszony keres:
Én, Alig-Pötty királykisasszony (fiatal, bájos, kecses), a
Teljesen Normális Királyság Örökösnője keresem a kérőmet.
– Lakóhelye? – kérdezte az írnok Alig-Pöttyre pillantva.
– Tök mindegy.
– Kora?
– Hozzám illő.
– Termete?
– Hát, méretben ideális. Inkább kicsi. Lehet tériszonya is,
nem gond.
– Hajszíne? Szemszíne?
– Szőke, barna, őszülő, fekete, vörös, esetleg pepita. A
szeme? Szép, villogó. A színe mindegy.
– Családi állapot?
– Különélő, elvált, özvegy és hajadon; gyereke lehet, de nem
muszáj.
– Dohányzás?
– Nem zavar. Majd addig hátulról ölelem. – Alig-Pötty
szemében gúnyos szikrák villogtak, élvezte, hogy a Teljesen Normális Írnok
egyre inkább zavarba jön.
– Személyiségjegyek?
– Intelligens, sármos, éles eszű, impulzív, kalandvágyó,
társasági, titokzatos.
– Extra elvárás?
– Ha tapasztalt. Kezdőkkel nem bajlódom. Érdeklődési köre
terjedjen ki a légylovaglásra, a hangyarallyra, a tanácsosok bosszantására.
Szeressen olvasni, találja fel magát a leghülyébb helyzetekben is, legyen
kedves, gyengéd, figyelmes, hozza ágyba a kávét.
– Még valami, Felséged?
– A végére írja oda: Ha rád illenek a feltételek, küldd a
pályázatodat a királyi emailemre: aligpötty@teljesennormalis.tn
A hirdetés a következő napon meg az azt követőn is megjelent
a Teljesen Normális Királyság teljesen normális napilapjában. Sőt az Átlagos,
Unalmas és Semmi Extra szomszéd királyságok lapjaiban is.
Hogy jelentkezett-e valaki? Hát, azt nem tudjuk. Még ha
jelentkezett volna is valaki, a Teljesen Normális Királyság Teljesen (nem)
Normális Királykisasszonyát úgysem találja otthon. Alig-Pötty ugyanis várakozás
közben egy könyvben olvasott a liliputiakról. Annyira megtetszett neki a
gondolat, hogy talán akadnak hozzá hasonló méretű lények valahol, hogy légyhátra
pattant, és kizümmögött a Teljesen Normális Királyságból.
A Teljesen Normális Királyi Pár szomorúan nézett utána.
Aztán megkönnyebbülten lerogytak a karosszékükbe, és folytatták teljesen
normális uralkodásukat. Mostanában megint mindenki lekvárral eszi arrafelé a
vajas pirítóst. Habár újabban valahogy fűrészporos az íze.
De azért mindannyian boldogan élik tovább a teljesen
normális életüket, amíg meg nem halnak. És még azon is túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése