 |
| Szőnyi Gergely: Pontatlan idő |
Miklya Zsolt: Búcsú a hullámoktól
Reggeli csöndességemben Jób könyvét olvasom, és az épp sorra kerülő szakaszban ez áll: „Kérdezd csak meg az állatokat, azok is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Ki ne tudná mindezekről, hogy az Úr keze alkotta őket? Az ő kezében van minden élőnek a léte és a minden emberi testnek adott lélek.” (Jób 12,7-10)
Akár hiszed, akár nem, a vírusoktól is csak tanulhatunk. Határaink tiszteletét, a határátlépések misztériumát, fogyasztásunk netovábbjának jelzéseit, a félelem oldását a kapcsolatban, a kapcsolataink értékét, a létezés félelmes titkát, és ki tudná mindazt felsorolni, amire felnyithatja szemünket a második vagy x-edik hullám. Még a második közepén se járunk, miközben projektünk véget ér, harminc bejegyzéssel, negyvenöt alkotó közös munkájával. Szerkesztőként követve az alkotó folyamatot, érzékeltem a félelmet, bizonytalanságot, ugyanakkor szükségét annak, hogy kell a lét új kihívásáról beszélni, nem mehetünk el mellette némán vagy tagadva. De érzékeltem a derűt is, a kimondás, megmutatás okozta erőt, és a bizalmat, hogy van miért, a létöröm felülírja a félelmet, életveszélyt.
Szerkesztői levelezés közben Németh Esztertől kaptam egyszer két Clara Louise verset, németül és nyers fordításban. Meg akarta mutatni azt a többletet, amit kapott a fiatal költő verseiből. Túlcsordult, inspirált a helyzet, műfordítással válaszoltam. Az egyik vers ide illik, búcsúszónak:
Clara Louise
Lehelet
Az idő minden rétege lehelet-
vékony és törékeny.
Egyetlen leheletünk
ezer karáttal sem mérhető.
A Covid-hullám neheze még előttünk jár, de olyan próbákon vagyunk túl,
ami bizalmat ébreszt, és amikből tanulhatunk.
Csak lenni jó. A legnagyobb ajándék.
De legalább akkora felelősség.
Éljünk vele! És vigyázzunk egymásra!
Búcsúznak a Második Hullám szerkesztői:
Bertóti Johanna, Bódi Kati, Miklya Zsolt, Németh Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése