Berniczky Éva: Rettegett Kisdió

Schall Eszter illusztrációja

Kisdiónak első alkalommal csak a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt. Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától, nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.
És Kisdió egyre ügyesebben művelte a kapok-kapok játszmát. Lassan megsemmisültek, semmibe vesztek körülötte a tárgyak, az állatok, a növények, és helyüket elfoglalta az áruk. Minden esetben azonnal felkínálta veszteségét a nagyapjának, nagyanyjának, azok pedig rendre busásan kárpótolták, kifizették. Pénzre váltották sajnálatukat. És mivel mind erősebben éreztek együtt vele, mindig többet és többet adtak. Eltörött mobiltelefonra, egyszer, kétszer, háromszor. Több ízben ugyanarra a kettérepedt gitárra. Később a laptopban is tönkrement az alaplap. Számtalan szervizét állták. Miközben rettegtek. Próbáltak nem belegondolni, ugyan mi fog még eltörni, és hol a vége, miféle borzalom. Ki vész el, ki-mi semmisül meg unokájuk kezén legközelebb. A lelkük mélyén érezték, hogy egészen mást kellene tenniük, de képtelenek voltak nem fizetni. Ha a nagyfiú megjelent, gyorsan megvásárolták legújabb sérelem-kívánságát. Nem bíztak abban, hogy enélkül is velük marad. Rettegtek Kisdió döntésétől, első szabad, önálló döntésétől. Mióta egyetlen gyereküket, Nagydiót elragadta a halálos betegség, azontúl az árvájához igyekeztek bármi áron szorosan kötődni. Ahogyan unokájuk is igyekezett megbüntetni őket. Egyszerűen képtelen volt nem bejelenteni újabb sarcát arról, mi ment éppen tönkre, a jó öregek pedig fizettek, mint a katonatiszt. A fiú nem tudott már nem kérni és ők képtelenek voltak nem adni. Úgy emlékeztek, Nagydió halála napján varázsolta el őket a gonosz varázsló és azt hitték, soha nem törik meg az átok. Aztán a Kisdió születésnapján mégis történt valami. Pedig ugyanúgy léptek be a szobába, ahogyan az elmúlt években tették. Kezükben a tortával, sercegtek rajta a gyertyák. Nem akartak hinni a szemüknek. Odabenn az ünnepelt szétrakta az összes eddig tőlük kapott ajándékát. Mindegyikre rágombostűzte az árukat. A számok csúfosan világítottak, nem is látszott, mi van mögöttük, csak az, mi mennyit ér. A szárazra halt levegőből hiányzott az élet. Valaki élete, mindhármuké. És ezt a múzeumi mozdulatlanságot már nem lehetett elviselni. A nagyapa egyszer csak megfordult és kiszaladt a szobából. Kisvártatva egy régi, féltve őrzött fotóval tért vissza. Ezen a megkopott, gyűröttes képen még együtt volt a család. Nagydió az öléből tette le Kisdiót, aki fülig érő mosollyal az arcán éppen futni készült nagyapja és nagyanyja felé. Azok meg fiatalosan leguggoltak a fogadásához, kitárták karjukat.

Most meredten nézik az egykori fotót. Arra gondolnak, innen kellene folytatniuk. Onnan, hogy Kisdió elszakad az apjától és elindul feléjük. Nagyanyja remegő kézzel teszi a fotót az ajándékok közé. Nagyapja felcsíp egyet-egyet az asztalon heverő gombostűk és üres árcédulák közül. Zsebéből tollat vesz elő, lassan, végtelenül lassan nyújtja át a kellékeket unokájának. Olyan lassan, hogy megszűnnek érzékelni az időt. Talán napok telnek el közben, talán évek, mire Kisdió megpróbálja rákanyarítani az üres cédulára a végtelent.