2012. június 26., kedd

Sellő-ária – Miklya Zsolt

Kár marcangolni magad örökké,
kis Pepém, kár érzelegni.
Kár búslakodni, örülni, sírni,
vígan dalolni és szeretni –
mondta a Hortenzia-szerte ismert
szívtipró, a hírhedt Nagylujó.
Tudod, nekem egy hölgy szíve ennyi –
s két ujjal csettintett egy nagyot.
Majd a Laboda-öböl felé fordult,
ahol a sellőivel együtt szörfölt
esténként, míg látta a napot.


Kis Pepét itt mindenki szerette. Kivéve Labodewijk de Grote, a Hortenzia-szigetcsoport kormányzója s ifjabb Labodewijk de Grote, a kormányhatalom várományosa, akiknek a felmenői már szépanyaágon irtóztak a Reemesockok széklábaitól. Az irtózat combközépnél kezdődött, és deréktájon hol borzongássá, hol hátfájássá változott, amit állítólag az ormótlan ülőalkalmatosságok okoztak.

A „kispepém”-et nem szerette.
A rasztahölgyet annál inkább.
Haját hány szélcsikó kergette,
s lobogtatta ruhája ujját?
Nevét is – Hortense – hogy imádta.
Imaként a szájára vette
mindig, s bárki hallotta, látta,
Pepe szerelmes – szólt nevetve.

Mondják, volt egy Plátó nevű fickó, aki az árnyait szerette, vetített valamit a barlangfalra, aztán csak bámulta naphosszat. De az is lehet, hogy csak úgy mondják. Annyi biztos, hogy Pepe szerelme nem ilyen falra vetített kép volt. Nagyon is valós, de elérhetetlen. A szemben tükröződő színfolt ilyen: van is meg nincs is, csak képzeletben és álomban utánozható. Pepe megpróbálta mégis. Szemében ott tükröződött Hortenzia és Hortense, mint egy színgazdag Éden – s mivel Petter van Reemesock kisfiú korától ösztönösen utálta a faragott hasonlatokat és széklábakat, Hortezia és Hortense maga volt az Éden. Ahol az árnyék is színes és magával ragadó.

A „kispepém”-et nem szerette.
A rasztahölgyet annál inkább.
Laboda-öbölbe vitte kedve
esténként, ahol Hortense kinn állt
a parton, s szél borzolta hajjal,
sellők táncában gyönyörködve
villant meg szemében a hajnal,
ami az éjszakát követte.

Aztán megtörtént, persze. Logikusan, mint a székláb. Már megint egy hasonlat, bosszankodna Petter van Reemesock. Mondjuk ki kerek perec: Székláb. Ifjabb Labodewijk de Grote, a Nagylujó, a Laboda-öböl minden rom- és álomhajóját, kapitányostul és matrózostul, kapitánynéstul és -lányostul a kezében tartotta. Táncoló sellőinek nem lehetett ellenállni. Amikor hozzákezdtek a labodatánchoz, egész Hortenzia virágba borult. Mondom, nem lehetett ellenállni. És elég volt csettintenie egyet.

Kár marcangolni magad örökké,
kis Pepém, kár érzelegni,
kár búslakodni, örülni, sírni,
vígan dalolni és szeretni,
ha Nagylujóé úgyis minden: szemben
tükröződő színgazdag Éden,
rasztatincsek közé búvó szélcsikók.
Laboda-öböl sellőkölcsönzői
– akár a szívkamrák, szemgödrök,
kincsesládák és szemetesvödrök –
kiüríthetők s pótolhatók.


Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/5. rész

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése