 |
| Illusztrációk: Kelemen-Czakó Rita |
Szabi
idegesen rugdosta a kavicsokat, miközben hazafelé tartott az iskolából. Eredetileg
focizni akart a barátaival, utána pedig a Soccer Trainer 23-mal szeretett volna
játszani, amíg bele nem alszik. A nagyívű terveket pillanatok alatt földig
rombolták az iskolában: Petőfi Sándorról kell írnia – bármit – hétfőre. Most
még csak csütörtök van, a hétvégét nem ezzel akarja tölteni. Olyan ez, mint a
foghúzás: jobb rajta túlesni minél előbb.
A költő kétszáz éve született. Ünnepséget is rendeznek, amelyen felolvassák a
legjobban sikerült műveket. Szabadon választhattak témát, de Szabit ez nem
vigasztalta. Egyáltalán nem érdekelte sem Petőfi, sem a költészete. Igazából
semmilyen vers sem érdekelte. Ha már muszáj olvasni – márpedig néha muszáj –, inkább
a regényeket választja. Apa már kiskorában mesélt neki az Egri csillagokból, és
A Pál utcai fiúk sem rossz.
De most mit kezdjen ezzel az feladattal?
– Hé, kölyök, vigyázz már! – kiáltott rá egy biciklis, aki elé majdnem kilépett
az úttestre.
– Bocsánat! – motyogta Szabi lehajtott, vörös fejjel. Egyre dühösebb lett, nagy
csattanással vágta be a szobája ajtaját, ahogy hazaért.
– Mi a baj, kisfiam? – kopogott be hozzá anya.
– Semmi! – érkezett a tartalmas válasz.
– Ugye, nem bántottak? – kérdezte Dóra, akiben rögtön bekapcsolt az anyatigris
gomb.
– Nem, csak egy hülye plusz házi miatt nem tudok semmi normálisat csinálni ma,
de lehet, hogy még holnap sem – morgott Szabi.
Anya megkönnyebbülten sóhajtott.
– Segítsek?
– Nem kell, megoldom! – Először azért bekapott egy mindentbele szendvicset,
aztán játszani kezdett, hogy erőt gyűjtsön a nagy munkához. Egyszer csak valaki
megkopogtatta a hátát.
– Mi van?! – hördült fel.
– Hja, fülemnek ily szavak nem dalolnak szépen! – szólalt meg mögötte egy
fiatal férfi hangja.
Szabi ijedten fordult hátra: Petőfi Sándor állt előtte, teljes valójában.
– Te vagy az, Sándor? Elnézést, Ön az, Sándor? – javított ijedten. Be nem
vallotta volna, de néha összekeverte a költőket. Milyen kellemetlen lenne, ha
Arany Jánost lepetőfizné! Bár pont ő valószínűleg csak nevetne.
– Én vagyok Petrovics Sándor. Mondhatod, hogy te, ifjúi, zsenge még a szívem.
– Sándor, mesélnél pár érdekes dolgot magadról? Nagyon bírnak ám téged! Képzeld,
pont rólad írunk az iskolában, amúgy nagyon boldog kétszázadik szülinapot!
Petőfi büszkén kihúzta magát. Nem értett minden szót, de sejtette, hogy dicséretet
kapott.
– No, legény, kérdezd, kit ürömével a tapasztalás sötét poharából annyiszor
kínált!
Szabi a „kérdezd” után elvesztette a fonalat, de ennyi elég volt neki.
– Miket szerettél csinálni a versíráson kívül? Fociztál? Mit játszottál?
Tényleg sokszor voltál szerelmes? Rossz gyerek voltál? Hogy lettél híres? Én is
az szeretnék majd lenni! Járok külön edzésre is, de a youtube meg a tiktok nem
tetszik, nem szeretném ott sztárolni magam. Több csaj az osztályomból sminkelős
videókat tölt fel, vagy állatosat, hátha befutnak, de szerintem ez nagyon ciki.
A költő mindig éleseszűnek tartotta magát, de most úgy érezte, mintha idegen
nyelven szóltak volna hozzá.
– Nem bírom szavaid tengerét – kezdte. – Mondd újra őket!
Szabi sóhajtott egyet: „Tiszta anyám…” – gondolta, de aztán elszégyellte magát.
Mégiscsak Petőfi áll előtte.
– Mit szerettél, illetve mit szeretsz csinálni? – kezdte újra.
– Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem! – mosolyodott el Sándor. No meg néha
kávé és bor. Ötévesen egyszer elcseném nagyapám borát, mire apám majdnem megvesszőzé
az ülepemet, de nagyapám megmentett. Igaz, először ő kínált. Később a bor már
nem ízlék annyira, de a rímek szépen csengtek, ezért megírám a borozó versemet,
miközben igazábul inkább vizet ivék.
Szabi nagyot nevetett:
– Akkor te bort prédikálsz, és vizet iszol! – kiáltotta.
– Biza, nagy mesélő vagyok. Iskolába jártamban azt mondtam társaimnak, hogy leütöttem egy bika lábát a baltámmal, de úgy, hogy az térdre rogyott előttem. Hisz jóapám is így vitte a jószágot mészárszékre!
Egyre jobban belemelegedett, csak úgy csillogott a szeme, ahogy felelevenedtek a régi, szép emlékek.
– Volt pár jó cimborám, mikor annyi idősek voltunk, mint most te. Mindenféle okos tervet ötöltünk ki, miközben betyár módra pipafüvet szívtunk. Én Becskereki nevét választottam, de akadt köztünk Garibaldi, Robin Hood, Tell Vilmos, és a zsarnok király megdöntését tervezénk. De a történet végét úgyis ismered – tette hozzá szomorkás félmosollyal.
– Kérdezéd a szerelmet – folytatta. Azt bizony jól ismerem. Beleestem, benne vagyok.
Nem láthatok, nem hallhatok. Juliskámat biztos ismered hallomásbul, de jutott hely a szívemben Vilmának, Rozáliának, és még sorolhatnám napestig. Keresd csak te is bátran ezt az érzetet, ne félj tűle! S ha az asszony elégeti hozzá írt remekeid halála előtt, ne rendülj meg! Talán csak téged óva. Az se baj, ha nem főz az asszony, és a fogadóból érkezik az ebéd. Legalább nem kell megenni anyánk tyúkját, jobb, ha az csak tojik.
Szabi csak ámult: ilyen vagány ez a Petőfi Sándor, nem is tudtam! Ha ezt elmesélik az órán, biztos jobban figyeltünk volna – futott végig az agyán.
Éppen balról jobbra fordult a fotelben, ahol a konzol nyomkodása közben elaludt, mikor anyukája óvatosan megsimította a fejét.
– Szabi, hogy áll a Petőfis házid? – kérdezte halkan. A fiú még kissé álmosan, de huncut félmosollyal válaszolta:
– Azt hiszem, meglesz… Képzeld, vele álmodtam, és nagyon érdekes dolgokat mesélt. Szerintem több közös van bennünk, mint gondoltam. Egészen jó fej!
