Mottó: Az osztálynapló fedele seregnyi titkot rejt
Szeptember
elseje volt. Az iskola tanári szobájában csöndesen bóbiskoltak a
naplók. Mindegyik a saját rekeszében. Ám egyszer csak megrezzent
a II.b osztály naplója. Hogyisne rezzent volna meg, amikor a
névsorban szereplő nevek reggel óta izegtek-mozogtak.
Úgy kezdődött, hogy Angyali Alajos, aki első volt a sorban, felsóhajtott:
– Szörnyen unom magam. Mit vétettem vajon, hogy ennyit kell tétlenül ücsörögnöm ebben a poros naplóban? A magaviseletem példás. Legalább annyit megérdemelnék, hogy rendesen lélegezzek. De itt már vagy két hónapja nem szellőztetett senki.
Veréb Vendel, a névsor legalján, felkapta a fejét.
– Igen? Ó, te kis ártatlan. Örülj, hogy ott ülsz legfelül, a trónon – csipogta méltatlankodva, mert csipogós hangja volt. – Mit szóljak én? Nem elég, hogy alig kapok levegőt, még mindannyian a nyakamba ültetek!
– Én, a trónon? – nézett nagyot Angyali Alajos. – És amikor kérdez valamit a tanító néni? Mindig engem kérdez először. Én vagyok az áldozat, aki mindenki helyett szenved.
– Most már aztán elég legyen! – dörrent hirtelen Medve Medárd hangja. – Az ember még csak ki sem alhatja magát, ha végre szünidő van! És ami még szörnyűbb: most, hogy felébredtem, egyre éhesebb vagyok!
– Ha nincs tanítás, nincs evés – szólt közbe Nemeszem Nóra. – Majd, ha letelik a szünidő. Akkor aztán válogathatsz a szép kövér ötösökben, a fodros hármasokban, ó, azok az igaziak, akárcsak tejszínhabból lennének! Ha van elég ötös meg hármas, az ember gyomrának már egy szálkás egyes sem árthat.
– Miről van szó? – kérdezte kíváncsian Butuk Beáta, aki mindvégig feszülten figyelt.
– Butaságod határtalan – állapította meg Tudor Tódor komolyan. – Okosabb vagy, ha hallgatsz.
– Így nem beszélhetsz egy lánnyal – feddte meg azonnal Rendes Renáta.
– Nem lehet mindenki egyformán okos – tette hozzá Pénzes Pál.
– Pénzesekkel nem beszélek – szűrte a fogai közül Tudor Tódor. – A pénz csak elrontja az embert.
– Én nem vagyok pénzes – sértődött meg Pénzes Pál. – A bátyám kinőtt télikabátját hordom. És nem hoznak autóval az iskolába, gyalog járok.
– Én is – szólt közbe csöndesen Szerény Szerénke.
– A gyaloglás egészséges – jegyezte meg Gyalog Gyula.
– Ó, jaj, a kalapom! – sikoltott fel hirtelen Kalapos Klaudia. – Annyit hadonásztok itt körülöttem, hogy valamelyikőtök lesodorta a kalapom! A gyönyörű kis piros kalapom! El is gurult! Hogy keressem meg most, ebben a szűk naplóban? Hisz mozdulni is alig tudok!
– Ah, a kisasszonyka! Mi lesz vele kalap nélkül? Majd nem fog tetszeni a legényeknek – nevetett csúfondárosan Félig Félix.
– Ezt egy fél x merészeli mondani? – csattant fel Kalapos Klaudia. – Majd ha egész leszel egy napon, akkor esetleg szóba állok veled – mondta kényeskedve.
– Ne veszekedjetek… – kérte őket szépen, halkan Angyali Alajos.
– Ki mondta ezt? – kapta fel a fejét Félig Félix.
– Alajos – felelte Kalapos Klaudia mérgesen.
– A Lajos? – kérdezte Félig Félix csúfolódva.
– Én Alajos vagyok, nem Lajos – suttogta Angyali Alajos, és sírásra görbült a szája. De ezt már nem hallotta senki, mert Butuk Beáta nagyot kiáltott:
– Itt a kalap! Ide gurult, énhozzám! Jaj, de gyönyörű! Fel is teszem mindjárt! Nekem biztosan jobban áll majd, mint Klaudiának! És megpróbált lehajolni érte, de hiába. Szűk volt a hely a naplóban, nem tudta elérni a kezével, mert a kalap éppen a lába mellé gurult, s ott megállt.
– Add nekem! – kiáltotta Nemeszem Nóra. – Én kifizetem Klaudiának, nem kérem ingyen! Inkább két hétig nem eszem.
– Nem adom! – rikoltotta fentről Butuk Beáta, és kétségbeesetten próbálta elérni kezével a kis piros kalapot.
– A kalapom nem eladó! – hallatszott Kalapos Klaudia sírós hangja. – Adjátok vissza!
És…mi ez a mozgolódás? Mozog a napló? Földrengés van?! Valóban, mintha megmozdult volna a napló. Csönd lett. A nevek mindegyike úgy érezte, mintha ütemesen hintáznák. Majd a hintázás abbamaradt, nem mozdult semmi. Nemeszem Nóra ekkor megpróbált följebb kapaszkodni a névsorban, hátha sikerül megkaparintania a kalapot. Ám hiába igyekezett hason csúszva fölfelé, csak a papír gyűrődött meg alatta és a körülötte lévők alatt is.
– Maradj nyugton! – dörrent rá Medve Medárd. – Nyomja a papír az oldalamat, de nagyon!
– Hagyjátok abba, azonnal! – kiáltott Rendes Renáta.
– Hogy én kikkel lakom egy névsorban! Rögtön kilépnék közületek, ha lenne hova.
Síró Sára, aki eddig hallgatott, most éktelen zokogásban tört ki. Mindenki egyszerre nézett rá.
– Mi történt? – kérdezte Rendes Renáta. – Miért sírsz, Sára?
– Véhéhégehe aha szühünihidöhőnehek – zokogta Síró Sára. – Nehem hahallohottáhátohok? Vahalahakihi ahazt mohondtaha, hohogy johó nahapohot, gyeherehekehek…
Ebben a pillanatban kinyílt a napló, s a nevek, nyakukat behúzva, gyorsan a helyükre húzódtak.
– Rég láttalak benneteket – mondta kedvesen a tanító néni. – Tartsunk egy névsorolvasást, hadd látom, mindenki itt van-e.
Amikor a naplóban levő névsorra pillantott, méltatlankodva mondta:
– Nahát, ugyan ki gyűrhette így össze ezt a lapot? Hiszen két hétig zárva volt az iskola!
Kezével megpróbálta kisimítani a lapot, majd hangosan szólítgatni kezdte a gyerekeket:
– Angyali Alajos!
Az első padban rögtön fölállt egy szőke fürtű, kék szemű fiúcska. A tanító néni rámosolygott, majd a névsor szerint tovább szólítgatott. Butuk Beáta neve alatt csodálkozva pillantotta meg az ott virító piros foltocskát. Felvonta a szemöldökét, hisz nem emlékezett, hogy ő jelölte volna meg a kislány nevét valamiért. A szemét is nagyra nyitotta, amikor látta, hogy Nemeszem Nóra vezetékneve egészen felcsúszott a fölötte levő téglalapba. Síró Sára nevét alig tudta kiolvasni, úgy elmosódott. Ezt aztán igazán nem értette. Ujjával hitetlenkedve tapintotta meg a papírlapot. Vizes volt. A tanító néni úgy megrökönyödött, hogy felnézett a mennyezetre. „Talán beázik az iskola?” – gondolta magában. Majd a gyerekekre pillantott, akik kérdőn néztek rá. S mivel maga sem tudta, hogyan is magyarázná meg nekik csodálkozásának okait, hát csak annyit mondott:
– Még ketten maradtak, ugye? Tudor Tódor? Örülök, hogy itt vagy. Veréb Vendel? Nagyon jó. Ezek szerint senki sem hiányzik. Hát akkor nyissátok ki szépen az olvasókönyvet…
Úgy kezdődött, hogy Angyali Alajos, aki első volt a sorban, felsóhajtott:
– Szörnyen unom magam. Mit vétettem vajon, hogy ennyit kell tétlenül ücsörögnöm ebben a poros naplóban? A magaviseletem példás. Legalább annyit megérdemelnék, hogy rendesen lélegezzek. De itt már vagy két hónapja nem szellőztetett senki.
Veréb Vendel, a névsor legalján, felkapta a fejét.
– Igen? Ó, te kis ártatlan. Örülj, hogy ott ülsz legfelül, a trónon – csipogta méltatlankodva, mert csipogós hangja volt. – Mit szóljak én? Nem elég, hogy alig kapok levegőt, még mindannyian a nyakamba ültetek!
– Én, a trónon? – nézett nagyot Angyali Alajos. – És amikor kérdez valamit a tanító néni? Mindig engem kérdez először. Én vagyok az áldozat, aki mindenki helyett szenved.
– Most már aztán elég legyen! – dörrent hirtelen Medve Medárd hangja. – Az ember még csak ki sem alhatja magát, ha végre szünidő van! És ami még szörnyűbb: most, hogy felébredtem, egyre éhesebb vagyok!
– Ha nincs tanítás, nincs evés – szólt közbe Nemeszem Nóra. – Majd, ha letelik a szünidő. Akkor aztán válogathatsz a szép kövér ötösökben, a fodros hármasokban, ó, azok az igaziak, akárcsak tejszínhabból lennének! Ha van elég ötös meg hármas, az ember gyomrának már egy szálkás egyes sem árthat.
– Miről van szó? – kérdezte kíváncsian Butuk Beáta, aki mindvégig feszülten figyelt.
– Butaságod határtalan – állapította meg Tudor Tódor komolyan. – Okosabb vagy, ha hallgatsz.
– Így nem beszélhetsz egy lánnyal – feddte meg azonnal Rendes Renáta.
– Nem lehet mindenki egyformán okos – tette hozzá Pénzes Pál.
– Pénzesekkel nem beszélek – szűrte a fogai közül Tudor Tódor. – A pénz csak elrontja az embert.
– Én nem vagyok pénzes – sértődött meg Pénzes Pál. – A bátyám kinőtt télikabátját hordom. És nem hoznak autóval az iskolába, gyalog járok.
– Én is – szólt közbe csöndesen Szerény Szerénke.
– A gyaloglás egészséges – jegyezte meg Gyalog Gyula.
– Ó, jaj, a kalapom! – sikoltott fel hirtelen Kalapos Klaudia. – Annyit hadonásztok itt körülöttem, hogy valamelyikőtök lesodorta a kalapom! A gyönyörű kis piros kalapom! El is gurult! Hogy keressem meg most, ebben a szűk naplóban? Hisz mozdulni is alig tudok!
– Ah, a kisasszonyka! Mi lesz vele kalap nélkül? Majd nem fog tetszeni a legényeknek – nevetett csúfondárosan Félig Félix.
– Ezt egy fél x merészeli mondani? – csattant fel Kalapos Klaudia. – Majd ha egész leszel egy napon, akkor esetleg szóba állok veled – mondta kényeskedve.
– Ne veszekedjetek… – kérte őket szépen, halkan Angyali Alajos.
– Ki mondta ezt? – kapta fel a fejét Félig Félix.
– Alajos – felelte Kalapos Klaudia mérgesen.
– A Lajos? – kérdezte Félig Félix csúfolódva.
– Én Alajos vagyok, nem Lajos – suttogta Angyali Alajos, és sírásra görbült a szája. De ezt már nem hallotta senki, mert Butuk Beáta nagyot kiáltott:
– Itt a kalap! Ide gurult, énhozzám! Jaj, de gyönyörű! Fel is teszem mindjárt! Nekem biztosan jobban áll majd, mint Klaudiának! És megpróbált lehajolni érte, de hiába. Szűk volt a hely a naplóban, nem tudta elérni a kezével, mert a kalap éppen a lába mellé gurult, s ott megállt.
– Add nekem! – kiáltotta Nemeszem Nóra. – Én kifizetem Klaudiának, nem kérem ingyen! Inkább két hétig nem eszem.
– Nem adom! – rikoltotta fentről Butuk Beáta, és kétségbeesetten próbálta elérni kezével a kis piros kalapot.
– A kalapom nem eladó! – hallatszott Kalapos Klaudia sírós hangja. – Adjátok vissza!
És…mi ez a mozgolódás? Mozog a napló? Földrengés van?! Valóban, mintha megmozdult volna a napló. Csönd lett. A nevek mindegyike úgy érezte, mintha ütemesen hintáznák. Majd a hintázás abbamaradt, nem mozdult semmi. Nemeszem Nóra ekkor megpróbált följebb kapaszkodni a névsorban, hátha sikerül megkaparintania a kalapot. Ám hiába igyekezett hason csúszva fölfelé, csak a papír gyűrődött meg alatta és a körülötte lévők alatt is.
– Maradj nyugton! – dörrent rá Medve Medárd. – Nyomja a papír az oldalamat, de nagyon!
– Hagyjátok abba, azonnal! – kiáltott Rendes Renáta.
– Hogy én kikkel lakom egy névsorban! Rögtön kilépnék közületek, ha lenne hova.
Síró Sára, aki eddig hallgatott, most éktelen zokogásban tört ki. Mindenki egyszerre nézett rá.
– Mi történt? – kérdezte Rendes Renáta. – Miért sírsz, Sára?
– Véhéhégehe aha szühünihidöhőnehek – zokogta Síró Sára. – Nehem hahallohottáhátohok? Vahalahakihi ahazt mohondtaha, hohogy johó nahapohot, gyeherehekehek…
Ebben a pillanatban kinyílt a napló, s a nevek, nyakukat behúzva, gyorsan a helyükre húzódtak.
– Rég láttalak benneteket – mondta kedvesen a tanító néni. – Tartsunk egy névsorolvasást, hadd látom, mindenki itt van-e.
Amikor a naplóban levő névsorra pillantott, méltatlankodva mondta:
– Nahát, ugyan ki gyűrhette így össze ezt a lapot? Hiszen két hétig zárva volt az iskola!
Kezével megpróbálta kisimítani a lapot, majd hangosan szólítgatni kezdte a gyerekeket:
– Angyali Alajos!
Az első padban rögtön fölállt egy szőke fürtű, kék szemű fiúcska. A tanító néni rámosolygott, majd a névsor szerint tovább szólítgatott. Butuk Beáta neve alatt csodálkozva pillantotta meg az ott virító piros foltocskát. Felvonta a szemöldökét, hisz nem emlékezett, hogy ő jelölte volna meg a kislány nevét valamiért. A szemét is nagyra nyitotta, amikor látta, hogy Nemeszem Nóra vezetékneve egészen felcsúszott a fölötte levő téglalapba. Síró Sára nevét alig tudta kiolvasni, úgy elmosódott. Ezt aztán igazán nem értette. Ujjával hitetlenkedve tapintotta meg a papírlapot. Vizes volt. A tanító néni úgy megrökönyödött, hogy felnézett a mennyezetre. „Talán beázik az iskola?” – gondolta magában. Majd a gyerekekre pillantott, akik kérdőn néztek rá. S mivel maga sem tudta, hogyan is magyarázná meg nekik csodálkozásának okait, hát csak annyit mondott:
– Még ketten maradtak, ugye? Tudor Tódor? Örülök, hogy itt vagy. Veréb Vendel? Nagyon jó. Ezek szerint senki sem hiányzik. Hát akkor nyissátok ki szépen az olvasókönyvet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése