Takács Eszter illusztrációja |
Majoros Nóra: A repülő szőnyeg
Az árus fel sem nézett, csak a
bajusza alatt morogta:
− Takarodj, te vakarcs!
Ez volt a nyolcadik üzlet, ahonnan a kisfiút, így vagy
úgy, de kidobták.
Bement hát a kilencedikbe is.
− Jó napot kívánok – köszönte illedelmesen.
A ráncos arcú, ősz bajuszú árus a szűk kis helyiség
egyetlen ablaka alatt ült, újságot olvasott és vízipipázott. Az ablakon
többnyire csak annak a nagy, kápráztatóan sárga virágú loncnak az illata
szűrődött be, ami teljesen beborította az ablakot, és csak egy pici csóványi
fényt engedett át, épp annyit, amennyi elég volt az árusnak az újság
olvasásához. Ez mind a loncnak, mind az árusnak tökéletesen megfelelt. A
vízipipa és a virág édes illata gyapjú, kender, és más növényi és állati rostok
fanyar illatával keveredett. A falak mentén magas oszlopokban álltak az
összehajtogatott, színes szőnyegek. A boltban félhomály volt.
A
köszöntésre az árus abbahagyta a pöfékelést, előre dőlt, felnézett, és
összeráncolta a szemöldökét. Ezt azért tette, mert ilyenkor kicsit lejjebb
csúszott a szemüveg az orráról, és ki tudott nézni a lencsék fölött.
Kényelmetlen dolog, ha az ember messzire jól lát, közelre meg nem, a
szemüveggel meg közelre lát, messzire nem. De hát előfordul az ilyesmi, ha
valaki olyan vénségesen vén, mint az árus volt.
−
Segíthetek? – kérdezte.
− Körülnézhetek?
– érdeklődött a fiúcska.
Az árus bólintott,
intett is hozzá a kezével, és a falon megnyomott egy kapcsolót. A mennyezeten
felgyulladtak a lámpák, és tündökölni kezdett a szőnyegek százféle színe. Az
árus újra az újságjába mélyedt. Nagyokat szuszogott közben, kissé hörögve, mert
ilyen nyári melegben nehezen vette a levegőt.
Két perccel
később úgy érezte, valaki nagyon közelről szemléli. Leengedte az újságot, és
közvetlenül előtte ott állt a kisfiú. Csak most nézte meg igazán. Két hatalmas,
fekete szeme volt a fiúcskának, de az a két, mélységes kút magában rejtette az
egész égboltot, annak minden csillagos ragyogásával és végtelen távolságával
együtt.
− Nos? –
kérdezte az árus.
− Szőnyeget
szeretnék vásárolni.
− Nono.
− Van
pénzem, bácsi – mondta, és megcsörgetett egy duzzadó erszényt a kezében.
Pöttömnyi
kisfiú volt, talán ha nyolc esztendős. Vékonyka, szegényes ruhájú, borzas, fekete
hajú, sötét bőrű és maszatos.
− Aztán mit
kezdesz te a szőnyeggel? – kérdezte az árus.
− Hát
vehetek szőnyeget?
− Már miért
ne vehetnél szőnyeget, ha megfizeted az árát?
A kisfiú
elgondolkodott.
− Eddig
mindenhonnan kidobtak, pedig van pénzem.
Az árus
gyanakodni kezdett.
A kisfiú
lehuppant a földre, egy piros, sárga és fekete csíkos, vastag szőnyegre, amit
egy sivatagi nép apró termetű leányai szőttek.
− Aztán
miért dobtak ki?
− Csak
azért lehetett, − kezdte elgondolkodva, − mert nem akarták eladni a boltból a
varázst.
Az árus
letette az újságot. Vízipipája már egy ideje nem füstölt, szépen formált nyaka
köré tekerte hosszú csövét. Hátradőlt a székében, és figyelte a kisfiút a
szemüvege felett.
Hallgattak
egy ideig.
− Aztán
hogy érted, hogy nem akarták eladni a varázst? – kérdezte az öreg.
− Tetszik
tudni, az emberek irigyek. A cipész nem akarta eladni nekem a tengerlépő cipőt,
a zöldséges az aranyalma helyett férges gyümölcsöt nyújtott, a fűszeres
megdühödött, hogy az élet sóját kérem, és még egy pofont is kaptam tőle. A
többiek egyszerűen elkergettek.
Az árus nem
tudta, mit gondoljon.
− Aztán
tőlem mit akarsz, fiam? Repülő szőnyeget?
− Van a
bácsinak olyan, ugye? – derült fel a gyerek képe. − Tudtam már akkor, amikor
beléptem a boltba, csak nem látom sehol.
− Én azt
nem tudom, hogy van-e. Tudtommal nincs. De csak nézz körül, hátha megtalálod.
Magam nem hiszek az efféle mesékben.
A kisfiú
elszontyolodott.
Az árus az
órájára nézett. Délután két óra volt, a segédeit hazaküldte ebédelni, azok
négyig nem jönnek vissza. Vasárnap volt és rekkenő hőség, kutya se járt az
utcán. Olyan nap volt, ezt az árus jól tudta, amikor még egy bámészkodó légy
sem téved a boltba, nemhogy vevő.
− Aztán
megismered-e a repülő szőnyeget, ha meglátod?
− Hát
persze – nézett fel maszatos arcával a kisfiú az árusra, és ámuló szemében
megint megcsillant a világmindenség.
− Akkor
gyere – mondta az árus, nagy nehezen feltápászkodott a karosszékből, és a
felhalmozott szőnyegek felé sántikált. Mintha csak egy rendes vevővel lenne
dolga.
− Kérsz
valamit inni? Mályvateát vagy datolyaszörpöt?
− Tejet
kérek – felelte a kisfiú. Az árus elhajott egy faliszőnyeget, ami egy furulyázó
pásztort ábrázolt, és mögüle, a hűtőszekrényből dobozos tejet vett elő. Pohárba
töltötte, és a kisfiúnak adta.
− Aztán
mekkora az a repülő szőnyeg? Kicsi, vagy nagy?
− Zöld – felelte
a kisfiú.
Az árus
elkezdte lepakolni a szőnyegeket az egyik toronyból. Amelyik zöld volt, azt
széthajtogatta a földre. A kisfiú megtapogatta mindegyiket. Aztán levette a
cipőjét meg lyukas zokniját, és mezítláb ízlelgette az elé terített, puha
teveszőr szőnyeget. Az árusnak nem kerülte el a figyelmét, hogy a kisfiú lába
olyan tiszta, mintha most lépett volna ki a fürdőkádból. Vagy mintha az utca
pora sohase szennyezte volna.
− Nem ez az
– mondta kipirulva az izgalomtól.
Az árus egy
másik oszlop szőnyeghez lépett.
− Nézzük
meg azt! – kiáltott a kisfiú, és a kupac legalján lévő szőnyegre mutatott.
− De hiszen
ez kék.
− Nem baj.
Az árus
kibányászta azt is.
− Nem ez
az. Ott, abban a kupacban! – lelkesedett továbbra is a kisfiú.
Lassan
fogytak a kupacok, és a földet olyan vastagságban borították a szőnyegek, mint
a lehullott avar őszidőn az erdőt. A vén árus megtámaszkodott egy régi,
faragott láda sarkában, mert öreg lábai meginogtak alatta ennyi jövés-menés
után.
− Azt is
nézzük meg!
− Az ugyanolyan,
mint amit az előbb mutattam.
− Melyik?
− Az a puha
itt, a lábad alatt. Amelyikbe madarakat szőttek.
− És az
egyik madár féllábúra sikerült?
− Az, az.
− De azért
nézzük meg ezt is.
Az árus
kihajtogatta azt is.
− Nem ez
az.
− Nincs
több szőnyegem. Mindet láttad.
− Hát abban
a ládában mi van?
− Régi
holmik. Gyűjtőknek tartogatom, akiknek nagyon sok pénzük van. Múzeumba teszik a
szőnyegeket, és mutogatják a látogatóknak.
− Abban meg
mi a jó?
−
Gyönyörködnek bennük.
−
Megnézhetem őket?
Az árus
kinyitotta a ládát, és óvatosan kihajtogatott belőle egy kézzel hímzett ágytakarót,
majd egy kétszáz éves imaszőnyeget, végül egy ezerszínű rongyszőnyeget gyöngyös
bojtokkal, aranyszálakkal díszítve.
− Nincs
több – mondta az árus, és a kisfiú a láda aljára nézett.
− Az lesz
az – suttogta, és a láda aljáról elővett egy szőnyeget, amit az árus sohasem
látott azelőtt. Mintha a láda alját emelte volna ki a kisfiú, olyan barna volt
így összehajtva. Szétterítette a többi fölé.
Kis méretű
szőnyeg volt, valahol Perzsia szívében szőtték a föld színezte szálakból.
Megkopott már, rojtjai szétmállottak. Kis, négyzetes mezőkre volt osztva, és
mindegyikben egy fa állt. Ciprus, gránátalma, pálma, cédrus, fűz és
szikomorfák, minden mezőben egy-egy. A kisfiú az ágak között, a színes pontokban,
csíkokban és mintákban csicsergő papagájokat látott, cikázó gyíkokat,
hőscincéreket, levelek fonákán bebábozódó hernyót, az abból kikelő, tarka
szárnyú pillangót. Tündérek és manók táncát, faágat, amiből a kígyóbűvölő majd
egyszer furulyát farag, lázat gyógyító fakérget, kéreg alá kopácsoló harkályok
ütemes kopogását, falombban elhullajtott színes madártollak esését.
A kisfiú a
szőnyegre kuporodott, és megszűnt körülötte a külvilág. Simogatta szálait,
elmerült képeiben. Az árus fáradtan a karosszékhez lépett, leült, és nézte a
kisfiút.
− Bár én is
látnám, amit ő lát – sóhajtotta.
Aztán elbóbiskolt.
Arra
ébredt, hogy az utca végéről segédeinek hangos beszélgetését hallja.
Körülnézett a boltban, mert hatalmas rendetlenségre számított. De rend volt, ugyanolyan
oszlopokban sorakoztak a szőnyegek, ahogy a kisfiú belépése előtt.
− Csak
álmodtam – gondolta, de azért a ládához lépett, és felnyitotta a fedelét.
Kivette a hímzett ágytakarót, az imaszőnyeget, a bojtos rongyszőnyeget. A láda
üres volt.
− Tényleg
álmodtam – gondolta fejcsóválva.
Aztán az
asztalka sarkán, az összehajtott újság mellett meglátta az erszényt.
Kinyitotta. Katicabogár-szárny, galamb kék tollpihéje, szárított
jácintsziromból készült füzérke, tenger-koptatta kavics, kagylóhéj, fenyőgyanta,
almamag gurult szét belőle az asztalon.
Az öreg
elmosolyodott. Mire a segédek beléptek az ajtón, a sok kis haszontalanságot
visszatette az erszénybe.
− Jó napot,
Mudi apó – visszhangozták kórusban a fiúk.
− Volt
vevő?
− Hm –
bólogatott az árus.
Aztán összecihelődött,
búcsút intett, és elindult hazafelé. Majd a segédei bezárnak este. Őt várja a
magányos estebéd otthon, amit a lánya hagyott a hűtőszekrényében délután.
Útközben belépett a cipőboltba.
−
Segíthetek? – kérdezte az eladó.
−
Tengerlépő cipője nincs, igaz? – kérdezte.
− Hát
mindenki megbolondult ma? Egy kis kolduskölyök is ezzel nyaggatott délután.
Forróság volt ma, a teringettét, túl nagy forróság, az ment az emberek agyára.
− Nem
kolduskölyök volt az – mondta az árus, és kifordult a boltból.
Szárnya
volt annak a fiúnak, két halványan derengő, légből tollasodó szárnya. Angyal
volt, azért volt a szemében a világmindenség, és azért nem érintette lábát az
utca pora. Nem a varázst vitte el a boltból, hanem azt csempészte be oda. Aznap
este annyi vevő volt a szőnyegboltban, mint egy egész hét alatt máskor. De az
árus ezt már nem tudta meg. Aznap éjjel elaludt, és csodálatos álmot látott. A
szőnyeg ábrázolta kertben sétált, a kisfiú vezette. A kertben szebbnél szebb
fák álltak, madarak csiviteltek, kicsi majmocskák ugráltak ágról ágra, és az
egészet belengte a sárga lonc illata. Az árus életének legszebb álma volt,
amelyből nem ébredt fel soha többet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése