Mészöly Ágnes: HÅKON Thorsdal egyik napja

Pap Kata grafikája

1.

HÅKON-nak hívnak, és Norvégia második legnagyobb városában élek. De nehogy azt hidd, hogy felhőkarcolók vannak nálunk meg hatalmas forgalom! Norvégiában még a nagyvárosok is nyugisak és barátságosak. A mi városunkat Hamarnak hívják, és a Mjøsa tó partján fekszik. A tó hideg, acélkék vizében visszatükröződnek az apró házak, az ezerszínű őszi fák és a világító kék ég.

2.

- Brrr! Brrr! – zörög az ajtócsengő. Ez azt jelenti, hogy megérkezett Matthias, az asszisztensem.

- Semmi kedvem felkelni! Még alig múlt hét óra! – kiabálok ki az ágyamból, de senki nem válaszol. Hallom, hogy Matthias és a mama csevegnek és kávéznak a konyhában. Becsukom újra a szememet, és úgy teszek, mintha nem is hallanám őket.

- Most már ideje felkelni, álomszuszék! – mondja nemsokára mellettem Matthias. – Ide tettem a ruháidat az ágyad mellé. Szólj, ha segítenem kell a gombokkal!

Nagy nehezen kiülök az ágy szélére, és elkezdek öltözködni. Ez nekem elég lassan megy, ugyanis mozgássérült vagyok. Nem tudok egyszerre túl sokat gyalogolni, és nem igazán ügyesek a kezeim: az inggombokat például utálom. Nem is értem, miért vesz nekem a mama folyton divatos ingeket!

- Gyere, segítek – könyörül meg rajtam végül Matthias. Aztán segít megkenni a szendvicsemet is.

3.

- Na, ideje elgurulni a suliba! – mondom, mikor végre készen vagyunk mindennel. Beülök a kerekesszékembe, mert az iskola túl messze van ahhoz, hogy gyalogoljak. Ahhoz meg túl közel, hogy kocsival menjünk.

Útközben mindenféle férfias dologról beszélgetünk: kitárgyaljuk a tegnapi meccset, meg a kocsikat, amik elhúznak mellettünk. Papa ugyanis messze északon dolgozik, egy olajfúrótornyon, így csak Matthiasszal tudok ilyesmiről dumálni.

Mire a Mjøsa hosszú hídjára érünk, a karjaim is elfáradnak.

- Gyorsítsunk egy kicsit? – kérdezi Matthias, és megtolja a kerekesszéket. De mielőtt befordulunk a suli utcájába, engedi, hogy én hajtsam magam megint. Tudja, milyen büszke vagyok arra, hogy a saját erőmből gurulok a suliba. Még csak nem is elektromos székkel, mint egy csomó másik mozgássérült!

4.

A tanterem előtt elköszönök Matthiastól és kezet fogunk a barátaimmal.

- Szia, HÅKON! – kiált rám a folyosón az osztálytársnőm, Robin.

- Honnan tudod, hogy én vagyok? – kérdezem.

- Megismertem a kerekesszék nyikorgását! – nevet rám. – Tudod, csak vak vagyok, nem süket!

Robin nagyon furcsa lány. Nem azért, mert látássérült, hanem mert folyton vaknak nevezi magát. Én utálom, ha nyomoréknak neveznek, de őt nem zavarja, ha azt mondják rá: vak. Nem szeretek Robinnal játszani, nem azért, mert látássérült, és az asszisztense egy goromba vénasszony, hanem mert lány, és a lányok azok aztán tényleg nagyon furcsák.

Még akkor is, ha nem különleges nevelési igényűek, mint én vagy Robin.

Délután egyig tart a tanítás. Az órák alatt rendes széken ülök, és a botjaimmal megyek ki a táblához, ha kell. Nagyon büszke vagyok, hogy mindent ugyanúgy meg tudok csinálni, mint a többiek, még akkor is, ha egy kicsivel tovább tart, mint nekik.

5.

- HÅKON, lassabban! – figyelmeztet a tanárnőm a nagyszünetben. Éppen fogócskázunk az osztálytársaimmal. Ilyenkor a kerekesszékkel úgy száguldok, mint egy Forma-1-es pilóta.

Az egyik kanyart nem tudom bevenni, és paff, felborulok a székkel. Ijedten futnak össze a tanárok.

- Megint el fogod törni a kezedet, mint tavaly! – zsörtölődik velem a tanárnő.

De én nem veszem komolyan a figyelmeztetést. Visszaülök a kerekesszékbe és gurulok a többiek után, ahogy csak tudok.

Egyébként is, iszonyú büszke vagyok magamra. Az orvos szerint én vagyok az egyetlen mozgássérült a világon, aki fogócska közben törte el a kezét.

6.

Suli után Matthias kocsival visz a PTØ Senteret-be. Ez olyasmi, mint egy edzőterem mozgássérülteknek. Itt dolgoznak a konduktorok, akik olyasmik, mint a speciális tanárok.

- Helló, HÅKON! – üdvözöl Zsuzsa. – Hallom, mostanában gondjaid vannak a sebességkorlátozással! És a gombokkal is!

Elképesztő, hogy ez a nő honnan tud meg mindent! És mindig olyan feladatokat talál ki nekem, amiket igazán utálok.

- Ma gyakoroljuk egy kicsit a járást botok nélkül – mondja.

Vagy két órán keresztül küzdök a járásfeladatokkal. Legalább ötvenszer orra esem, de Zsuzsa szerint ezt is nagyon fontos megtanulni.

Mikor hazaindulunk, olyan izzadt vagyok, mint egy versenyló.

7.

- Ha kész a leckéd, játszhatunk a Play Station-nel! – ajánlja Matthias.

Alig gépezünk egy fél órája, mikor betoppan a mama.

- HÅKON! Már megint a számítógépezés! – szid le kérdezés nélkül. Matthiast is leteremti egy kicsit, de aztán hamar elszáll a mérge.

- Gyere, vacsorázzunk! Hoztam egy kis kínait a bevásárlóközpontból.

Imádom a kínai kaját, meg a mekit is, pedig mama szerint nekem nagyon oda kell figyelnem, mit eszek. Persze ő el sem tudja képzelni, milyen fárasztó az, ha az ember folyton odafigyel mindenre: hogy ne menjen gyorsan a kerekesszékkel, ne egyen egészségtelen cuccokat, gyakorolja a járást és a gombolást, míg a többiek egész délután játszhatnak a kompjúterrel. És mindezt csak azért, mert mozgássérült!

8.

- HÅKON! – kiált be mama a fürdőszobába. – Gyere, papa hív skype-on!

Mielőtt elzárom a zuhanyt, gondosan lelocsolom a zuhanyozószékemet, hogy úgy tűnjön, mintha használtam volna. Nemrég kaptam, azóta anya végre megengedi, hogy egyedül fürödjek. De én utálok ráülni a hideg műanyagra. Inkább állva zuhanyzok, pedig az veszélyes. De nagyon büszke vagyok rá, hogy ezt is meg tudom csinálni. Még akkor is, ha nem mondhatom meg senkinek, mert megint leszidnának, hogy felelőtlen vagyok.

Papával vagy fél órát dumálunk, közben mami beparancsol az ágyba. Elalvás előtt még megmasszíroz tetőtől talpig, közben papa egy véget nem érő történetet mesél egy fiúról, akinek mindenféle különleges képessége van, például képes belelátni a többi ember gondolataiba.

- Ideje elaludnod! – mondja aztán mami, miután elbúcsúztunk papától. Betakargat, én meg még mielőtt elaludnék, átgondolom, mi is történt velem ezen a napon, és felkészülök a másnapi kihívásokra.