2013. április 27., szombat

Németh Eszter: A láthatatlanná lett királylány


Bálint Mariann illusztrációja



     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szokványos királyság. Olyannyira szokványos volt benne minden, hogy még királylánya is csak egy  volt.

     Amikor a királykisasszony felnőtt, a király annak rendje s módja szerint kihirdette, hogy annak adja a fele királyságát és a lánya kezét, akit a lánya kiválaszt a kérők közül. De a királykisasszonnyal, mióta az édesanyja és a nagymamája meghalt, senki sem törődött, nemigen tudta, mit kezdjen a kérőkkel, hogyan válasszon közüllük.

    Szép királykisasszony volt különben, puha volt a haja és kicsi a keze, legszebb a szeme volt. Ha nevetett, akkor volt a legszebb. Sohasem ült a szobájában, mindig járt-kelt a palotában: hol a konyhában bukkant fel, elkapva a szakács kezéből épp leeső fakanalat; hol a kertész háta mögött állva tartotta meg a virágokat, faágakat, amikor az épp egy harmadik kézért sóhajtott volna. Szorgosan adogatta az asztalosoknak a gyalut meg a ráspolyt, a bognároknak a kalapácsot, ha nem érték el a hintó alól. Olyan volt, mint egy tünemény, mire felfogták volna, már máshol járt. Csak a vidám nevetése csengett-bongott még sokáig utána.




    Teltek-múltak a napok, összepajtáskodott ugyan a kérőkkel, de válaszani, azt nem tudott. S mikor a király türelme végeszakadtával ráparancsolt a lányára, a lány kiválasztotta a legszelídebbnek tűnő kérőt. Lett is nagy lakodalom, csinnadratta, eszem-iszom, hétországra szóló vigadalom.
   Azzal aztán elutaztak a királyfi országába. Egy darabig éltek szépecskén, hanem a királykisasszony egy idő múlva ott is csak azt vette észre, amit az apja udvarában is, hogy láthatatlanná vált.
    A királyfinak ugyan eleinte tetszett a jövő-menő királykisasszony, hanem azért ő szívesebben üldögélt volna a felesége szoknyája mellett, semhogy utána szaladgáljon. Mivel a királykisasszony sürgött-forgott, pihenést nem ismert, meg is unta a hajkurászását. Nem sokáig szomorkodott, mindig volt egy-egy udvarhölgy, aki felolvasott neki vagy zongorázott. Szépek voltak az udvarhölgyek, hiszen az öreg király országában csak szép lányok akadtak. A királyfinak hol az egyik tetszett meg, hol a másik. Azok meg sütkéreztek a királyfi tekintetében, s egyre csak kényeztették. Ő meg csak üldögélt a trónteremben, már nem is kereste a feleségét.
     A láthatatlanná lett királylány nem találta helyét a palotában, itt-ott még hallatszott a nevetése, de aztán elhalt az is.  Míg végül egyszer bekopogtatott a palotakönyvtár ajtaján.  A könyvtáros kinyitotta az ajtót, de mivel senkit sem látott, azonmód be is csukta volna, ha a királylány ki nem támasztja a sarkával. De kitámasztotta, és besurrant a könyvtárba. S azontúl olvasott, miközben olvasott eszegetett. Arra gondolt, ha eleget eszik talán meglátják. Hiszen szomorúságában nem volt kedve enni, s talán ezért tűnt el teljesen.
     Noha a királyfi, az utolsó alkalmak egyikén, amikor még észrevette, kegyetlenül azt találta mondani, hogy Hajnalhasadás, az utolsó kis udvarhölgy is szebb és karcsúbb nála.
    Szomorú lett a királylány. Elment volna, de nem tudta hová mehetne, kötötte az esküje, meg aztán, a királylányokat a sárkányok szokták elrabolni, maguktól nemigen szökdösnek.
     Így esett hát, hogy amint ott olvasott és eszegetett, ráébredt, hogy elveszítheti a láthatatlanságát, amit pedig már úgy megszokott. Kényelmes is volt, hiszen a királyfira már rá sem bírt nézni. Kiszaladt hát a mosdóba.
     És ez így ment napról napra, hétről hétre. A királykisasszony már csak árnyéka volt önmagának, nem segített, nem törődött semmivel, lassan vonszolta magát a palota folyosóin. Míg a királyfi egy szép napon beleütközött. Elszörnyedve nézett a karikás szemű, sápadt lányra. Nem akaródzott neki felismerni benne a feleségét, s azonmód el is kergette, a királykisasszonyról pedig elhíresztelte, hogy meghalt.
     A királylány azonban nem halt meg, hanem útra kelt. Elvándorolt egészen az Üveghegy aljáig. Normális esetben ahhoz, hogy valaki az Üveghegyre juthasson számos próbát kell kiállnia, hiszen nehezen lehet megmászni. De a mi királylányunk maga is olyan volt már, mint az üveg. Átlátszó és törékeny. Ahogy az Üveghegy oldalához ért, azon nyomban fel is siklott a fennsíkon álló palotába, hogy ott várja, míg egy királyfi (megint) érte nem jön.
     A királylánytöprengett, végül úgy gondolta eleget szomorkodott, éhezett már a királyfiak miatt. Nemigen mutogatta hát magát a többi királylány között, messze elkerülte a próbát kiálló férfinépséget. Tehette, hisz volt ott másik királylány, tündér elég. Hamarosan itt is rátalált a könyvtárra, s folytatta, amit az előző palotában elkezdett. Nem tudott szabadulni, nem volt gyógyír a bajára, s mivel hamarosan újra is láthatatlanná vált, nem volt, aki segítsen rajta.
     Nem voltak ott öreg királyok, akik kidoboltathatták volna, hogy aki meggyógyítja a királylányt, az elnyeri a fele királyságot. S bizony, hol volt már az a fele királyság? Rég a királyfit gazdagította, aki őt elkergette.

     A királylánynak mégis szerencséje lett. Ahogy ott üldögélt a könyvtár ablakában, a napfény megcsillant a könnyein, egy kis manó észrevette. Lassan összebarátkoztak, és a kis manó hite és szeretete visszadta a királylány életkedvének egy részét is. A manó nagyon szerette a meséket, de hát a manók nem tudnak olvasni, meg kicsik is azokhoz a nagy könyvekhez, így a láthatatlanná lett királylány olvasott fel neki. Együtt olvastak távoli országokról, tündérekről, boszorkányokról. Csak királyfiakról és hős lovagokról nem olvastak soha. Persze a manónak más dolga is volt a könyvtárban, így aztán el-elment a dolga után, egyedül hagyva a királylányt, aki ilyenkor könyveket keresett kis barátjának. Amikor a manó visszatért, rendre elmesélte a lánynak, mi történt vele.
      Közben a láthatatlanná lett királylány ugyan még mindig folytatta korábbi életmódját, de közben kileste a sárkányok gyakorlatozását, s maga is megtanult vívni, lovagolni. Hamarosan eltűntek a fekete karikák is a szeme alól, bár a rossz szokása nem múlt el, sem a kívánsága, hogy most már mindörökre láthatatlan maradhasson.
     Nem szerette önmagát, s mivel a manó volt az egyetlen, aki látta, s ő is csak akkor, ha a könnyek ott csillogtak a szemében, nem akart már szép lenni, csak el akart tűnni csendesen.
      Egy reggel aztán, amikor már hosszú ideje köd borította az Üveghegyet és környékét, a manó is napok óta a dolga után járt, amely a láthatatlanná lett királylány szemén megcsillanthassa a könnycseppeket, útra kelt.
     Csak ment, ment, mendegélt, amíg az apja országába nem ért. Ott javában tartott a tél, az emberek fázósan siettek útjukra. A láthatatlanná lett királylány olyan hosszú ideje volt már távol, ha látták volna sem ismerte volna meg senki, s ő sem ismert már ott senkit. Fázósan járta az utcákat. A patakhoz vezető keresztútnál, a fejére borította annak a kimustrált zubbonynak a csuklyáját, amit még a királyfi hajított utána, amikor elkergette, azzal neki vágott a havas, szeles, elhagyott útnak. A szél felkavarta a havat körülötte, s a láthatatlanná lett királylányt még egyszer láthatóvá tette, ahogy ott ballagott az úton, a patakparti erdő felé.

      Senki nem látta őt többé. Nem sokkal később azonban egy tündér bukkant fel a környéken, azt tartották, ő a legerősebb, leghatalmasabb, talán még a világot is meg tudná tartani a vállán. Hitet adott a hitetleneknek,  kimondatta a kimondhatatlan dolgokat, a láthatatlanokat pedig mindig láthatóvá tette. Talán, mert egyszer maga is egy volt közüllük...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése