Damó István illusztrációja |
Már csak egy hónap volt hátra a
szünidőig. Minden fiú nagyon várta, hogy végre otthon legyen, távol a
vesszőtől, amit a tanár úr minden hétfőn frissen vágva hozott be az osztályba.
Elrettentésképp.
– A friss vessző jobban csíp! – mondogatta a tanár úr, s néhányat suhintott a
levegőbe. Ettől az első padban ülők még a többieknél is jobban megszeppentek.
A vessző ezután a tábla melletti falipolcon pihent, kézközelben, várva a
dolgát. És mindig volt dolga, mert a tanár úr szerette a rendet és a fegyelmet.
Pacás irka, hangoskodás, szemtelenség, de akár egy véletlenül elgurult
almacsutka is hamar kihozta a sodrából. A bűnös pedig sokáig nem felejtette el,
amit kapott.
Ahogy Lackó sem, aki a második padban még mindig vörös szemmel, összeszorított
szájjal szipogott a büntetés miatt, amit a latin leckéje miatt kapott.
Kerekedtek is a szemek, mikor a nagyszünetben a kis Petrovics a polchoz lépve
levette a vesszőt, határozott mozdulatokkal kettétörte, majd behajította a
szemetesládába.
– Jaj, Sanyi, hát mit csinálsz?!
– Baj lesz ebből, nagy baj!
A fiúk csak úgy vacogtak a félelemtől, mígnem egy magas, koravén tekintetű,
Jóska nevű fiú felállt az utolsó padban.
Talpra fiúk, várnak haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Üssenek vagy nem akarod?
Ez a kérdés, válasszatok!
Megvesszőztek mostanáig,
Jónak látták ezt apáink,
Ők régen így éltek-haltak,
De fiaik nem nyughatnak.
Sehonnai bitang ember,
Ki, ha verik, szólni nem mer,
Kinek hallgass az élete,
Sose legyen becsülete?
Erős együtt a tett és hang,
Nem kell se tekintély, se rang,
Szívünk többé már nem retteg,
Jöjjenek hát most a tettek!
A kis Petrovics és az örökké
szótlan Józsi szeme ragyogott.
Lackó megtörölte az orrát, és felállt ő is.
– Le a zsarnokokkal! – kiáltotta teli torokból.
Az osztály egy emberként ugrott talpra. Épp jókor, mert nyílt a terem ajtaja. A
tanár úr lépett be rajta fütyörészve.
– Mi az Petrovics, mit csinál maga?
– Tanár úrnak tisztelettel jelentem: ez itt egy forradalom!
– Kiváló, Petrovics, kiváló! Mindig is tudtam, hogy magának még szobrot
állítanak. Sőt, tovább megyek: utcákat fognak magáról elnevezni. Országszerte.
Most viszont nem ennek van itt az ideje. Üljenek le! Dolgozatot írunk. Mi is
legyen a címe? Nézzük csak! Legyen ez: Füstbe ment terv. Pontosan harminc
percük van megírni. Bár már most tudom, hogy mind elégtelen lesz, azért adjanak
bele mindent! Hátha változnak a dolgok! Magával, Petrovics, meg majd később
beszélgetünk erről a föltámadott tengerről.
– Tenger, tanár úr?
– Népek tengere, fiam. De ne okoskodjon, inkább építse a nimbuszát a
fogalmazásban! Mutassa meg ott, milyen forradalmi gondolatai vannak! Aztán, ha
végzett, sétálunk egyet a parkban, és megnézzük, eléggé megerősödtek-e már a
fűzfavesszők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése