Kujundzsity Tifani rajza (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka) |
Aztán megjött a tél.
Egy csípős, ám derült
napon Spenót kutyus lélekszakadva rontott oda kerítéshez, hogy a maradék, deres
fű között mélán kaparászó Papucsot fellármázza.
– Jaj, jaj, jaj, jaj!
– No, mi bajod már
megint?
– Ott, ott, ott! Kint az
úton!
– Mi van ott?
– Jön valaki,
vau-vau-vau!
– Hát aztán, ilyesmivel
zavarsz?
– De… ez nagyon-nagyon
furcsa bácsi! Hosszú fehér szakálla van, és teljesen piros ruhát hord, ami leér
a földig!
– Ne mondd!
– De bizony! És ami még
félelmetesebb, hogy egy nagy zsákot hoz a hátán!
– Aha. Egy zsákot.
– I-igen… És én félek a
zsákos bácsiktól, mert egyszer a Pogácsa bácsi azt találta mondani: ha nem
viselkedek rendesen, odaad a zsákos embernek!
– Jól tette volna. Rossz
kutyákra semmi szükség.
– És most jön ez a zsákos
értem! Pedig olyan jó vagyok, vau-vau-vau!
– Csönd legyen, ne voníts
így a fülembe! Inkább maradj veszteg, és figyeld meg alaposan, mit fog csinálni
a Piros Ruhás Öregapó!
– Én úgy félek…
– Te csak ne félj, nem
lesz semmi baj – mordult egyet Papucs kutya, majd megvakarta a füle tövét. Azt
kérdezte halkan: – A lábtörlőn… mi a helyzet? Nincsenek odakészítve a gyerkőcök
cipői?
– De igen! Akartam is
mondani, illetve kérdezni, hogy ez meg mi a csuda.
– Odarakták, ma ott a
helyük. Ne törődj vele!
– Ugye, nem szabad
megrágni őket?
– Bizony nem! Különben
sem neked, hanem a Piros Ruhás Öregapónak tették ki a cipőket.
– Ő fogja megrágni őket?
– Te szerencsétlen! Nem
vetted észre, hogy ő nem kutya? Nem azért jön, hogy cipőket rágjon. Inkább
nézted volna meg, elég tiszták-e azok a cipők…
– Körbeszaglásztam
mindegyiket, ahogy tőled tanultam. A Ropié elég tiszta, a Kifli bakancsán akad
egy-két sárfolt.
– Azt kellett volna
inkább letisztogatnod. A Piros Ruhás Öregapó nem szereti azokat a cipőket,
amiket nem pucoltak ki rendesen. Eredj, végezd a dolgod!
– Jaj, jaj, jaj…!
– Mi van már megint?
– Ne küldj el, amíg itt
lesz ez az izé… a Piros Szakállas Öregapó…
– Nem a szakálla piros,
te kelekótya! A ruhája.
– Jó, de gyere velem, és
bújjunk ide a sufni mögé!
– Szép kis vircsaft,
mondhatom! Még hogy elbújni! Te aztán vagy egy valóságos szelindek, Spenót!
Papucs kutya szokás
szerint mirgett-morgott, de persze, hogy engedett a kicsi Spenót kétségbeesett
kérlelésének, és együtt csöndben meghúzódtak a sufni mögött. Innen ugyanis
kiválóan lehetett látni a kerítés mögött az utcát, a kaput és a teraszt is,
ahol a bejárat előtt ott várták sorsukat Ropi és Kifli kikészített cipőcskéi.
A fehér szakállas, Piros
Ruhás Öregapó ekkor ért oda a kapuhoz. A vállán valóban tömött, barna zsákot
cipelt.
– Papucs, nézd! Csak úgy
bejön!
– Varázskulcsa van, ami
minden zárt nyit, tudhatnád! Csendben legyél, nem megmondtam?
– De nem is csöngetett,
meg sem kérdezte, be szabad-e jönnie?!
– Hiszen várják, te!
– Papucs, ez egy betörő!
Sőt, azt hiszem, rabló! – visított fel Spenót.
– Elhallgass már!
– De hát nem azt
tanultuk, ha rabló jön, akkor háromezernégyszáztizenkilencet kell vakkantani,
és nekirontani, s addig nem hagyni neki békét, amíg le nem cibáljuk még a
bugyiját is?
– Spenót! – szisszent rá
a foga közül Papucs, és nagy, súlyos mancsát rátette a kiskutya kobakjára.
– De hát ez egy rabló…! Betörő…!
– Nyughass! Inkább
figyelj, mit fog most tenni!
Spenót egy pillanatra
elhallgatott, és megbabonázva szemlélte, ahogy a Piros Ruhás Öregapó felment a
négy foknyi lépcsőn, és leemelte a válláról a zsákot.
– Én megmondtam, Papucs
bácsi – kezdte újra Spenót. – Most fogja ellopni a Ropiék cipőit.
– Bolond vagy!
– Most nyitja a zsákját.
Látszik, hogy már másutt teletömte cipőkkel.
– Idefigyelj, Spenót! Ez
a bácsi nem tolvaj. Te még sose hallottál a Mikulásról?
– Mi…? Mi?
– Semmiféle „mi”, hanem
Mikulás. Nem tolvaj ő, hanem épp ellenkezőleg: egy jóságos öreg bácsi, aki
ajándékokat hoz azoknak, akik megérdemlik.
– És akik nem, azoknak
elrakja a cipőjét?
– Ezt verd már végre ki a
fejedből! Nincs szüksége cipőkre. Megmondtam, figyelj, és akkor mindent
megtudsz.
– Jó – felelte végre a
megszeppent Spenót, és ha lehet, még jobban kiguvasztotta a szemét.
Eközben a fehér
szakállas, piros ruhás bácsi, a Mikulás, ahogy Papucs nevezte, benyúlt a zsák
száján, és odabent kotorászott, míg valami a kezébe nem akadt.
– Elővett valamit – súgta
Spenót Papucs bácsi fülébe.
– Ugyan mit?
– Ez is olyan, mint egy
zsákocska, csak kisebb és piros.
– Na látod!
– A nagy zsák hasában
vannak a kis zsákok? Mint a kutyaanyuka hasában a kiskutyák? –érdeklődött
kicsit tudálékoskodva Spenót.
– Olyasmi… Illetve nem
egészen. Figyelj inkább!.
– Még egy kis zsákot
húzott elő. És most mind a két zsákocskát belerakja… Jééé!
– Mi a csudát rikoltozol
megint?
– A Mikulás bácsi
belegyömöszölte a zsákokat a Ropi és Kifli cipőjébe!
– Ugye, megmondtam.
– Mit fognak ehhez
szólni? Nem tudnak többé belebújni!
– Ej, Spenót, ne cifrázd
itt nekem! Pont azért tették ki a cipőket, hogy megtömje őket ajándékkal a
Mikulás. Majd úgyis kiveszik.
– Akkor jó. Most meg
valami faágakat keresett elő a zsákból, nem is egyet.
– Mifélét?
– Be vannak festve
arannyal, olyanok, mint egy kis seprű…
– Virgács a neve.
– Talán virágcs?
– Nem virágcs, hanem
virgács, mondom.
– Szagolgatni kell?
– Egy csudát. Arra való,
hogy a huncut kölkök fenekére ráhúzzanak egyet vele.
– Ó, jaj! – szeppent meg
újból Spenót.
– Bizony, hogy jaj! –
bólogatott bölcsen Papucs.
– Még szerencse, hogy a
kutyusok nem kapnak ilyen fenékre húzóst.
– Ki tudja? Csak várd ki
a végét!
Spenót árgus szemekkel
követte a Mikulás minden egyes mozdulatát. De a Piros Ruhás Öregapó, úgy tűnt,
befejezte a zsákban való kotorászást, újból meghúzta a zsák száján a kötelet,
és erős bogot kötött rá. Aztán a súlyos cókmókot egyetlen mozdulattal a vállára
vetette. Ám mielőtt indult volna, még vetett egy elégedett pillantást a piros
zsákocskákkal és – ahogy Spenót titulálta – kis seprűkkel feldíszített, egymás
mellett glédában álló cipők felé.
De most már tényleg ment,
elvégre még temérdek dolga akadt ezen a napon. A varázskulccsal észrevétlenül
bezárta maga mögött a kaput, és egy csöppet sem öreges, inkább friss léptekkel
tűnt el a két kutya szeme elől a Tiborc utcában.
– Elment – lehelte
Spenót.
– El – hagyta rá az öreg
Papucs. – Egy évig nem jön most errefelé.
– Egy évig? – hüledezett
Spenót.
– Ahogy mondom. A Mikulás
minden esztendőben csak egyszer jön, december hatodikán.
– Akkor ezer szerencse,
hogy találkozhattunk vele!
– Na látod! Jobb, ha
hallgatsz az öregre. Ha rajtad múlik, elkergeted, mint egy rablót.
– Most már szeretem, és
máris várom, hogy visszajöjjön!
– Mondom, majd jövőre –
intette Papucs.
– Akkor jövőre. Legalább
lesz mire várni.
Ekkor halkan, csak egy
kikukkantás erejéig nyílt a bejárati ajtó, de a következő pillanatban
lelkendező gyerekhangok röppentek a kutyák felé.
– Nagypapa, nagypapa! Itt
járt a Mikulás! – repesett Ropi és Kifli is. – Nézd, mennyi mindent hozott,
alig fér el a cipőinkben!
– No menj, Spenót, nézd
meg, hogy örülnek a kis gazdáid annak, amit a Mikulástól kaptak! – bökte
oldalba gyengéden az öreg Papucs a Spenótot. A kiskutya pedig lassan a terasz
felé somfordált, és élénk farok csóválással próbálta kimutatni ő is, hogy
mennyire örül. Még vakkantott is kettőt.
– Spenót, nézd mi mindent
kaptunk! – mutatták neki a gyerekek a kis piros zsákocskákat, amiket a Spenót
már jól ismert, amióta a Mikulás bácsi elővarázsolta őket a zsákjából.
A nagy örvendezés
közepette Pogácsa bácsi szólalt meg egyszer csak a háttérből.
– Hát ez a bikfic kutya
nem érdemel semmit a Mikulástól?
– Hiszen a Spenót is
kapott valamit! – rikoltott fel a kicsi Kifli, és a cipőcskéje mellől felemelt
egy hatalmas csontot, ami piros szalaggal volt a közepén átkötve. – Ezt hagyta
itt neki a Mikulás!
És Spenót csak
ámult-bámult, nem értette, miképp történhetett, hogy pont azt az egyet nem
vette észre, mikor a Mikulás bácsi a neki szánt csontot elővette a zsákból.
Neki szánt?
És ugyan még kinek?
Egy vidám vakkanással a
foga közé kapta a csontot, és ahogy csak tudott, inalt vele hátra, a kertbe.
– Megy, és elássa! –
nevetett Ropi, majd kinyitotta a kis piros zsákot, amiből szaloncukor,
mandarin, mogyoró és cukorkák potyogtak az ölébe.
Spenót pedig a csonttal
ugyanoda loholt, ahová akkor sietett, amikor nem is olyan régen az utcán
észrevette a fehér szakállas, Piros Ruhás Öregapót: a Papucs kutyához.
– Papucs bácsi! –
lihegett, mikor a szájából már a földre tette a csontot.
– Hát már megint itt
vagy?
– Itt, mert ezt… kaptuk a
Mikulástól!
– Kaptuk?
– Igen, a kutyák. Mi
ketten.
– Te… meg én?
– Igen!
– És virgácsot?
– Azt nem, egy szálat se.
– Ezek szerint – emelte fel
bozontos szemöldökét Papucs –, jó voltál.
– És te is jó voltál! Te
is! Te is! – csaholta Spenót, mert igazság szerint már nagyon szerette volna
rávetni magát a csontra.
– No, ez igazán derék! –
felelte Papucs, és bizony az ő pillantása is ellágyult, ahogy a csontra
tekintett. – Hát mit lehet itt még mondani?
– Jó étvágyat! – kiáltotta
Spenót, ahogy egy igazi jól nevelt kutyuska teszi étkezés előtt. Ebből is
látszik, hogy kis (no de igazán csak kicsi!) híján olyan nagy, kedves és okos
kutya vált belőle, mint bölcs tanítómestere, a Papucs.
(Részlet a Spenót és
Papucs című kötetből, Szamárfül Kiadó, 2008)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése