 |
| Kalas Zsuzsa grafikája |
Lajosnak hívják a
haverom,
de ő úgy szereti, ha
szólítják: Luigi,
g-vel írják, de dzs-nek
ejtik,
olaszosan, mint a nagy
focistákét,
Lújdzsi, mondja neki a
nagyapja,
így, hosszú ú-val, mert
az öregnek
már nincs foga és amúgy
is
szereti elnyújtani a
dolgokat,
ahogy a történeteinek
sincs soha vége,
egyik szundikálásból a
másikba esik,
és ott csap bele a
folytatásba, ahol abbahagyta,
háborúkról meg olyan
időkről mesél,
amikor csak zsíros
kenyeret ettek, tököt,
meg almaszószt, és
kinyalták a lábost,
hisz örökké éhesek
voltak,
nem is érti, hogy a
mostani kölykök
miért válogatnak, túrják
az ételt
mint a kismalacok, pizzát
esznek
és Coca-Colát isznak,
picát,
ő így mondja, annak az
ételnek
semmi értelme, csak a
lökött
tésztafaló digóknak való,
de egy alföldi kölyök ne
egyen
ilyen ételt,
kimondhatatlan nevűt,
amúgy is eltunyulunk
tőle,
már fára mászni is
elfelejtettünk,
bár lehet, hogy meg se
tanultunk rendesen,
és focizni csak
elméletben tudunk,
szotyival meg tökmaggal a
tévé előtt,
de talán mindegy is,
húszéves
korunkra úgy is
belebolondulunk
a számítógépezésbe, a
miénk
egy elfuserált generáció,
Lújdzsi,
Lújdzsi, még ez a név is
olyan
nehezen áll a szájra,
mért nem
lehet Lajoskának vagy
Lalinak
hívni, ha egyszer az a
neve,
mi meg Luigival röhögünk
ilyenkor,
Lajosnak csak férfiakat
hívhatnak,
bajuszosakat, két
gyerekkel,
és a feleség szólítja
csak Lajoskának,
a Lali meg papagájnév, ki
ne tudná,
egy Lalival nem lehet a
csajoknak
imponálni, viszont a
Luigi, így
olaszosan, már egészen
más eset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése