Kedves Döm,
Többször elhatároztam már, hogy lefordítom a verseidet egy könnyebben érthető nyelvre, de mindig ódzkodtam a szó szerinti fordítástól, az ilyen prampapamprampapamféléktől.
Máskülönben meg alig találok megfelelő szavakat. Szóval, elég lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
Az is többször eszembe jutott, hogy megkeresem a rokonaidat, az egészen távoliakat is, akik lemaradtak valahol a füves pusztákon vagy zordon fenyvesek közt, és csak dudolnak, danolásznak, dünnyögnek és dönögnek. A dínomdánomokról és deazértisekről nem is beszélve. Kerestem, indultam is, de mindig hoppon maradtam, mert a találkozások nem hoztak többet, mint amit tőled hallottam. Amit zavaromban csak dadogva tudtam ismételni füves pusztákon és zordon fenyvesek közt: Döm. Dödöm.
Ne haragudj hát, hogy levelemmel most téged szólítalak meg, ugyanis rájöttem valamire, amitől nem tudok szabadulni. Hogy egy nyelvet beszélünk. Mielőtt megtanultuk a felnőttek szavait, mielőtt meg tudtuk fogalmazni, mit jelent a szeretni, már tudtuk, mit jelent, csak egészen másként mondtuk. Már nem emlékszem, hogyan. Csak hangokra emlékszem, amik azóta átváltoztak szavakká, mondatokká. Ma így mondanám, elég hosszan: „Úgy elképzeltem anya, hogy mellém bújsz még egy kicsit. Hogy kucorodhatunk együtt, és meg is masszírozol. Én is megmasszírozom a hátad. Meg a válladat is. Aztán kimehetsz a konyhába, és nem leszel ideges. Dúdolgatsz és gőzölgetsz, én meg játszom majd körülötted. Befutok félni a sötét szobába, kifutok súgni a füledbe: úgy elképzeltem, anya, hogy mellém bújsz még egy kicsit...”
Látod, ilyenek jutnak eszembe felnőtt fejjel, ahelyett, hogy leülnék csak a fűbe, és cickafarkkal cirógatnám a nyakad, vagy bujjbujjjancsit bujtatnék az inged alá. Aztán csak összenevetnénk, és lefordítanánk az egészet egy felnőttek számára is értelmezhető dömdödömre.
Kedves Döm,
Maradok nyelvbarátod
Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése