2013. április 30., kedd

Így függtünk valamitől, valakitől...








Bors Luca illusztrációja








Szia!








Ennyi volt. Elmerültünk egy különös témában, végiggondoltuk, hogy milyen furák is lehetünk, és nemcsak mi, de az életünk is. Talán visszatérsz még ide, olvasgatod majd ezeket az írásokat és gondolkozol rajta kicsit. Talán lesz, hogy segíteni fog neked. Talán majd te is elmerülsz benne. És talán majd te fogsz segíteni másokon.





Köszönjük, hogy velünk tartottál! Köszönjük, hogy megmutattad másoknak is és beszélgettél velük erről!








Tasnádi Emese





és az Író cimborák











Így függtünk valamitől, valakitől...


Bors Luca illusztrációja


Szia!


Ennyi volt. Elmerültünk egy különös témában, végiggondoltuk, hogy milyen furák is lehetünk, és nemcsak mi, de az életünk is. Talán visszatérsz még ide, olvasgatod majd ezeket az írásokat és gondolkozol rajta kicsit. Talán lesz, hogy segíteni fog neked. Talán majd te is elmerülsz benne. És talán majd te fogsz segíteni másokon.

Köszönjük, hogy velünk tartottál! Köszönjük, hogy megmutattad másoknak is és beszélgettél velük erről!


Tasnádi Emese

és az Író cimborák




Simon Réka Zsuzsanna: Levél apának









Vajda Nóra Anna (12 éves) illusztrációja






Apa, kérlek, beszélj anyával! Nem
tudom, mit csináljak, mert még mindig haragszik, amiatt, hogy két hete kiszöktem
a házból. Nem hajlandó beszélni velem. Azt mondja, feltettem a pontot az i-re,
és végleg kicsordult a pohár. Az iskolából mindennap egyenesen haza kell
jönnöm, és nem használhatom a mobilom sem. Nem akartam kimászni az ablakon, de
megtiltotta, hogy elmenjek a szombat esti buliba. Már tizenhat vagyok, apa, nem
három! Ezt mindig elfelejti. Barbi ott álldogált az ablak alatt, és azt mondta,
ha nem megyek velük, örök harag, többé nem szól hozzám. Nem tehettem meg ezt
Barbival. Ő a legjobb barátnőm, mióta elköltöztünk tőled. Anya azt mondja,
rossz hatással van rám, de Apa, ő csak jót akar nekem. Figyel rám, és őszintén
mondom, nem igaz, hogy már iszik, cigizik és órákat lóg a chaten. Hogy nem
szeret iskolába járni, ez sincs azért teljesen így. A tornaórát kifejezetten
szereti. Tudod, mindig együtt tartjuk a 10. C-sekkel. Köztük több a fiú.

Anya azt mondja, hogy mióta vele barátkozom, nem olvasok, csak bambulok
naphosszat a tévé előtt, nem csinálok semmi értelmeset. Nem segítek és még a
szemetet sem viszem le. Jó, belátom, néha elfelejtek segíteni, de a tányért
mindig elmosom magam után. Ez már valami, nem?

Most mondd meg, mire jó ez a szobafogság? Még azt is figyeli, mikor, mit és
mennyit eszek. Azt mondja, hogy ez így nem mehet tovább, mert anorexiás leszek
a sok éhezéstől, és bele is halhatok. De apa, Barbi szerint is még fogynom kell
3 kilót. Ő is fogyott, és nézd meg, milyen jól néz ki. Anya szerint
csontsovány, pedig nem is.

Nem tudom, mi lesz, Apa. Rád hallgat, kérlek, mondd neki, hogy tényleg nem
fordul többé elő, hogy elszököm. Igazából inni sem akartam, de ott mindenki
ivott, nem lehettem én a kakukktojás, érted, ugye?

Köszönöm, apa,








puszillak,








Emma








Simon Réka Zsuzsanna: Levél apának



Vajda Nóra Anna (12 éves) illusztrációja
Apa, kérlek, beszélj anyával! Nem tudom, mit csináljak, mert még mindig haragszik, amiatt, hogy két hete kiszöktem a házból. Nem hajlandó beszélni velem. Azt mondja, feltettem a pontot az i-re, és végleg kicsordult a pohár. Az iskolából mindennap egyenesen haza kell jönnöm, és nem használhatom a mobilom sem. Nem akartam kimászni az ablakon, de megtiltotta, hogy elmenjek a szombat esti buliba. Már tizenhat vagyok, apa, nem három! Ezt mindig elfelejti. Barbi ott álldogált az ablak alatt, és azt mondta, ha nem megyek velük, örök harag, többé nem szól hozzám. Nem tehettem meg ezt Barbival. Ő a legjobb barátnőm, mióta elköltöztünk tőled. Anya azt mondja, rossz hatással van rám, de Apa, ő csak jót akar nekem. Figyel rám, és őszintén mondom, nem igaz, hogy már iszik, cigizik és órákat lóg a chaten. Hogy nem szeret iskolába járni, ez sincs azért teljesen így. A tornaórát kifejezetten szereti. Tudod, mindig együtt tartjuk a 10. C-sekkel. Köztük több a fiú.

2013. április 29., hétfő

Berniczky Éva: Rettegett Kisdió








Schall Eszter illusztrációja











Kisdiónak első alkalommal csak
a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat
kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt.
Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad
a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három
sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától,
nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az
ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta
nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy
megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.

És Kisdió
egyre ügyesebben művelte a kapok-kapok játszmát. Lassan megsemmisültek, semmibe
vesztek körülötte a tárgyak, az állatok, a növények, és helyüket elfoglalta az
áruk. Minden esetben azonnal felkínálta veszteségét a nagyapjának, nagyanyjának,
azok pedig rendre busásan kárpótolták, kifizették. Pénzre váltották
sajnálatukat. És mivel mind erősebben éreztek együtt vele, mindig többet és
többet adtak. Eltörött mobiltelefonra, egyszer, kétszer, háromszor. Több ízben
ugyanarra a kettérepedt gitárra. Később a laptopban is tönkrement az alaplap. Számtalan
szervizét állták. Miközben rettegtek. Próbáltak nem belegondolni, ugyan mi fog
még eltörni, és hol a vége, miféle borzalom. Ki vész el, ki-mi semmisül meg
unokájuk kezén legközelebb. A lelkük mélyén érezték, hogy egészen mást kellene
tenniük, de képtelenek voltak nem fizetni. Ha a nagyfiú megjelent, gyorsan
megvásárolták legújabb sérelem-kívánságát. Nem bíztak abban, hogy enélkül is
velük marad. Rettegtek Kisdió döntésétől, első szabad, önálló döntésétől. Mióta
egyetlen gyereküket, Nagydiót elragadta a halálos betegség, azontúl az
árvájához igyekeztek bármi áron szorosan kötődni. Ahogyan unokájuk is igyekezett
megbüntetni őket. Egyszerűen képtelen volt nem bejelenteni újabb sarcát arról,
mi ment éppen tönkre, a jó öregek pedig fizettek, mint a katonatiszt. A fiú nem
tudott már nem kérni és ők képtelenek voltak nem adni. Úgy emlékeztek, Nagydió
halála napján varázsolta el őket a gonosz varázsló és azt hitték, soha nem
törik meg az átok. Aztán a Kisdió születésnapján mégis történt valami. Pedig
ugyanúgy léptek be a szobába, ahogyan az elmúlt években tették. Kezükben a
tortával, sercegtek rajta a gyertyák. Nem akartak hinni a szemüknek. Odabenn az
ünnepelt szétrakta az összes eddig tőlük kapott ajándékát. Mindegyikre
rágombostűzte az árukat. A számok csúfosan világítottak, nem is látszott, mi
van mögöttük, csak az, mi mennyit ér. A szárazra halt levegőből hiányzott az
élet. Valaki élete, mindhármuké. És ezt a múzeumi mozdulatlanságot már nem
lehetett elviselni. A nagyapa egyszer csak megfordult és kiszaladt a szobából. Kisvártatva
egy régi, féltve őrzött fotóval tért vissza. Ezen a megkopott, gyűröttes képen
még együtt volt a család. Nagydió az öléből tette le Kisdiót, aki fülig érő
mosollyal az arcán éppen futni készült nagyapja és nagyanyja felé. Azok meg fiatalosan
leguggoltak a fogadásához, kitárták karjukat.





Most meredten nézik az egykori
fotót. Arra gondolnak, innen kellene folytatniuk. Onnan, hogy Kisdió elszakad
az apjától és elindul feléjük. Nagyanyja remegő kézzel teszi a fotót az
ajándékok közé. Nagyapja felcsíp egyet-egyet az asztalon heverő gombostűk és üres
árcédulák közül. Zsebéből tollat vesz elő, lassan, végtelenül lassan nyújtja át
a kellékeket unokájának. Olyan lassan, hogy megszűnnek érzékelni az időt. Talán
napok telnek el közben, talán évek, mire Kisdió megpróbálja rákanyarítani az
üres cédulára a végtelent.








Berniczky Éva: Rettegett Kisdió


Schall Eszter illusztrációja



Kisdiónak első alkalommal csak a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt. Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától, nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.

2013. április 28., vasárnap

Miklya Zsolt: apát sehol se








Endrődi Katalin illusztrációja







Pöcöknek nincs is apja




vagyis élőben sohasem látta




csak egy fényképet mutogat róla




pipás fickó fehér matrózruhában




álítólag egy tengeri hajón szolgál




de már rég nincs hír felőle




Pöcök meg szerzett egy pipát magának




kicsit büdös de az a patinája




ha nagyon rosszkedvű szívogatja




persze csak úgy dohány nélkül




mert a dohány elrontja az egészet




dohány nélkül tovább tart




mert amikor szívod és nem jön semmi




az olyan mintha kifutna a hajóval




mondjuk egy déltengeri kikötőből




megpróbáltam nekem sem jött semmi




se hajó se kikötő se




és valóban elég büdös volt




de azért megértem ha Pöcök varázsol




nekem is rossz ha hazamegyek




egy nehéz nap után




és apát sehol se találom







Miklya Zsolt: apát sehol se


Endrődi Katalin illusztrációja

Pöcöknek nincs is apja
vagyis élőben sohasem látta
csak egy fényképet mutogat róla
pipás fickó fehér matrózruhában
álítólag egy tengeri hajón szolgál
de már rég nincs hír felőle
Pöcök meg szerzett egy pipát magának
kicsit büdös de az a patinája
ha nagyon rosszkedvű szívogatja
persze csak úgy dohány nélkül
mert a dohány elrontja az egészet
dohány nélkül tovább tart
mert amikor szívod és nem jön semmi
az olyan mintha kifutna a hajóval
mondjuk egy déltengeri kikötőből
megpróbáltam nekem sem jött semmi
se hajó se kikötő se
és valóban elég büdös volt
de azért megértem ha Pöcök varázsol
nekem is rossz ha hazamegyek
egy nehéz nap után
és apát sehol se találom


Miklya Zsolt: Nagyi függője









Makhult Gabriella illusztrációja








Mindenki függő valamitől,




a függetlenség csak álom,




mondta nagyi, és megpuszilt.




Tudod, mióta papa elment,




a helyemet nem találom,




hiába tele a kamrapolc,




hiába befőtt és lekvár,




pedig mind nektek csinálom,




és tudom, a munka megvár,




de valamit csinálni, tenni kell,




mert papa vár, téged is, kedves,




s az nem lehet, hogy csak tétlenül




üljek és várjam, míg kedv lesz.




Mihez is, nem tudom. Azt hiszem,




ezt Istenre bízom inkább,




mondta nagyi, és megpuszilt.




S elővett egy gyöngyfűzésmintát.














Miklya Zsolt: Nagyi függője



Makhult Gabriella illusztrációja
Mindenki függő valamitől,
a függetlenség csak álom,
mondta nagyi, és megpuszilt.
Tudod, mióta papa elment,
a helyemet nem találom,
hiába tele a kamrapolc,
hiába befőtt és lekvár,
pedig mind nektek csinálom,
és tudom, a munka megvár,
de valamit csinálni, tenni kell,
mert papa vár, téged is, kedves,
s az nem lehet, hogy csak tétlenül
üljek és várjam, míg kedv lesz.
Mihez is, nem tudom. Azt hiszem,
ezt Istenre bízom inkább,
mondta nagyi, és megpuszilt.
S elővett egy gyöngyfűzésmintát.



2013. április 27., szombat

Németh Eszter: A láthatatlanná lett királylány








Bálint Mariann illusztrációja











     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szokványos
királyság. Olyannyira szokványos volt benne minden, hogy még királylánya is
csak egy  volt.





     Amikor a királykisasszony felnőtt, a király annak rendje s
módja szerint kihirdette, hogy annak adja a fele királyságát és a lánya kezét,
akit a lánya kiválaszt a kérők közül. De a királykisasszonnyal, mióta az
édesanyja és a nagymamája meghalt, senki sem törődött, nemigen tudta, mit
kezdjen a kérőkkel, hogyan válasszon közüllük.





    Szép királykisasszony volt különben, puha volt a haja és
kicsi a keze, legszebb a szeme volt. Ha nevetett, akkor
volt a legszebb. Sohasem ült a szobájában, mindig járt-kelt a palotában: hol a
konyhában bukkant fel, elkapva a szakács kezéből épp leeső fakanalat; hol a
kertész háta mögött állva tartotta meg a virágokat, faágakat, amikor az épp egy
harmadik kézért sóhajtott volna. Szorgosan adogatta az asztalosoknak a gyalut
meg a ráspolyt, a bognároknak a kalapácsot, ha nem érték el a hintó alól. Olyan
volt, mint egy tünemény, mire felfogták volna, már máshol járt. Csak a vidám
nevetése csengett-bongott még sokáig utána.












    Teltek-múltak a napok, összepajtáskodott ugyan a kérőkkel,
de válaszani, azt nem tudott. S mikor a király türelme végeszakadtával
ráparancsolt a lányára, a lány kiválasztotta a legszelídebbnek tűnő kérőt. Lett is nagy
lakodalom, csinnadratta, eszem-iszom, hétországra szóló vigadalom.



   Azzal aztán elutaztak a királyfi országába. Egy darabig
éltek szépecskén, hanem a királykisasszony egy idő múlva ott is csak azt vette
észre, amit az apja udvarában is, hogy láthatatlanná
vált.

    A királyfinak ugyan eleinte tetszett a jövő-menő
királykisasszony, hanem azért ő szívesebben üldögélt volna a felesége szoknyája
mellett, semhogy utána szaladgáljon. Mivel a királykisasszony sürgött-forgott, pihenést nem ismert, meg is unta a hajkurászását.
Nem sokáig szomorkodott, mindig volt egy-egy udvarhölgy, aki felolvasott
neki vagy zongorázott. Szépek voltak az udvarhölgyek, hiszen az öreg király
országában csak szép lányok akadtak. A királyfinak hol az egyik tetszett meg,
hol a másik. Azok meg sütkéreztek a királyfi tekintetében, s egyre csak
kényeztették. Ő meg csak üldögélt a trónteremben, már nem is kereste a feleségét.


     A láthatatlanná lett királylány nem találta helyét a
palotában, itt-ott még hallatszott a nevetése, de aztán elhalt az is.  Míg
végül egyszer bekopogtatott a palotakönyvtár ajtaján.  A könyvtáros
kinyitotta az ajtót, de mivel senkit sem látott, azonmód be is csukta volna, ha
a királylány ki nem támasztja a sarkával. De kitámasztotta, és besurrant a
könyvtárba. S azontúl olvasott, miközben olvasott eszegetett. Arra gondolt, ha
eleget eszik talán meglátják. Hiszen szomorúságában nem volt kedve enni, s
talán ezért tűnt el teljesen.


     Noha a királyfi, az utolsó alkalmak egyikén, amikor még
észrevette, kegyetlenül azt találta mondani, hogy Hajnalhasadás, az utolsó kis
udvarhölgy is szebb és karcsúbb nála.


    Szomorú lett a királylány. Elment volna, de nem
tudta hová mehetne, kötötte az esküje, meg aztán, a királylányokat a sárkányok
szokták elrabolni, maguktól nemigen szökdösnek.


     Így esett hát, hogy amint ott olvasott és eszegetett,
ráébredt, hogy elveszítheti a láthatatlanságát, amit pedig már úgy megszokott.
Kényelmes is volt, hiszen a királyfira már rá sem bírt nézni. Kiszaladt hát a
mosdóba.


     És ez így ment napról napra, hétről hétre. A
királykisasszony már csak árnyéka volt önmagának, nem segített, nem törődött semmivel, lassan vonszolta magát a palota folyosóin. Míg a királyfi egy szép
napon beleütközött. Elszörnyedve nézett a karikás szemű, sápadt lányra. Nem akaródzott neki felismerni benne a feleségét, s azonmód el is kergette, a királykisasszonyról
pedig elhíresztelte, hogy meghalt.


     A királylány azonban nem halt meg, hanem útra kelt.
Elvándorolt egészen az Üveghegy aljáig. Normális esetben ahhoz, hogy valaki az
Üveghegyre juthasson számos próbát kell kiállnia, hiszen nehezen lehet megmászni.
De a mi királylányunk maga is olyan volt már, mint az üveg. Átlátszó és
törékeny. Ahogy az Üveghegy oldalához ért, azon nyomban fel is siklott a
fennsíkon álló palotába, hogy ott várja, míg egy királyfi (megint) érte nem
jön.


     A királylánytöprengett, végül úgy gondolta eleget szomorkodott,
éhezett már a királyfiak miatt. Nemigen mutogatta hát magát a többi királylány
között, messze elkerülte a próbát kiálló férfinépséget. Tehette, hisz volt ott
másik királylány, tündér elég. Hamarosan itt is rátalált a könyvtárra, s
folytatta, amit az előző palotában elkezdett. Nem tudott szabadulni, nem volt
gyógyír a bajára, s mivel hamarosan újra is láthatatlanná vált, nem volt, aki
segítsen rajta.


     Nem voltak ott öreg királyok, akik kidoboltathatták volna,
hogy aki meggyógyítja a királylányt, az elnyeri a fele királyságot. S bizony,
hol volt már az a fele királyság? Rég a királyfit gazdagította, aki őt
elkergette.





     A királylánynak mégis szerencséje lett. Ahogy ott
üldögélt a könyvtár ablakában, a napfény megcsillant a könnyein, egy kis manó
észrevette. Lassan összebarátkoztak, és a kis manó hite és szeretete visszadta
a királylány életkedvének egy részét is. A manó nagyon szerette a
meséket, de hát a manók nem tudnak olvasni, meg kicsik is azokhoz a nagy
könyvekhez, így a láthatatlanná lett királylány olvasott fel neki. Együtt
olvastak távoli országokról, tündérekről, boszorkányokról. Csak királyfiakról
és hős lovagokról nem olvastak soha. Persze a manónak más dolga is volt a
könyvtárban, így aztán el-elment a dolga után, egyedül hagyva a királylányt,
aki ilyenkor könyveket keresett kis barátjának. Amikor a manó visszatért, rendre
elmesélte a lánynak, mi történt vele.


      Közben a láthatatlanná lett királylány ugyan még mindig
folytatta korábbi életmódját, de közben kileste a sárkányok gyakorlatozását, s
maga is megtanult vívni, lovagolni. Hamarosan eltűntek a fekete karikák is a
szeme alól, bár a rossz szokása nem múlt el, sem a kívánsága, hogy most már
mindörökre láthatatlan maradhasson.


     Nem szerette önmagát, s mivel a manó volt az egyetlen, aki
látta, s ő is csak akkor, ha a könnyek ott csillogtak a szemében, nem akart már
szép lenni, csak el akart tűnni csendesen.


      Egy reggel aztán, amikor már hosszú ideje köd borította az
Üveghegyet és környékét, a manó is napok óta a dolga után járt,
amely a láthatatlanná lett királylány szemén megcsillanthassa a könnycseppeket,
útra kelt.


     Csak ment, ment, mendegélt, amíg az apja országába nem ért.
Ott javában tartott a tél, az emberek fázósan siettek útjukra. A láthatatlanná
lett királylány olyan hosszú ideje volt már távol, ha látták volna sem ismerte
volna meg senki, s ő sem ismert már ott senkit. Fázósan járta az utcákat.
A patakhoz vezető keresztútnál, a fejére borította annak a kimustrált zubbonynak a csuklyáját, amit még a királyfi hajított utána, amikor elkergette, azzal neki
vágott a havas, szeles, elhagyott útnak. A szél felkavarta a havat körülötte, s a láthatatlanná lett
királylányt még egyszer láthatóvá tette, ahogy ott ballagott az úton, a
patakparti erdő felé.





      Senki nem látta őt többé. Nem sokkal később azonban egy
tündér bukkant fel a környéken, azt tartották, ő a legerősebb, leghatalmasabb,
talán még a világot is meg tudná tartani a vállán. Hitet adott a hitetleneknek,
 kimondatta a kimondhatatlan dolgokat, a láthatatlanokat pedig mindig
láthatóvá tette. Talán, mert egyszer maga is egy volt közüllük...







Németh Eszter: A láthatatlanná lett királylány


Bálint Mariann illusztrációja



     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szokványos királyság. Olyannyira szokványos volt benne minden, hogy még királylánya is csak egy  volt.

     Amikor a királykisasszony felnőtt, a király annak rendje s módja szerint kihirdette, hogy annak adja a fele királyságát és a lánya kezét, akit a lánya kiválaszt a kérők közül. De a királykisasszonnyal, mióta az édesanyja és a nagymamája meghalt, senki sem törődött, nemigen tudta, mit kezdjen a kérőkkel, hogyan válasszon közüllük.

    Szép királykisasszony volt különben, puha volt a haja és kicsi a keze, legszebb a szeme volt. Ha nevetett, akkor volt a legszebb. Sohasem ült a szobájában, mindig járt-kelt a palotában: hol a konyhában bukkant fel, elkapva a szakács kezéből épp leeső fakanalat; hol a kertész háta mögött állva tartotta meg a virágokat, faágakat, amikor az épp egy harmadik kézért sóhajtott volna. Szorgosan adogatta az asztalosoknak a gyalut meg a ráspolyt, a bognároknak a kalapácsot, ha nem érték el a hintó alól. Olyan volt, mint egy tünemény, mire felfogták volna, már máshol járt. Csak a vidám nevetése csengett-bongott még sokáig utána.

Csík Mónika: Részlet egy fiú naplójából 7








Pap Kata illusztrációja










Április 13.






Most valami mást találtam ki: úgy fogok írni, mintha beszélgetnék a
naplómmal. (Egyébként is valami levelet kell írni egy barátodnak a magyar
háziban, jó lesz gyakorlásnak.) Lássuk csak:








Kedves Naplóm!








Valószínűleg legyintenél az újabb bejegyzésem
láttán (ha lenne kezed), és azt dörmögnéd bosszankodva, hogy mit képzel ez a
hebehurgya taknyos, havi egy-két bepötyögött sor még nem számít naplóírásnak
(ha lenne szád), és... Igazad is lenne, mert hiába döntöm el ezredszer is, hogy
már pedig mától minden este beírom a napom, hogy miért éreztem ismét pocsékul
magam, meg miért dekkolok már megint szobafogságban suli után itthon, de
valahogy másként alakulnak a dolgok, és napokon át nem is jutsz az eszembe.






Anya szerint emiatt, mármint a megbízhatatlanságom
miatt egy gombostűt sem lehetne rám bízni, és hogy ha egyszer én valamiért
felelős leszek, akkor annak régen rossz, és nem adna három napot, máris
besülnék az egésszel. Anya még a teásbögrék miatt is szól, hogy ne akarjam már
pont én a mosogatógépből a polcra sorakoztatni őket, a végén lecsempíteném
valamelyiket, nem is értem, mintha Herendi-készletünk lenne, vagy mi, nem ez a
tehénmintás.






A bolti visszajáróval is elszámoltat. Hát nem én
vagyok az osztály negyedik legjobb matekosa?! Jó, az ötödik. A két kenyér, tej,
fél kiló felvágott árát álmomban is össze tudom adni. Igaz, a múltkor volt egy
kis keveredés a teszkósnénivel, az ezres mellé kért még ötven aprót, amikor
ötszázötvenet kellett fizetnem, és valahogy olyan melegség fogott el, ott, a
pénztár előtt, ahogy hallottam, a mögöttem állók cittegnek, hogy mi lesz már, a
teszkósnéni kopogott a rózsaszínű műkörmével a pénztárgép fedelén, én meg
sehogy sem értettem azt az ötvenest, és attól féltem, át akarnak verni, és apa
majd otthon összenéz anyával, hogy ilyen kölyöknek nem lehet kutyát venni, hát
ezt akárki átveri, megbízhatatlan, és akkor elkezdtem egy kicsit bőgni, a sor
végén álló bácsi pedig jesszusmáriázni, hogy már csak ez hiányzott.






Amúgy szerintem tudnék gondoskodni egy kutyáról,
olyan hosszú fülűről, amilyen a Colombo felügyelőnek van, és olyan vicces
lenne, ha a kutyus néhanap rálépne a saját fülére, és orra bukna, vagy ha
nagyon szaladna elém a suliból jövet, és a Nagyutca kanyarodójához érve
felkapná a szél, és úgy repülne tovább, végig az utca felett, én pedig futnék
alatta, mintha a papírsárkányomat eregetném. Apa szerint semmi tehetségem a
sárkányeregetéshez, és hogy a Béla bácsi unokája bezzeg abban is megyei bajnok,
és hogy még kétszer kellene megszületnem, ha a nyomába akarnék érni annak az
unokagyereknek, én meg a kakaómat kezdem el kavargatni ilyenkor, figyelem,
ahogy a kiskanál örvényt kavar, és arra gondolok, hogy de jó lenne apa képébe vágni,
hogy futásban úgy lekörözném azt a sárkányeregető bezzeggyereket, mint a
Kengyelfutó Gyalogkakukk, és ha ő is eljönne anyával legalább egy sportnapra a
sulinkba, hogy megnézze, hogyan csinálom, akkor kicsit biztos büszke lenne rám.












Már ennyi, üdv: Zotya


Csík Mónika: Részlet egy fiú naplójából 7


Pap Kata illusztrációja



Április 13.

Most valami mást találtam ki: úgy fogok írni, mintha beszélgetnék a naplómmal. (Egyébként is valami levelet kell írni egy barátodnak a magyar háziban, jó lesz gyakorlásnak.) Lássuk csak:

Kedves Naplóm!

Valószínűleg legyintenél az újabb bejegyzésem láttán (ha lenne kezed), és azt dörmögnéd bosszankodva, hogy mit képzel ez a hebehurgya taknyos, havi egy-két bepötyögött sor még nem számít naplóírásnak (ha lenne szád), és... Igazad is lenne, mert hiába döntöm el ezredszer is, hogy már pedig mától minden este beírom a napom, hogy miért éreztem ismét pocsékul magam, meg miért dekkolok már megint szobafogságban suli után itthon, de valahogy másként alakulnak a dolgok, és napokon át nem is jutsz az eszembe.

Gyárfás Endre: Öcskösdicsérő








Szegedi Katalin illusztrációja


(az illusztráció megjelent Szabó Magda: Tündérlala című könyvében, Európa Kiadó, 2007)








E
nyakigláb csodalény


nem
más, mint a kisöcsém.


Fülel
zengő muzsikára,


szemel
közben babot, lencsét,


s ha
megorrol a bátyjára,


szájal
vele. Szemtelenség!


Házunk
körül munkát vállal,


reggel-este
tejet nyakal,


s ha
jól kezel tollat-irkát,


tanév
végén el sem hasal.    






Gyárfás Endre: Öcskösdicsérő


Szegedi Katalin illusztrációja
(az illusztráció megjelent Szabó Magda: Tündérlala című könyvében, Európa Kiadó, 2007)


E nyakigláb csodalény
nem más, mint a kisöcsém.
Fülel zengő muzsikára,
szemel közben babot, lencsét,
s ha megorrol a bátyjára,
szájal vele. Szemtelenség!
Házunk körül munkát vállal,
reggel-este tejet nyakal,
s ha jól kezel tollat-irkát,
tanév végén el sem hasal.    


2013. április 25., csütörtök

Fodor Ármin Balázs: Részlet a fiú tavalyi naplójából 3







Pap Kata illusztrációja





















A sérült lábam a mai napot jól bírta. Ma az iskolában
nem volt semmi rossz. Megmutattam a nindzsa legomat Viviennek, Adriánnak,
Eriknek, Dórikának és Andreának. Azt mondták, hogy szép.






Az
Andrással gatyafelrúgóst játszottunk. Az András a lábán egyensúlyozza a gatyát,
aztán felrúgja, és aztán úgy van a fején, mint egy sapka. Én is tudom már.
Játszás közben belerepült a teás fazékba, s Anyu azt mondta:


    - Ennek ti isszátok meg a levét!





 





















El kell mennem fodrászhoz azért, hogy levágja a hajamat.
Túl hosszú és legyen már rövidebb. Kábé kopasz. Nem kopasz… csak kopasz féle.
Olyan darabka rövid haj, én azt szeretném. Anyu 2. óra után jön értem, és visz
fogszabályzóra. Juhéé!






Anyunak
ezt piros lámpánál diktálom, a kocsiban:






Olyanok
a velünk szembe repülő hópelyhek, mintha fehér méhecskék volnának. Azonban az
autók elpusztítják őket. Meg a gyerekek is, amikor hógolyót gyúrnak belőlük.
Pedig ha a földre esnek, olyan lesz az utca, mintha egy óriás lepedője volna.
Ezek a méhecskék fellegekből táplálkoznak: virágnak nézik a felhőt, és úgy
szívják ki belőle a nekik szükséges táplálékot. Ez látomás vagy elképzelés?








Most
voltunk fogszabályzón. A doktor néni szigorú volt. Folyton azt mondta nekem,
hogy:


     - Ne mozdulj! Nyisd a szádat! Most már elég! Ne szenvedj ennyira, mert semmi nem történik! - pedig én meg sem mozdultam, és egyszer sem mertem nyögni.





 


Nyög-nyög-nyög.
És még egyszer nyög. Utána hazajöttem. Egy nagyon kényelmetlen szájkészülékkel
kell élnem egy napig. Vagyis egy hétig.












Délelőtt Babi nénivel voltunk, aki szép, okos és
sorolhatnám. Matekoztunk, és nehéz feladatokat adott. Babi néni jól bánik a
gyerekekkel. Erik nem verekszik nála, csak a Rita néninél. Az egyik kedves, a
másik morcos. Meg azért is verekszik Rita néninél, mert akkor a nagy udvaron
vagyunk, és az tényleg nagy. Meg nem figyeli senki, mert a Rita néni sokszor a
Vili bácsival beszélget. Vili bácsi a hatodikosok osztályfőnöke, vicces, okos
és sorolhatnám, és Rita néni nyilván szívesebben nézegeti őt, mint azt, hogy mi
mit csinálunk már megint.












Apa kedves is és morcos is, mint a felnőttek, olyan.
Nem szeretnék rá hasonlítani. Vagy mégis? Hát… nem is tudom… Talán azért nem,
mert lusta, kényes és én nem akarok olyan lenni. Anya azt mondja, hogy nem is
lusta, mert a munkahelyén nagyon keményen dolgozik. Csak otthon szeret feküdni.
Az viszont tetszik, hogy sok mindenben erős, és ért egy csomó dologhoz. Például
a horgászáshoz, a biciklipumpáláshoz, tud füvet nyírni, és pipifasírtot sütni,
amit én nagyon szeretek.






Vagy…inkább mégis Andrásra szeretnék hasonlítani, mert
sokkal szorgalmasabb és festő, izmos, tud edzeni és még vicces is. Anyu már nem
szereti Aput. De én azért még mindig szeretem...


 - Anya, az baj neked, hogy én még mindig szeretem az Apát?


 - Nem, kisfiam, szeresd nyugodtan, elvégre ő a te apukád. Attól, hogy mi már nem szeretjük egymást, ő még téged nagyon szeret.





 






Ez
a fogszabályzó nagyon rossz! Beszélni tudok tőle, de folyton nyomja az ínyemet!






Apa
sokat tévézik. Apu csak a tévéből él, mert neki az a kikapcsolódás, hogy tévét
néz. Apu azt mondja, hogy ő szabad ember, ő dönti el, mit tesz, mert a saját
életét éli. És ő úgy döntött, hogy tévézik.












Az András úgy kapcsolódik ki, hogy fest. És ez jó
dolog, mert abban nincs semmi mozgó figura, ami elrontaná a szemét.






Anya úgy kapcsol ki, hogy ír. Az írás is jó, mert
tollal ír, és ott sincs semmi figura.






    Én
úgy kapcsolódom ki, hogy zongorázom, néha-néha táncolok, zenét hallgatok, meg
legózom. Számítógépezek egy nagyon picikét, és tévézek is egy nagyon picikét,
mert én igazából így szeretném. Ami nem is így van. Néha sokat számítógépezem,
és sokat tévézem, de Anya nem engedi. Azt mondja:


   - NEM! Nem számítógépezhetsz, és nem tévézhetsz! - mert Anya szerint elrontja a szememet a sok hülyeség. És hogyha így maradok, akkor a feleségem majd sokat fog veszekedni velem, és akkor majd jól megnézhetem magam.



         Ezt
nem tudom, miért mondja, mert ez butaság. Ha nagy leszek, akkor tévénézés
közben majd a tükörben nézegetem magam? Jaj, Anya! De miért tenném?! Szerintem
nem hülyeség a tévé, mert én értelmesnek találom. A kedvenc műsorom a Vízcsepp
Mester, ami kínai, és vannak benne elemek, víz-föld-tűz-fa-levegő, akik segítik
egymást, és mindig egy tábornokot győznek le.












András
azt mondja, hogy rakjak rendet! Sokszor mondja, minden nap:


   - Ádám, kérlek rakodj el magad után!




És
csak akkor vegyek elő új játékot, ha a régit elraktam már. De én minden
játékommal akarok játszani! Mert azt megérzi egy játék is, ha elhanyagolom! És
csak félreesve heverészik száz vagy nem tudom hány évig!


    - Miért ne heverészhetne egy játék csak úgy, önmagában? - kérdezte András - Szépen, türelmesen kivárja a sorát a polcodon, vagy a játékos dobozodban. és amikor eljött az ideje, és végre játszhat, akkor majd véghezviszi mindazt, amit heverészés közben összerakott magában...



 


Lehet,
hogy Apukám azért tévézik olyan sokat, mert a sorára vár? Arra vár, hogy
eljöjjön az ő ideje, és akkor majd véghezviszi mindazt, amit összerakott
magában?












Annyira szeretném, ha a fogszabályzómat levenné
valaki! Nagyon fáj! De Anya azt mondja, hogy ne vegyük le, mert akkor vissza
kell mennünk a Harapós Doktor Nénihez. Aki olyan morcos, hogy még Anyukám is
fél tőle.








Fodor Ármin Balázs: Részlet a fiú tavalyi naplójából 3


Pap Kata illusztrációja
A sérült lábam a mai napot jól bírta. Ma az iskolában nem volt semmi rossz. Megmutattam a nindzsa legomat Viviennek, Adriánnak, Eriknek, Dórikának és Andreának. Azt mondták, hogy szép.
Az Andrással gatyafelrúgóst játszottunk. Az András a lábán egyensúlyozza a gatyát, aztán felrúgja, és aztán úgy van a fején, mint egy sapka. Én is tudom már. Játszás közben belerepült a teás fazékba, s Anyu azt mondta:
    - Ennek ti isszátok meg a levét!
 

2013. április 24., szerda

Gombos Péter: Okostelefon







Endrődi Katalin illusztrációja







 





Hát,
előtte még belefér.







Csak
pár perc.




Csak
fellépek, megnézem, van-e valami.




Meg
hátha Ő is fenn van.




Vagy
legalább ő…




Két
perc az egész.




Na,
menj már, nem lehetsz ennyire lassú!




Még
hogy okos! Inkább csiga!














Na
végre!




Ez
jó.




Ez
poén.




Ez
hülyeség.




Ez
nem érdekel.




Erre
írok.




Erre
is.




Hát
ez nagyon cuki!




Megosztom.




Mit
ír???




Na,
ennek is csak a telefonja okos!








Ismerem?




Rémlik,
bejelölöm.




Ezt
a fickót meg törlöm, ha még egyszer…




Hát
te ki vagy?




Mindenkit
azért nem jelölök!




Hát
ez meg milyen videó?




Egész
jó.




Most
miért állt meg?




Okostelefon?
Na, karira kérnem kell egy jobbat.








Persze,
majd pont ezt olvasom el!




Nem
is tudom, ezt miért…




Eh,
a hülyék mindig írnak!




Persze
Ő ma se...




Pedig
azt hittem, arra a képre majd reagál.




Rámírhatna.




Biztos
nem ér rá.




Bezzeg
a hülyék folyton fenn lógnak.




Na
tessék, csak emlegetni kellett.




Mindegy,
erre még válaszolok.




Ez
meg hogy ír! De gáz! Biztos telefonról…








Nahát.




Elszaladt
az idő.




Most
meg már nem is érdemes elkezdeni mást.




Majd
holnap!




Foglalt
a fürdő.




Addig
visszalépek.




Hát,
előtte még belefér.




Csak
pár perc.




Csak
fellépek, megnézem, van-e valami…