2020. február 21., péntek

Nagy Izabella: Cini-cini muzsika

Illusztráció: Gyólai Gabi



Sárika az ölemben ficereg, mocorog.
Kérdezi, hogy errefele potyognak-e csillagok?
Csóvájukkal kivágják a nagy eget?
Másnap délre sárga naptól beheged.

Sárika az ölemben kiabál, reklamál.
Állítja, hogy arrafelé szűkül már a szemhatár.
Álomerdő bozontjába bekerül,
Megpihen a sások mellett egyedül.

Sárika az ölemben csendben néz.
Mesében a csillagokkal heverész.
Álomerdő szegletében kis kapu,
Cini-cini muzsikával kéz a kézben baktatunk.





a szerző a kutyájának olvas

2020. február 19., szerda

Miklya Zsolt: Suta éneke // Re: Weöres Sándor: Buba éneke



Ó ha tüske volnék,
mindig szúrnék,
minden hámszövetbe
belebújnék –
ám a véren
nem csitulna éhem,
addig fúrnék,
míg a csontot érem.


Ó ha küllő volnék
két keréken,
nélkülem forogna
csillagéjem –
ám a szívem egyre
vágyakozna
küllőgyöngy-csillagként
a magosba.


Ó ha madzag volnék,
addig lógnék,
amíg kóccá nem lesz
a való még –
ám a kócom egyszer
szétszakadna,
mint a szív, a pitvar
és a kamra.

Illusztrációk: Klesitz Piroska



2020. február 17., hétfő

Kiss Lehel: Ha itt lennél…(Sébastien sóhaja Belle után)


Illusztráció: Pernyész Dóra
 

A hegyeken megroppan a hó,
még a völgy, a ház is belezendül.
Ha itt lennél, az volna a jó!
Érzem, te is remegsz mindenestül,
de ne nyüszíts, most hallgatni kell!
Ha itt lennél, az volna a jó!
Hol lapulsz most, drága, drága Belle?
Farkasfalka agyarog a Holdnak
túloldalán, emitt árnyék halad el.
Találkozunk-e még? Lesz-e holnap?
Ha itt lennél, az volna a jó!
Jaj, a szívem biztos van egy mázsa!
A hegyekből rázubog a hó.
Hogy ne féljünk, gondoljunk egymásra!


 a szerző és kedvenc Mórás kötete:
ez a könyv (Cécile Aubry: Belle és Sébastien) volt életében a legelső, 
amit önállóan elolvasott - ez hozta meg a kedvét az olvasáshoz



2020. február 14., péntek

Hétvári Andrea: CSALÁDI ETŰDÖK

Illusztráció: Makhult Gabriella
Bóbita című kötetből: 'Hajnali ködfala vára'


Weöres Sándor Galagonya-ritmusára
/részlet/

(cipőfűző)

Épp ebédkor
indul a ramazuri,
indul a ramazuri
vasárnap.

Most először
Sárika kikötözi,
Sárika bekötözi
magának.

Masnija lompos –
lenne az ok,
elszabadulnak az
indulatok.

Épp ebédkor
indul a ramazuri,
indul a ramazuri
vasárnap.

*
(balatoni)

Jó a strandon,
főleg amikor apa,
főleg amikor apa
beugrik.

Csobban egyet,
éppen a közepibe,
éppen a közepibe
beúszik.

Hogyha apává
érlel a sors,
sok csemetémmel
vágtat a gyors.

Jó a strandon,
főleg amikor apa,
főleg amikor apa
beugrik.

*
(lefekvéskor)

Édes élet
este amikor öcsi,
este amikor öcsi
elalszik.

Végre csönd van,
nem fut a kicsi kocsi,
nem fut a kicsi kocsi
napestig.

Nem kiabálnak
hős katonák
harci robotnak
bősz adomát.

Édes élet
este amikor öcsi,
este amikor öcsi
elalszik.



2020. február 11., kedd

Körmöczi-Kriván Péter: A nagy herceg

illusztráció: Zelei Marcell


     A duplaszárnyú repülőt sárgarépából faragtam. Magasan szállt, de csak addig, amíg ki nem fogyott az üzemanyag. A fiam profi pilóta, mégis kényszerleszállást kellett végrehajtania a nappaliban, a sivatagmintás szőnyegen.
– Nem baj apa! – hencegett a kisfiam, mert szerinte én mindent meg tudok javítani.

      Fogtam egy kimondottan sárgarépacsavarokhoz használatos fogót, hogy munkához lássak, amikor meghallottam a hangot.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

Ismerős volt.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!

    A padlás felől jött a hang, ahol már évek óta nem jártam. Letettem a fogót, hagytam a gépet, a sivatagot, és elindultam felfelé a plafon fölötti, koszos birodalomba, melynek ajtaján egy betű és három szám sorakozott: B-612.
     Elővigyázatosságból kalapot húztam, volna, de a fiam ezt kifogásolta.
– Apa, miért tennél a fejedre egy óriáskígyót? Nem látod, hogy éppen elefántot ebédel?
    A padlás sötét volt… vagyis csak lett volna, mert egy lámpagyújtó, aki pont úgy nézett ki, mint a fiam, beleugrott a sötétbe és felkapcsolta a lámpát.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
    A hang egy ládához vezetett, ami inkább volt doboz és három lyuk díszitette.
– Beeeeeeeeeeeeeeeeee!
– Van odabent valaki? Halló! Kérem, válaszoljon.
 A dobozban apró léptek toporogtak.
– Apa, szerintem éhes!
– Kicsoda, a doboz?
– Nem apa, a bárány. Tudod, ő a dobozban éli az életet.
– Nem fél itt a sötétben, egyedül?
   A fiam úgy rázta a fejét, mintha valamit tudnom kellene.
– Ő sosem fél és sosincs egyedül, mert szerinte a nagy Herceg még akkor is vele van, amikor az nem tud róla.
– Ki az a nagy Herceg? 
A fiam nem válaszolt, el volt foglalva a sárgarépával, ami nemrég még repülő volt.
– Hallod apa, hogy csámcsog? Azt mondja a bárány, hogy 72 éve nem evett semmit. El tudod képzelni, milyen éhes lehet.
 Ráztam a fejem, hogy nem és amúgy is, nekem már indulni kell, mert a komoly dolgok…
– Hadd találjam ki, apa, várnak rád?
 Ki se mondtam, mire gondolok, a fiam mégis hallotta és úgy nézett rám, mint egy tudós. Bölcsen vizslatott.
– Szerintem apa, itt az ideje, hogy maradj és megszelídítsd a komoly dolgokat.
 Nem mertem elmondani, hogy én azt nem tudom, mit jelent, ezért csak bólogattam, hogy ne bukjak le, majd fogtam egy répát és óvatosan közelítettem vele a doboz felé…
a szerző fotója a Kisherceg című könyvvel


2020. február 7., péntek

Nyulász Péter: Nagy Zóárdia

Nyulász Péter
Hol voltam és hol nem voltam? Egyszerű az én mesém:
minden pontján jártam-keltem széles földnek kerekén.
Nem voltam én különc magonc,  csak álltam a helyemen,
sziklás-köves hegyoldalban, hol mást látni nem lehet:
csak egy folyót,
csak egy völgyet,
csak egy bükköt,
csak egy tölgyet.

Csak ezt nézni mindörökké, s mindhiába vágyni másra,
előbb – utóbb belefásul abba minden emberfája:
vágyakozva hallgatni csak, amiről a szél mesél
sosem látni, van-e ott ágy, hol a Nap nyugodni tér.

Így jártam én: úgy éreztem, tovább ki nem állhatom,
mint egy kóró, kiszáradok, ha odébb nem állhatok.
Hadd menjek el, hadd lássam meg, mi más van a Földön még,
hadd sétáljak oda,  ahol a szivárvány földet ér! 



MAMINTI, a zöld tündér:
"Ha jól hallom, engem hívtál, búslakodó szép fenyő,
megindító vágyaidat teljesítem, üsse kő!
El ne sorvadj, legyen lábad, járd körbe a világot!
Csak aztán majd meg ne bánd, hogy már többé nem látod
ezt a folyót, ezt a völgyet, ezt a bükköt, ezt a tölgyet!"

Így történt, hogy falábaim nyomát szépen otthagytam,
Popocatapetl hegyén, és Mohendzso dáróban. 
Annyi mindent láttam én, elmondani nem is merem,
még a „Titikaka-tavi tektitek titkait”* is ismerem.

Bódi Kati - Lázár Ervin portréja
Emlékszem a homokszemre sivatagban, tengerparton.
Tudom, honnan fúj a passzát, s hogy jól esik nyugaton,
hogy északon hó szikrázik, délszakon meg napsütés,
csupán az az egy hiányzik: újra látni úgy, mint rég
a folyót, a völgyet,
a bükköt, a tölgyet,
csak egy percet,
csak egy csöppet.

Mert jártam ott,
de minden más,
soha nem látom már,
sose találom már:

azt a folyót,
azt a völgyet,
azt a bükköt,
azt a tölgyet.
                       
 (* idézet Tamkó Sirató Károlytól)

A fenti versbetét/dalszöveg elhangzott a 2013. szeptember 21-én, a Miskolci Nemzeti Színházban, Szabó Máté rendezésében bemutatott,  A Négyszögletű Kerek Erdő című darabban.

A Nagy Nándor hangszerelésével készült dalt meghallgathatjátok: 

https://www.youtube.com/watch?v=2w1dnCgrF58

2020. február 3., hétfő

Gyerekkorom kedvenc könyve


Gyakran kérdezik tőlünk, mi kell ahhoz, hogy valakiből író legyen. Ahogy a legtöbb munka, ez is sok összetevős, de az összetevő, ami semmiképp sem maradhat ki: az olvasás.
Olvastunk, olvasunk és olvasni fogunk, ez nem kérdés, ezzel pedig értelemszerűen együtt jár, hogy imádjuk a könyveket.
De hol kezdődik a könyvimádat?
Ideális esetben az édesanyánk méhében, vagy pici gyerekkorban, amikor még szó szerint faljuk a könyveket.
Aztán jönnek a felolvasott mesék, az első önálló olvasási élmény, és utána határ a csillagos ég…már, ha léteznek csillagokig érő könyvespolcok (szerintünk léteznek).
De menjünk vissza a kályhához!
Az elkövetkező hetekben olyan írásokat olvashattok az Író Cimboráktól, amit gyerekkoruk kedvenc könyvei inspiráltak. Ezeknek a könyveknek azon kívül, hogy mind különlegesek a maguk nemében, van még egy közös pontjuk: a Móra Kiadónál jelentek meg.
A Móra, az ország egyik legrégebbi, ma is működő kiadója, a magyar gyermek- és ifjúsági irodalom nagy múltú műhelye, idén ünnepli 70. évét. Ez az évforduló adta az ötletet, hogy átböngésszük azt a majdnem csillagokig érő könyvtornyot, amit ma már klasszikussá vált író elődeink műveiből építettek. Mutogassuk meg egymásnak a titkos kincseket, csodálkozzunk rá a közös kedvencekre, ünnepeljünk, játszunk együtt.
Csatlakozz könyves szülinapi bulinkhoz!
Szeretettel hívnak és várnak a szerkesztők,
Nagy Izabella és Várfalvy Emőke
Illusztráció: Klesitz Piroska

2020. január 30., csütörtök

Aki nem lép egyszerre - Takarodó



Szinte hihetetlen, de már hónapok óta menetelünk a katonás témával. Ezalatt olyan sok szívhez szóló, kalandos, csudaszép verset és mesét ismertünk meg, hogy tábornok legyen a talpán, aki erre számított volna. Itt az idő, hogy letegyük a fegyvert, átadjuk a stafétát a következő témának.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!

Fodor Veronika, Majoros Nóra, Turbuly Lilla, Várfalvy Emőke

2020. január 28., kedd

Majoros Emma: Amíg a víz el nem mossa

Azt mondják, Istenem, hogy idő kell. Az idő gyógyít minden sebet. És mind elmúlik, mintha meg sem történt volna. És nem lesz emlékezet. Mások azt mondják, az idő olyan, mint festménynek a víz. Az emlékezet eltorzul, elmosódik, majd egybeolvad a vízzel, ami az életed.

Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai (A kép származási helyét lásd a bejegyzés végén)

Rengetegszer eljátszottam a fejemben, mi történt:

Csörög a telefon.
Gyermekkori meleg dunyha öleli át a derekamat, mégsem érzem magam biztonságban.
Vészjósló fekete felhők takarták el az égboltot, nem láttam a horizontot. Az otthonom hirtelen idegennek tűnt, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak.
Rápillantok az órára.
Épeszű ember nem hív ebben az órában. Kivéve, ha vészhelyzet van. A szakadásig szorongatott képre nézek az éjjeliszekrényen. Egy gyűrött, ismerős arc mosolyog rám.
Elhaló hangon megszólalok.
“Haló?”

2020. január 26., vasárnap

Mészöly Ágnes: Paintball


Illusztráció: Tuza Edit


Bende paintballozni hívott minket a szülinapján,
Mert tizenhárom évesen már ez a menő, nem az állatkert vagy a Meki,  Beöltöztünk terepszínű kezeslábasokba, a csajok kaptak plusz mellvértet is,
Aztán a játékmester elkezdte magyarázni a dolgokat.
Ti most katonák vagytok,
És ez az egész olyan, mint egy háború,
Itt, ha eltalálnak, fáj,
Mondjuk nem szakítja le a karodat a lövedék, de lesz egy szép zúzódás rajta,
Itt, ha nem húzod meg magad, levadásznak,
Ha fedezetlenül hagyod a hátad, neked annyi,
Itt nincs barát és önzetlenség
És ha arra kerül sor, ölnöd kell, vagy téged nyír ki az ellen,
Itt erősnek és merésznek kell lenned, ha győzni akarsz,
És kíméletlennek.
Aztán két csapatot sorsoltak,
Az egyik narancssárga mellényt kapott, a másik UV-zöldet,
Na ennyit az igazi háborúról,
Ki az a hülye, aki láthatósági mellényben megy a csatatérre,
De egyébként igaza lett a játékvezetőnek,
Mert mire lejárt a két óra, mindenkinek mindenhol kék-zöld foltjai voltak,
Zita és Áron sírt is titokban,
Kende és Martin halálosan összeveszett
Bár mondjuk nem azok nyertek, akik erősek és merészek voltak,
Hanem én
Mert az elején találtam egy holtbiztos búvóhelyet, és ki sem dugtam az orromat,
Csak amikor a tortát hozta a Bende mamája.

2020. január 21., kedd

Bódi Kati: Háborús gyerekek

A szerző illusztrációja
 
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra ittthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona , a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.
A lányom néhány hét múlva szül. Amikor férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.

2020. január 17., péntek

Kovács Attila (Holden Rose): 42M.



A szerző fotóalbumából. Attila jobbról a második.
 
          Tizennyolc évesen dobtam először éles kézigránátot.
          Egy katonai iskolában érettségiztem, ami egyszerre művészeti suli is volt. Úgy hívták, MH Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Honvéd Szakközépiskola.
          Katonazenésznek készültem a kilencvenes évek elején. Vadászkürt szakra érkeztem Kaposvárról Pestre, a bakakonziba, ahol a harmadik osztály után, a nyári szünetben, elvittek Szabadszállásra, alapkiképzésre. Erőltetett menet, tűzakadálypálya, gázkamra, alaki foglalkozások, eskütétel, szóval a szokásos felkészítés végeztével a negyedik évet már hivatásos állományban folytattam. Innen szereltem egy év múlva tartalékos őrmesterként.
          Azzal, hogy végzősként hivatásos katonák lettünk, az addigi növendék megszólítást a hallgató kifejezés váltotta, valamint rendszeresen megleptek minket mindenféle katonás elfoglaltságokkal. Például egy nyugodtnak ígérkező hétfőn, egy nappal a negyedéves, hangszeres vizsga előtt, de ebéd után, valaki üzent valakivel, hogy négykor a lőtérre megyünk. Ilyenkor nem lehetett elkerülni, hogy gyakorlóba öltözzünk, surranót húzzunk, és egy teherautó platóján félóra zötykölődés után egy dimbes-dombos mezőn találjuk magunkat.
          A mi szakaszunk, a szintén szakközepes ellátósokkal együtt, kábé harminc embert tett ki, de rajtunk kívül volt ott még legalább kétcsapatnyi sorállományú baka is. Éppen nagyokat röhögtünk katonáékon, akik kihoznak a szürkületbe lőni egy rakás gyereket, mert ugyan miért kéne látnunk a céltáblát, az igazán luxus lenne, a lövészet nem erről szól, ugyan már… amikor megmozdult a lábunk alatt a föld.

2020. január 9., csütörtök

Smelka Sándor: Ma van a háború


Illusztráció: Fricska Dorka


Ma van a háború az erdőszélen. Végre leszámolnak a Hajnal utcaiak (vagyishogy mi) azokkal a fránya Vincellér utcaiakkal. Ott lesz majd mindenki: tőlünk Gyuri, Józsi, Zalán, Tomi, tőlük pedig a Vörös ikrek, Gyufa, Karcsi és még talán az a kis vakarcs Béla is ott fog lábatlankodni, aki ahhoz képes, hogy milyen kicsi, igencsak elszemtelenedett mostanában. Ráférne egy alapos verés. Na, azt megkapja ma, nagy eséllyel.

2020. január 6., hétfő

Fodor Veronika: Szárnyak

Illusztráció: Cserkuti Dávid


Nem tudnám pontosan megmondani, hol volt az a hely, amiről írni fogok, de azt tudom, hogy Mordarkának hívták. Csendes, egyszerű település volt, egy óriási erdő mellett. Csupán egy dolog rontotta el a nyugalmát, a szörnyűség, amit Nagy Háborúnak neveztek el. Mordarka erdejét rozsdás fénybe kezdte vonni a nap. Mira szorosabbra húzta egyenruháján a köpenyét, és egy fa törzsének támaszkodva várta a császári és királyi Légjárók megfigyelőballonját. Csendben nézte, ahogy változik a világ díszlete. A kék, felhős ég egyszerre rózsaszín lett, majd piros fényben izzott. Körbevette a fellegek szigeteit. Azúrkéken és szürkén gőzölgött körülöttük az elképzelt monszun.
          A sárkányballon óraműpontossággal érkezett, mint egy lidérctojás, úgy bukkant fel a hegyek takarásából. Utasa, Lehmann tábornok paszományos farkasbundát viselt, bal vállán egy holló tollászkodott. Apró, sárgaréz távcsövet vett elő és belenézett.

2020. január 3., péntek

Várfalvy Emőke: A háború magja

Illusztráció: Pap Kata
El kell kapnunk őket!
Kiket?
Őket, ott. Veszélyesek.
Nem tűnnek annak.
Pedig nézd meg, azok. Látszik a szemükön.
A szemükön?
Gonoszan néznek.
Szerintem csak fáradtak. Elbambultak.
Nem, nem, nézd! A kezük is olyan…olyan… nézd, az ott most ökölbe szorítja a kezét.
Szerintem csak fázik. Nézd, most meg is fújja. Elég hideg van.
Biztos csak felkészül, hogyha meg kell ütnie…
De miért ütne meg?!
Mert látszik rajta, hogy gyűlöl.
Miből?
Már mondtam! A szemén. Meg, ahogy olyan magabiztosan áll ott a társai között.
Szép a tartása. Ritka az ilyen.
Biztos katonának nevelték.
Szerintem csak sportol. Lehet, hogy úszik. Attól szépen erősödnek a hátizmok.
Ez a katonaiskola eredménye. Nézd meg a bakancsát!
Rajtad is bakancs van.
De az enyém régi.
Nem tudom, mit számít a bakancs kora, és különben is, szerintem nagyon szimpatikusak.
Persze, mert annak akarnak tűnni. Ez átverés. Beetetés. Mind egyformák.
Milyenek?
Gonoszak. Nézd a szemét, már hunyorog.
Lehet, otthon hagyta a szemüvegét, és nem látja az óráját.
Szerintem most méri fel, hányan vagyunk. És van-e nálunk fegyver.
Szerintem meg csak tudni akarja, hogy hány óra.
A Józsit is biztos ezek intézték el.