Szüdi János illusztrációja
Úgy emlékszem,
hatodik osztályos koromig színesben pergett előttem a történelem, azután
kezdtem szürkében látni. Hetediktől Okolocsányi Adomér tanította nálunk a
törit. Kis túlzással. Mert inkább mi tanítottuk magunkat helyette. Ő csak
bejött reggel az osztályba, lezuttyant fáradtan az asztalához. Elővette a
táskájából mindennapi ásványvizét, letekerte a kupakot, húzott egyet a
palackból és letette maga elé. Mindig ugyanazzal a fásult mondattal indított,
nyissátok ki a könyvet. Majd felszólította az első felelőt. Az pedig felállt és
olvasni kezdte a tegnapi anyagot. A soron következő Baranyi rendszerint ott
folytatta, ahol az előző Baranyit leültette Okolocsányi Adomér.
Különben nem
szólt közbe, nem kérdezett, nem fűzött az elhangzottakhoz semmit, nem kért
számon, nem javított ki soha. Mi olvastunk állva beletörődötten, mintha
mindenki Baranyi lett volna, pedig csak három ilyen nevű járt az osztályunkba.
Okolocsányi Adomér eközben ránk se bagózott, gurnyasztott a székén révetegen.
Arcán csak akkor tűnt fel valami kósza morzsája a szenvedésnek, amikor kortyolt
egyet a vizéből. Lerítt róla, hogy utálja, mégis mintha abban bízott volna, az
az apró korty még megmentheti. Mi azonban ennek semmi jótékony jelét nem láttuk.
Éppen ellenkezőleg, a bőre napról napra egérszürkébbé sötétedett, szemén
vastagodott a hályog. Hiába ivott szorgalmasan, néha csuklott egyet-egyet
Okolocsányi Adomér, azon túl semmi hasznát nem vettük az ivásának. Legfeljebb
azt, hogy az egyszerűség és az örök ásványvízből felszálló gyöngyök miatt
Buboréknak nevezhettük el.
Az
óra második felében aztán kihirdette az új, a következő fejezet címét. Ma ezt
fogjuk tanulni, nyögte, és felszólította az első Baranyit az első alcím alatti rész
olvasására. Így haladtunk szép sorjában végig a könyvben írottakon most már
ülve, egészen addig, amíg ki nem csengettek. Egyedül az különböztette meg a
felelést az új anyaggal való foglalkozástól, hogy előbbit állva, utóbbit ülve
olvashattuk. Mint az alsósok az olvasás órán. Amikor arra panaszkodtunk a
felsős tesóinknak, milyen unalmas ez a Buborék, nevettek. Ugyan, csak másnapos
szegény. Esténként alkesz, az órán meg múlik pontosan belőle a szesz. De miért
teszi, ha nem jó neki? És miért kell nekünk töri helyett heteken, hónapokon át ezt
az egérszürke, fénytelen, egyhangú másnapot ismételni folyton. Tisztára olyan,
mintha üres lap aljára azt biggyesztenék, folyt. köv. Aztán a következő
érintetlen árkus alá ismét, és ismét. Holott sem előtte, sem utána soha nem következik
valójában semmi. Buborék beteg, állapítottuk meg mi, Baranyiak. Tutira nem
emlékszik arra, milyen az, amikor szabad nem inni. Kár, gondolta egyszerre harminc
lány szomorúan. Bubó, fokoztuk még lejjebb gonoszkodva. Az az igazság, jó lett
volna Buborékba szerelmesnek lenni. Hetedikesként még nem felejtettük el, milyen
is, amikor színesen pereg a történelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése