2014. augusztus 28., csütörtök

Nagy Anikó Johanna: Az eltűnt mobil

Kőszeghy Csilla grafikája
Az osztályunkban történt, az 5. a-ban. Adrienn telefonja eltűnt. Drága telefon volt, mert Adrienn szülei gazdagok, és mindenből drágát vesznek. Biztosan azért, hogy mindenki lássa, hogy gazdagok. 


A harmadik óra utáni szünetben Adrienn hiába kereste a mobilt a táskájában, a padban, a zsebében, aztán még a szekrényében is megnézte. Majd sikítozni kezdett, hogy ellopták a vadiúj telefonját. Nem is bírta abbahagyni, csak üvöltött és rázta az aranyszőke fürtjeit. Nagyon szép a haja, hosszú, csillogó, és sosem fogja össze, hogy mindenki jól megnézhesse. Csak a tornaórán muszáj neki begumiznia, mert Kati nénit nem érdekli a szép haj, csak a biztonság. Szóval kiabált, és sikítozott, és dobálta a haját kitartóan, mire jöttek a tanárok, aztán az igazgató is, meg persze egy csomó kíváncsi gyerek.
   - Az a csóró kis dög volt! Biztos, hogy ő lopta el! – ordította Adrienn, és Julira mutogatott, aki épp az uzsonnáját falta. – Láttam, ahogy tátott szájjal bámultad, te kis szemét! Valld csak be gyorsan! – hisztizett rendületlenül.
   Juli semmit sem mondott, csak állt ott elég szerencsétlenül, egy félig megrágott falattal a szájában. Aztán Adrienn kölcsönkérte az egyik lány telefonját, és felhívta az anyukáját. Végül Laci bácsi mindenkit beküldött az osztályterembe. Ott aztán csak ültünk a padban némán, a csend egészen elterpeszkedett rajtunk.
   És akkor Adrienn hirtelen megint rákezdte, hogy ő biztosan tudja, hogy Juli a bűnös, mert emlékszik is, hogy látta őt a táskája közelében gyanúsan mászkálni. És ő mindig is tudta, hogy Juli egy büdös tolvaj. Mert egy rendes gönce sincsen neki, meg mobilja se, meg ugyanazt az egy pár toprongy cipőt hordja egész évben, meg mindig zsíros kenyeret eszik uzsonnára. Na, ekkor végre Laci bácsi rászólt, hogy hagyja már abba, és mindenki maradjon nyugton. De ez nem sikerült teljesen jól, mert Juli sírva fakadt. De azért halkan sírt csak, bele a kinyúlt pulóvere ujjába.
   Laci bácsi fáradtan leroskadt a tanári székbe. Sokáig senki nem szólt egy szót sem, de lehetett tudni, hogy a legtöbben azon gondolkodnak, hogy vajon melyikünk a tolvaj. Laci bácsi végül feltápászkodott, és megpróbálta elmondani nekünk az aznapi történelem tananyagot. Egy idő múlva kinyílt a terem ajtaja, és bejött az igazgató bácsi és Adrienn anyukája, és akkor már látszott, hogy a történelemnek aznapra befellegzett. Mert mindkettőnek elég vörös volt az arca, és az anyuka magas hangon kiabált az igazgató bácsival, és épp úgy rázta a haját, mint ahogy a lánya is szokta.
   - Követelem, hogy minden gyereket motozzanak meg, és mindenki táskáját ürítsék ki! Vegye tudomásul, hogy nem fogom annyiban hagyni! Egy nyolcvanezer forintos telefonról van szó, kérem!
   Akkor én már tudtam, hogy ebből óriási nagy baj lesz. Mert ha a kutatás elér Bencéig, akkor kiderül minden. De én tudtam, hogy Bence nem tolvaj igazából. Mert neki csak a bátyja a bűnös. Mert nekem elmondta Bence, hogy a bátyja megígérte neki, hogy ha nem visz haza valami drága cuccot a héten, akkor eltöri a karját. És az olyan, az eltöri. Én tudom, mert amikor egyszer náluk voltam, Bence bátyja belerúgott a kutyájukba, mert az túlságosan örült neki, amikor hazaért. És szegény csak vonyított behúzott farokkal, meg nyalogatta a fájós lábát. Pedig jó nagy kutya ám.
   Szóval Bence bátyjával nem lehet ellenkezni.
   Tehát ültünk a padban és megszólalt az igazgató bácsi:
   - Figyelem, gyerekek! Mindenki tegye fel a táskáját a padjára! Meg kell vizsgálnunk – tette még hozzá kicsit lehangoltan.
   Erre hirtelen elég nagy zaj lett, mert mindenki felpakolta a cuccát a padra. Aztán megint ránk dőlt a csend. Féltünk. Én például nagyon, mert Bence nekem a legjobb barátom. És láttam, ahogyan ült görnyedten, megrövidült nyakkal a padjában, az arca szürke volt, és remegett a szája széle. Az igazgató bácsi is észrevette. Láttam, ahogy lopva ránézett.
   Az igazgató bácsi régebben beszélgetett Bencével a bátyjáról, amikor Bence betört orral jött az iskolába. Még negyedikben. És csak nekem mesélte el, meg az igazgató bácsinak, hogy a bátyja azért verte meg, mert nem akart neki ellopni egy doboz cigit a boltból. És akkor az igazgató bácsi elment hozzájuk, és beszélt az apukájukkal. Az anyukájukkal már nem tudott beszélni, mert ő régen meghalt valami betegségben, amitől még a haja is kihullott neki. Azóta Bence apukája nem is nagyon dolgozik, csak ül otthon a furcsa szagú lakásban, vagy lemegy a sarki borozóba, amit Cserszeginek hívnak. Na, ott sincsen valami jó illat.
   Szóval megkezdődött a telefonkeresés. Laci bácsi és Adrienn anyukája sorra kipakolták a táskákat. Az igazgató bácsi pedig járkált a padok között. Azt mondta, hogy ellenőrzi, nehogy valaki időközben megszabadulhasson a telefontól. És ahogy ott járkált lassan, súlyos ráncokkal a szeme körül, megállt Bence mellett és úgy nézett rá, mintha a tekintetével át tudna hatolna a bőrén, meg a csontjain is, és egyenesen belelátna a gondolataiba. És akkor Bence már majdnem sírt és szörnyen kétségbeesett volt az arca. És akkor az igazgató bácsi valahogy úgy állt oda mellé szorosan, hogy szinte észrevétlenül elvette tőle a lopott telefont, és a saját nadrágzsebébe süllyesztette. Aztán lassan tovább sétált. A szívem akkor már úgy dörömbölt bennem, hogy azt hittem a torkomon keresztül szökik ki belőlem.
   A keresés ekkor pont Julihoz érkezett. Persze az a hisztis Adrienn nem bírt magával, és odarohant, hogy saját kezűleg kutathassa át a táskát, de Laci bácsi szerencsére helyre parancsolta.
   - Mi ez itt a tanári asztal alatt? – kérdezte ekkor az igazgató bácsi, és enyhén előrehajolva vizsgálta a padlót.
   Akkor mindenki odanézett. Laci bácsi is, meg Adrienn is, meg az anyukája is.
   - A telefonom! – sikította Adrienn, és odarohant, hogy felvegye.
   - Ez a te telefonod? – kérdezte komoly hangon az igazgató bácsi.
   - Igen, ez az! – felelt Adrienn, és nagyon boldog volt.
   - Nagyszerű! És nem akarsz valakitől bocsánatot kérni, amiért ok nélkül tolvajnak nevezted?  - kérdezte az igazgató bácsi.
   Adrienn nem felelt, csak összeszorított szájjal bámult egy tintafoltot a padlón.
   - Például Julitól? – folytatta Laci bácsi.
   - Julitól? – hőbörgött Adrienn anyukája. – Még mit nem? Az én lányom nem ereszkedik le arra a szintre – tette még hozzá, és jól megnyomta az arra szót.
   - Pedig nem ártana meg neki – szólt bele az igazgató bácsi, és nagyon keményen nézett Adrienn anyukájára, akinek a szeme körül kicsit el volt kenődve a festék. Biztos a sok kiabálástól. Végül Adrienn sértődötten odavetett egy bocs-ot a még mindig szipogó Julinak, de mindenki tudta, hogy igazából nem is gondolta komolyan.
   De engem ez már egyáltalán nem érdekelt. Csak azon izgultam, hogy mi lesz Bencével. Mert ha nem visz haza valami drága cuccot a héten, akkor a bátyja eltöri a karját. De ha engedelmeskedik a bátyjának és ellop valamit, és mondjuk az valahogy kiderül, mert az ilyenek kiderülnek, akkor még javítóba is zárhatják. Ami borzalmas lenne. És én egész nap azon gondolkodtam, mit csinálnék, ha Bence helyében volnék. De nem tudtam kitalálni…

   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése