Csík Mónika: A félbe vágott köpönyeg

Márton napra, kicsit ugyan megkésve, egy részlet a Szent Márton-küldetés című meseregényből, Damó István grafikájával.

Menetünk élén Gyárfás, a szamár haladt, hátán billegett a kék zsírosbödön. Szeplős Ódri körötte röpködött, néha leszállt egy-egy virágra, nektárt szippantgatni. Utánuk andalogtam én, puha macskaléptekkel, ha elfáradtam, felültem Gyárfás hátára, és nekidőltem a bödönnek. Leghátul Severus testvér talpalt, szíjakból font saruja cuppogott a porban. Degeszre tömött vászonszatyrot cipelt a vállán, és az elemózsiás zsákot is magánál tartotta, nyilván nem merte Gyárfásra bízni, nehogy titokban felfalja előle az ételt. Kietlen vidéken haladtunk. Itt-ott ugyan megművelt földek között vitt az út, de kiépített, emberi lakhelynek nyomát sem láttuk. Nádas, bozótos útszakaszok váltakoztak, kisebb erdők tűntek fel, s a háborítatlan csendet megriadó állatok, égbe szökő madarak neszezése törte meg. Néha pedig a szamáré, ugyanis felváltva szellentgetett és korgott a gyomra.

– Kikészít a bogáncs meg a szamártövis, szúrnak belülről a tövisek, mintha tűpárnát ettem volna – panaszolta.

– Nekem sincs sok kedvem az egerészéshez, mit nem adnék egy szelet sajtos pizzáért! – jegyeztem meg a bödönnek vetett háttal.

– Miféle eledel az a sajtos pizza? – kíváncsiskodott Severus. Homlokára izzadságcseppek ültek ki a tempós gyaloglástól.

– Ó, az a legízletesebb étel az egész világon! Sonkaszeletek, zöldségek, rengeteg olvadt sajt és ropogósra sült tészta… – idéztem fel a lakásom melletti pizzéria különlegességét, a mennyei Négy Évszakot, amelyet odahaza gyakran fogyasztottam.

– A monostorban csak korpakenyeret, babot, hagymát, sóskát lehet enni, néha szárított gombát, leforrázott pampuskát, és pókhálóba csomagolt, füstölt denevért – fanyalgott Severus, de aztán eszébe jutott, hogy kivételes alkalmakkor, mint például a mostani utazás, kecskesajt is dukál, és boldogan lapogatta meg a tarisznyájában hozott eledelét.

– Úgy hallottam, ürüt is nyúzat az apát úr, ha fontos látogató érkezik – jegyezte meg Gyárfás, de Ódri rápirított:

– Nem volt elég egy éjszaka a kútban? Fecsegsz, akár a vénasszonyok!

– Igaz is, Gyárfás, miért lógattak a kút vizébe? – kíváncsiskodtam, de a szamár csak fülét hegyezte, nyilván jobbnak látta, ha nem válaszol.

A barát is csendben baktatott mögöttünk. Gondoltam, legalább Márton testvérről kifaggatom.

– Miféle csodatételekről híres ez a Márton? – kérdeztem tőle.

Felcsillant a szeme. Láthatóan kedvenc témájára tereltem a szót.

– Márton úr a mi hősünk! Szent életű, nagy hatalmú ember. Csodatételei a félbe vágott köpönyeggel kezdődtek. Azóta mindenki róla beszél, a pillantását keresi, a lába nyomában szeretne járni.

– Nem hallottam semmiféle köpönyegről – válaszoltam vakarózva.

Severus felbuzdulva mesélni kezdett.

Abban az évben annyi hó hullott Amiens városára, hogy mindent befedett, mint egy libatollal bélelt dunyha. Az emberek gólyalábakon közlekedtek, hisz csak a házak kéménye állt ki a nagy fehérségből. Ráadásul vacogtató, csontrepesztő hideg volt, a tavakban jéggé dermedtek a halak, szemük gyémántként csillogott. A madarak röptükben oda fagytak az ég pereméhez, s a fák ágai is csontvázzá keményedtek, akár a síron túliak sokasága. Csak az igazán bátrak és fontos ügyben járók merészkedtek ki a város falain kívülre, s közülük is sokan rajtavesztettek, soha nem tértek vissza. Márton úr – mindenki Marcinak nevezte –, Julianus császár szolgálatában katonáskodott akkoriban. A gallok elleni csatából tért vissza éppen Amiens városába. Lovát élő parázzsal etette meg indulás előtt, hogy a nagy hidegben ne legyen bántódása, jómaga pedig varázsköpenybe burkolózott, amely elrejtette tolvajok, útonállók tekintete elől, s testét melegen tartotta. Úgy vágtatott át a hóesésen, hogy alig ért talajt lova patkója, s a száguldásban felkavart szél förgeteget keltett a nyomában. A város falához közelítve mozgó hóbuckára lett figyelmes. Visszafogta lovát, hogy szemügyre vegye a furcsaságot. A hó alól erre egy mezítelen, torzonborz koldus bukkant elő. Három napja nem evett, és fázik is, mintha a pokol jeges bugyrában senyvedne, panaszolta. Marci, azaz Márton úr erre kenyeret adott neki, majd kettéhasította köpenyét, és felét a koldusra terítette. Aznap éjjel a vajákosok és halottlátók előtt megjelent a Mindenható, vállán a koldusnak adott fél köpennyel. Mártontól, a csodatévőtől kapta ajándékul, mondta nekik a Mindenható, aki egészen hasonlított az előző napi, vacogó koldusra.

– Ilyen nagy hatalmú ismerősei vannak ennek a ti Mártonotoknak?! – tettem egy suta megjegyzést, de Severus bosszúsnak látszott.

– Márton testvér maga is nagy hatalmú! Parancsol az érzéketlen dolgoknak, ura a tűznek és víznek, a növényeknek és állatoknak! Az ördögök is rettegnek tőle! – sorolta hitetlenkedő macskaképem láttán, fejcsóválva.

– Nem kétlem én, de hát ez a sok furcsaság, az ördögök, meg minden… – doromboltam

békülékenyen. Ekkor vettem észre, hogy a szamár megtorpant alattam. Szeplős Ódri riadtan röppent egyik faágtól a másikig, s Severus hunyorogva figyelt az út kanyarodója felé, amerről porfelleget láttunk közeledni. Egyenesen felénk tartott.

– Talán a hahóti monostor fullajtárja. Nincs már messze a falu – találgatta a szerzetes, mindenesetre felkapott egy hosszabb faágat az út mellől, s olyképpen tartotta, mint a vándorbotot, amely szükség esetén fegyverül is szolgálhat.

A porfellegből hamarosan egy toprongyos, mezítlábas alakot lehetett kivenni, kalapját loholás közben a markában szorongatta.

– Hahó, atyámfia! – kiáltott felé Severus üdvözlésképpen.

– Hahó, tisztelendő barát! – köszönt vissza lihegve az idegen, s mellénk érve lerogyott az útszélre.

– Honnan, hová ilyen sietve? – faggatózott Severus.

– Hahótról, a rév mellől. Ügek vagyok, a révész segédje. Zagyvásra igyekszek, a paphoz, a legújabb hírekkel – hadarta a férfi, s pufók képét ingujjába törölve nagyot sóhajtott.

– Aztán miféle hírek miatt iszkolsz ennyire, mint akit hét ördög üldöz?

– Nem hét, csak egy, de az aztán iszonyatos!

– Miről beszélsz, te, fogatlan szószátyár? – lépett hozzá közelebb a barát.

– A Julis tehénről, amit megszállott az ürdüng. A hátán lovagol, és le-föl űzi szerencsétlen jószágot a faluban.

– Csak nem?! Hát senki sincs, aki megállítsa? – ráncolta a homlokát Severus.

– Hogyne lenne! Márton, a csodatévő hadakozik vele. Szikrát hány a szeme, miközben a cudar ürdüngöt abajgatja.

– Mért nem vártad ki, mire megy vele? Minek loholsz ellenkező irányba, te tulok?!

– Félek az ürdüngtül, barát úr! Ha a kénköves bűzét érzem, ha a rusnya, szőrös képit látom, az ülepemben ver a szívem! Inkább viszem a hírt, idejekorán, hogy készítsenek be a templomba meg a korcsmába dézsányi szentelt vizet, rakásnyi tömjént, hogy fel legyenek készülve, ha a bestia Márton úr elől arrafelé futna…

– Akkor lódulj, te szájtáti! – csapta fültövön Severus a révész segédjét a vándorbottal. Az el is iszkolt, sietségében a kalapját majdnem az útszélen hagyta.

– Jó irányba haladunk hát! Ha kis szerencsénk van, még Hahóton érjük Márton testvért, s talán sikerül megfigyelnünk ördögűzés közben – ujjongott a kopasz barát, és sietős léptekkel a menet élére állott. Olyan tempót diktált, hogy a bödönt, méhecskét és macskát cipelő, reszkető Gyárfás alig tudott lépkedni a nyomában.