Abdraim Tolymbek: A barna bárány

 

Illusztráció: Aidarbek Gazizuly

Kulcsszavak: ég, fű, bárány (aспан, шөп, қозы)

Makrancos volt a hároméves csikó, tépte, rágta a zablát. Teljes erejéből húzta a kantárt a pisze, napcserzette arcú fiú, de a csikó csak nem engedelmeskedett.
Nyugodt volt a vidék, csak néhány veréb röpdösött a kék égen, mozgásnak más jelét nem lehetett látni. Csendes volt az árvalányhajas, seprőfüves sztyeppe. Észrevétlenül bújtak meg a távolban az aul jurtái.
A fiú, Aitkazi először indult ilyen nagy útra. Amikor felnyergelte a csikót, bátyja, Amirgazi többször is figyelmeztette, hogy a ló nyakas, forróvérű és kiszámíthatatlan. Aitgazi óvatosan ügetett hát egy darabig, aztán kíváncsiságból a ló oldalába nyomta a sarkát. Nekiiramodott a csikó, mint a szélvész.
A fiú engedte egy kicsit szaladni, aztán megrántotta a kantárt.
– Eleget szaladtál? Állj meg, te bolond! – kiáltotta neki.

Birkanyáj legelt a hegyoldalban. A fű közt, törökülésben ült Szeilhan apó. Válla széles, mint a birkózóké, feje kopaszra nyírva. Csillagos, pej lova mellette legelészett.
– Adjon Isten jó napot! – köszöntötte a fiú.
– Isten hozott tégedet is! Nagyszerű, hogy itt vagy, immár pásztorként. Nem először vagy állatok között, ismered őket, kiskorod óta. Látod, dús legelők vannak erre, a Zöld-fennsík földje kiváló. Magas és sűrű a növényzet, hajladozik a szára, az állatok alig látszanak ki belőle. Figyeld csak meg, hogy a juhok mennyire nagy területen legelnek! Majd később össze kell őket terelni. Figyelj majd oda, van egy barna bárány, amelyik gyakran lefekszik a magas fű közé. Tartsd rajta a szemed, nehogy elmaradjon a nyájtól!
Azzal az öreg pásztor visszalovagolt a faluba. Aitkazi pedig ottmaradt, hogy vigyázzon a nyájra. A mobiltelefonjára nézett, öt órát mutatott. Este nyolcig jó sok idő van még – gondolta. Felidézte Szeilhan apó elismerő szavait. Kinek kell sok pénz – gondolta. – Amikor a figyelem, meg a tisztelet, ahogy az apó bánt velem, sokkal többet ér. Pedig csak egy gyerek vagyok. 
Aitkazi felnézett a tiszta égre. A szél lágyan borzolta a füvet. A fiú béklyót vetett a ló elülső lábára, aztán elengedte. Tudta, hogy nem távolodik el messzire. Leheveredett a zöld gyepen, bámulta az eget, és ábrándozott. Aztán elszundított, és amikor felébredt, fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el így. Riadtan felugrott. A pej csikó izgatottan tekergette a fülét. A hegy oldalán, mint a díszek, csüngtek a birkák. A távolban elmosódó pontok jelezték a nyáj szélét.
A napkorong már a látóhatárra ért. Aitkazi gyorsan felült a lovára, összeterelte a szétszóródott nyájat, és az aul felé hajtotta őket. Egyszer csak elgyötört bégetést hallott. Megfordult, és látta, hogy egy anyajuh fordult vissza a hegy felé.
– Vajon mi történt? Itt valami nincs rendben! – kiáltott fel a fiú.
Megrántotta a zablát, megfordult, és követte az anyajuhot. A magas fűben egy barna bárány feküdt. Fel akart állni, lépni próbált, de megbicsaklott a lába, és összecsuklott. A hátsó lába sánta volt szegénynek. A fiú megszánta, felvette. Ahogy vitte, belesajdult a karja. Kicsi volt a bárány, mégis nehéz.
Az anyajuh féltette a kicsinyét, idegesen ugrált Aitkazi körül. Nekiment a fiúnak, öklelte is. Nem sok híja volt, hogy fellökje.
A lebukó nap vörösre festette a végtelen síkságot. Aitkazi mégsem hagyhatta ott a bárányt, hiszen éjjel a farkasok széttépnék! De mi lesz, ha szétszéled a nyáj, amíg a báránnyal vesződik?
A fiú megijedt. Ám abban a pillanatban egy lovas jelent meg a távolban. Gyorsan közeledett. Lehetséges lenne, hogy éppen őt keresi? Ahogy a közelbe ért, Aitkazi felismerte: a bátyja volt az, Amirgazi.

Fordította: Babakumar Khinayat, Majoros Nóra. Szerkesztette: Nagy Izabella 

Klesitz Piroska: Ló (aт)

Assol Sas: Bárány (қой)

Kneipp Virág: Mező (көгал)

Miklós Rita: Juh (қой)