Csodálatos éjszaka van most, a grafikus asztalán megelevenednek a tárgyak. Majoros Nóra csodavilágához Pap Kata készített illusztrációt.
A királyfi csak egy skicc volt egy rajzlapon. Inkább
karakterrajz, mozdulatpróba, pár sete-suta arcvonás. Kicsit jóképű volt, kicsit
ábrándos szemű, kicsit olyan, mint az összes többi királyfi, és kicsit mégis
más. De még csak terv volt, egy kaparászó gondolat egy rajzoló fejében.
A
baba kopott volt, a karja kijárt, a nyaka nyeklett, a haja összekuszálódott.
Valaha hercegnő volt, ez a kéztartásából is látszott, meg a cseresznyeformájúra
festett ajkaiból. Az utcán hevert elhagyottan. A lábai és a kezei hajlékonyak
voltak, ezért arra gondolt a rajzoló, jól lehetne vele mozdulatokat modellezni.
Felvette, hazavitte, és az asztala fölé ültette, a polcra.
A
kopott hercegnő onnan figyelte izgatottan, ahogy a rajzoló húzkodja a
vonalakat. Sokkal előbb látta megszületni a királyfit, mint a papír meg a
ceruza, és belebizsergett apró, műanyag szíve. De a rajzoló elégedetlen volt,
félredobta a ceruzát, és elment aludni. Ám az asztali lámpa égve maradt!
Éjfélkor,
amikor megelevenednek a tárgyak, az elhagyott baba és a rajzolt királyfi
méregetni kezdték egymást a lámpafényben, aztán szóba elegyedtek. Beszélgettek
kastélyokról, sárkányokról, kardokról és paripákról, bálokról és
selyemcipőkről. Egészen belefeledkeztek a beszélgetésbe, amikor félbeszakította
őket a háromlábú elefánt, aki a radíron lakott. Azért volt csak három lába,
mert a negyedik alól már elfogyott a radír.
–
Reggel úgyis leradíroz – vetette oda a királyfinak az elefánt.
–
Ne is törődj vele, csak azért olyan goromba, mert el fog fogyni egészen –
vigasztalta a hercegnő a királyfit, de a királyfi begubózott.
Csend volt, csak az óra tiktakkolt. A hercegnő
végiggondolta a dolgot, és arra jutott, hogy az elefántnak igaza lehet. A
hiányzó láb a bizonyíték, hogy a rajzoló, elvetemült pillanataiban radírozni is
szokott.
–
Ezt nem nézhetem tétlenül! – gondolta a baba, és letornázta magát polcról.
Paff.
Egy
álmos légy felébredt a szoba sarkában, és zümmögni kezdett, mint egy
dieselmotor.
–
Megütötted magad? – kérdezte a királyfi.
–
Nem vészes – felelte a baba.
–
Ez mégis mire volt jó? – tülkölte az elefánt.
–
Kiszabadítalak – mondta a baba a királyfinak, és szép lassan a papírlapig
küzdötte magát. A kezét a királyfi keze felé erőlködte.
–
Kapaszkodj belém, és kihúzlak!
Ám
ahogy gumiujjai a királyfi vonalujjaihoz értek, elkente őket, mintha
kiradírozná.
Az
elefánt kárörvendve röhögött.
–
Ne haragudj – mondta ijedten a baba, és visszahúzta a kezét.
A
mozdulat túl hirtelen volt, és a baba lebucskázott az asztalról, egyenesen a
papírkosárba.
Paff.
–
No, ott majd legalább együtt lehettek, amikor reggel összegyűri és kidobja a
papírt – jegyezte meg az elefánt.
–
Hallgass már! – kiáltott az elefántra a királyfi, aztán melegebb hangon
kérdezte a babát: – Jól vagy?
–
Jól – szipogta a baba. – És te? Az ujjaid...
–
Csak a körmeim radíroztad le. Nem baj, úgyis hosszúak voltak.
–
Minden hiába – pityergett a baba.
Csend
volt, és az ablakon beszűrődött a hajnali fény. A légy is megnyugodott, megtalálta
magának a tegnapi kávéscsészét.
Aztán valami halk
kaparászás hallatszott.
– Mi a csudát csinálsz?
– kérdezte az elefánt a királyfit.
A királyfi körbe-körbe
ugrált a papírlapon, és összegyűjtötte a vonalakat. Jó erősen összecsomózta
őket, amíg egy hosszú tekercset nem kapott, majd a kötelet leeresztette a
papírkosárba.
– Egy kicsit balra,
különben mellémegy – kotyogott bele az elefánt.
– Most jó?
– Egy lehelletnyit még
– irányította az elefánt.
– Nahát, egy kötél! –
kiáltott fel a baba.
– Kapaszkodj meg és
kihúzlak! – szólt a királyfi.
A baba hamarosan újra
az asztalon ült. Piszkos arca ragyogott, a királyfi pedig büszkén feszített a
papírlapon.
– Szép munka volt. De
minden hiába. Már felébredt. Utána fürdik, aztán hozza a kávét, bejön dolgozni,
és jön a radírozás – mondta az elefánt.
– Hallgass már! Ha
engem leradíroz, neked is csak két lábad marad.
Ezen elvitatkoztak egy
ideig. A hercegnő közben felfedezte a tükröt, és elmélyülten bámulta.
– No, téged aztán
érdemes volt megmenteni! – szólt rá az elefánt, amikor megunta, hogy a
királyfival veszekedjen. – Mindjárt kiradírozzák a herceged, te meg csak
magaddal foglalkozol.
De a hercegnő csak bámult,
csak bámult, és lassan már úgy ragyogott, mint a reggeli nap.
– Nézzétek! – mutatott
a tükörbe.
Az elefánt és a
királyfi odanéztek.
A tükörben ott voltak
mindhárman. Pontosan úgy, ahogy a valóságban. A rajzolt királyfi a papírlapon,
a baba az asztalon, az elefánt a radíron. De amikor a hercegnő a királyfi felé
nyújtotta a kezét, a királyfi meg a hercegnő felé, a tükörben nem maszatolódtak
el a vonalak. A tükörben összefonódtak az ujjaik.
– Ne nézz el máshová,
különben megtörik a varázslat – figyelmeztette a hercegnő a királyfit.
A királyfi kilépett a
papírlapból, és a hercegnő füléhez hajolt:
– És ha nem nézünk
máshova...
– ...akkor bárhová
mehetünk.
– A kastélyomba,...
– ...vagy bálba,...
– ...vagy lovagi
tornára.
És elindultak, egyre
beljebb a tükörben.
– Hát velem mi lesz? –
kérdezte az elefánt.
– Gyere te is, amíg még
van három lábad! – kiáltotta utána a hercegnő, de már nem látszott sem ő, sem a
skicckirályfi.
A hangjuk még ott
csilingelt a levegőben, amikor a rajzoló belépett a szobába. Tele volt a feje
friss ötletekkel. Letette a kávéját az asztalra. Az asztalon elég nagy rumli
volt. A rajzoló az egyik kezével fogta a szemetes kosarat, a másik kezével
mindent belesöpört, amit maga előtt látott, még a tegnapi kávéscsészét is.
Paff. Csörr. Zümm.
Aztán a rajzoló meglátta
az égve felejtett lámpát.
– Még szerencse, hogy
energiatakarékos izzót tettem bele.
Katt.
Aztán meglátta a radírt,
ami valahogy megmenekült a szemetestől.
– Nahát! Meg mertem
volna esküdni, hogy tegnap még volt rajta egy elefánt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése