Bagdi Anita: Kimerült nyugalom - Halász Bálint: Szavak tengere

 

"A gyerekektől pedig megkérdezte, hallottak-e már varjúról a szántásban, aki esténként cigánylánnyá változik. A gyerekek csak rázták a fejüket, dédi pedig mesélni kezdett a szerelembe esett madárról."

Bagdi Anita: Kimerült nyugalom

 Halász Bálint: Szavak tengere

 

Nagymama nem mesél nekem, mint régen, még skype-on se. Amikor felhívom, csak nézzük egymást, végül azt mondja, mennie kell. És én szomorúan leteszem. Pedig Nagymamát hallgatni olyan volt, mint elmerülni a szavak tengerében. A szavak tengeréről is tőle hallottam először, azzal gyógyította meg anyukáját, a dédimet, aki szintén nagy mesélő hírében állt, de egy szép napon, azaz egy ronda esős hétfőn, mint a mai, dédim megnémult az irigy Bözsi miatt.

Akkor még az egész családunk falun lakott. Sajnos a faluban nem akadt olyan szuper orvos, mint az én doktornénim, aki úgy hordja a fehér köpenyét, mint a varázslók, és a zsebében mindig van valami, ami meg is gyógyít: egy apró csillámpóni, matrica vagy színváltóstoll. Felír persze gyógyszert is, de csak a látszat kedvéért, ki ne derüljön, hogy valójában egy varázsló.

De a dédim idejében még nem voltak doktornéni-varázslók, így senki sem tudott dédimen segíteni: se a falu plébánosa, se a rabbija, se Bözsi, a szomszédasszony meg a füveskönyve. Dédim naphosszat csak kint ült a lócán, és maga elé meredt, ahogy pucolta a borsót, vagy a nagyim számtanpéldáját javítgatta. De már nem mesélt, mint annak előtte. Így a gyerekek, akik csak azért kerültek arra, hogy hallják dédi történeteit, hiába kérlelték, hogy meséljen arról a csodálatos amerikai nőről, aki átrepülte az óceánt.

A férfiak se jártak több sikerrel, akik mintegy véletlenül jártak arra munkából jövet, nem hallhatták kedvenc történetüket a francia asszonyról, aki feltalált egy gépet, amivel bele lehet látni az emberek szívébe. Az asszonyok is hiába keresték dédim, hogy lyukas a lábosuk vagy elfogyott a lisztük, ő csökönyösen hallgatott, és nem mesélt nekik az argentin férfiakról, akik egymással táncoltak, mert nem volt asszonyuk, csak a szomorú szívük, és még az is megszakadt volna, ha nem jár arrafelé az amerikai nő a repülő masinájával, és nem viszi el őket Párizsba. A párizsi nők bezzeg elaléltak az argentin férfiak tánctudását látva. De amiért a párizsi nők beleszerettek az argentin férfiakba, az a szép szívük volt, amit azzal a bizonyos géppel meglestek. Így az argentin férfiaknak és a párizsi nőknek is lett párja, és áttáncolták az éjszakát, át az óceánon egészen Argentínáig. Az argentin férfiaktól a falubeli férfiak megmérgesedtek, hogy bárki tud így táncolni, nem kell ehhez argentínusnak lenni, és már emelték magasba a lábukat, csizmájukat csapkodva.

Az irigy Bözsi azon a borús hétfőn, amikor a dédim utoljára mesélt az argentin férfiakról, nem állta meg szó nélkül. Összehord hetet-havat, mondta, ennek a mesének, mint az összes többinek, nincs semmi értelme, hisz az óceánon senki sem tud áttáncolni, az vízből van. Dédim elmosolyodott, és csak annyit felelt, hogy a szavak tengerében minden lehetséges. Bözsi már replikázott is, hogy döntse már el, óceán vagy tenger. De dédim erre már nem válaszolt, csak ült egy darabig némán, aztán bement a házba. Nem mesélt többet, és talán soha nem is mesélt volna, ha nem lett volna a nagyim. Az én varázslatos nagyimnak nem volt szüksége szívbelátó gépre, és nem kellett Párizsba vagy az óceánhoz repülniük, hogy meggyógyítsa a dédim. Nagyimnak más volt a terve. Ha számolni még nem is tudott, azt megtanulta dédimtől, hogy a szavak tengerében minden lehetséges, az is, hogy ha dédim meseóceánja kiapadt, akkor majd ő, a nagyim, feltölti a sajátjával.

Így történt, hogy egyik nap, amikor a dédim szokásához híven kiült a lócára, akkor a nagyim leckeírás helyett mellé telepedett. És csak mesélt és mesélt neki. Először a kukoricacsutkákról mesélt, akik szövetkeztek a bükkmanók ellen, és már háborúig fajult volna az ügy, ha egy gyöngyhajú csutkalány meg nem kedvelte volna Bükk Marcit, a Bükk király fiát. A dédim mintha nem is hallotta volna nagyim meséjét. A második mese a varjúról szólt a szántásban, aki esténként cigánylánnyá változott, és úgy mulatott, amíg nem találkozott egy fiúval, akit megszeretett, és beköltözött vele a városba, csokiboltot nyitottak, és lett tíz fiuk meg ugyanennyi lányuk. Erre már dédimnek is mosolyognia kellett, aztán nevetnie, még hogy csokibolt meg tíz lány és tíz fiú, nem sok egy kicsit?

Dédi másnapra újra a régi lett, a leckére meg azt mondta az iskolában, hogy csak fürödni voltak, lubickoltak a szavak tengerében. A gyerekektől pedig megkérdezte, hallottak-e már varjúról a szántásban, aki esténként cigánylánnyá változik. A gyerekek csak rázták a fejüket, dédi pedig mesélni kezdett a szerelembe esett madárról.

Most rajtam a sor. Magamra kanyarítom öcsikém fehér köpenyét, amit a műanyag sztetoszkóphoz kapott, zsebébe teszem a csillámpónimat, egy jó adag matricát és a biztonság kedvéért még a színváltós tollamat is, és ha ez megvan, megcsörgetem nagyimat a skype-on. Nem baj, ha nem szól egy kukkot se, majd én mesélek neki, először mondjuk arról, hogyan győzte le a doktornéni varázsló a gonosz víruskirályt.