De azért csak nekifeszült a
legénység – úgy is mondhatnánk: a tettek mezejére léptek – noha körös-körül
csak víz volt, amerre a szem ellátott –
s a hajó kisvártatva délnek vette az irányt.
Hamarosan azonban leszállt az
éjszaka, a legénység nagyrésze pedig kimerülten elbóbiskolt, s csak tettette,
hogy éppen a hajó előrehaladásával foglalatoskodik.
Valójában kánonban horkoltak, és
ez alól még Don Martalóc sem jelentett kivételt, aki hála a sok-sok évnyi
hajózási tapasztalatának, tökélyre fejlesztette a nyitott szemmel alvás
tudományát. Büszke is volt rá nagyon, hogy mindennek ellenére hajó az ő kezei
alatt még zátonyra sosem futott.
Amit azonban Don Martalóc nem
tudott (vagy nem akart tudni), az egy nagyon egyszerű dolog volt: ha valami
eddig még nem következett be, nem jelenti azt, hogy ezután sem fog
bekövetkezni. Így is lett. Hűvös szelekkel, vérvörös égbolttal jött a hajnal, s
addigra Don Martalóc kapitányt és mindahány matrózát úgy elnyomta a mélységes
mély álom, hogy dél helyett már réges-régen észak felé haladtak.
Észak felé pedig köztudomásúlag
tengernyi a korallzátony, ami valljuk be, nem tesz jót a nekiütköző hajóknak.
Nem volt ez másképp a
Sellőáriával sem: jókora csattanást követően recsegve-ropogva süllyedni
kezdett.
Percek alatt hatalmas pánik tört
ki a hajón, ki térdre rogyva fohászkodott, ki káromkodott – akárcsak Furafaki,
aki eképpen összegezte előző napi gondolatait: „Én megmondtam, hogy eszt az
embejt messzire el kell kelülni...” (itt csúnya kifejezések egész sora
következett, egyenesen a kapitánynak címezve...).
Szavait azonban szerencsére elnyelték az egyre bőszebben fodrozódó
hullámok, s így Don Martalóc fülébe nem jutott el más, csak némi sós-habos
tengervíz.Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/3. rész
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése