Dávid Ádám: Pingi és a hóhullám
Hol volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl, a nagyon nagy falon is túl, a magában morajló óceánon innen, volt egyszer egy hópehely, úgy hívták: Hszinhszing Kuancsuang Pingtu Fejjen Sicsien. A hópihéknek azon a távoli, zord vidéken már csak ilyen ágas-bogas nevük volt, de körülötte örvénylő idősebb testvérei egyszerűen Pinginek csúfolták, és denevérformájú jégkristályai miatt csak ugratták szegényt. Ráadásul ő volt a legeslegkisebb fiú az egymilliárd-kétszázharmincnégymillió-ötszázhatvanhétezer-nyolcszázkilencven hópehely között, akiket felhőanyjuk azon a végzetes napon kipenderített a vakvilágra pihe-puha szoknyája szürkésfehér, cakkos ráncai közül. Pingi hiába próbált elsőként engedelmeskedni a szülői parancsnak, a többiek egytől egyig kíméletlenül maguk mögé utasították:
– Várd ki a sorod!
– Maradj veszteg, pici Pingi!
– Lógj még egy csöppet fejjel lefelé Felhőanyu jégcsapcsecsén, bőregérke!
Három ilyen hidegzuhany meg se kottyant volna a keménykötésű, „kicsi a bors, de erős” hópehelynek. Na de az 1 234 567 890-edik rendreutasítás hallatán Pinginél is betelt a jégkásás pohár. Apró szíve olyan keményre fagyott a megaláztatásokról, hogy ha a magában morajló óceán fölé fújta volna egy fuvallat, a mérhetetlen víztömeg azon nyomban tükörsima jégpáncéllá szilárdult volna. Csakhogy azon az elátkozott reggelen épp szélcsend volt. Vészjósló, vihar előtti. Vagyis vihar közbeni, mivel a hóvihar már javában tombolt Vuhan városa felett. Mert ha még nem mondtam volna, a több mint tizenkétmillió embernek otthont adó Vuhanra zuhant le mind az 1,23 milliárd hópehely, és gigantikus gombóccá formálódott a Kígyó-hegy tetején magasodó, fából faragott Sárga Daru tornyán.
A torony belsejében egy jóllakott, pohos molylepke aludta legszebb téli álmát, de a hirtelen lezúdult, hatalmas hókupactól megreccsent a tetőszerkezet, és felébresztette a pillangót. Abban a pillanatban, mikor méltatlankodva kiröppent az egyik nyitva felejtett ablakon, szembetalálta magát Hszinhszing Kuancsuang Pingtu Fejjen Sicsiennel, a dühös, denevérre hajazó hópehellyel. Jeges rémület kerítette hatalmába a lepkét. Védekező mozdulattal meglegyintette a szárnyát, amitől Pingi irányt változtatott, és nyílegyenesen belefúródott a hatalmas hógombóc gócpontjába.
Ekkor történt meg a baj. Pingi belépőjének kirobbanó sikere lett testvérei körében. Hópihenésük nem sokáig tartott, megállíthatatlanul nekilódultak a hegyoldalon, mint az egyszeri hólabda, ami a dombtetőn még apró, ám egyre csak duzzad, végül a völgybe érve pusztító szörnyeteggé válik. Pingiék is éppen így söpörtek végig a városon, a legapróbb hópehely pedig eszelős denevérvijjogással vicsorgott a világra. Gyilkos csatakiáltása visszhangot vert a nagyon nagy fal teljes hosszában, és megsokszorozva cikázott a szélrózsa minden irányában. Az emberek nem hallották, mégis megérezték a szívükre ereszkedő jeges iszonyatot, és menten megfagyott ereikben a vér.
A pusztító hóhullám mindent beterített maga körül a vészjósló denevérvijjogás hanghullámát követve. Mozdulatlanságba dermedt a táj, amerre járt – elnéptelenedett utak, kihalt városok, lezárt határok, jégvirágos ablakok börtönébe zárt riadt tekintetek jelezték feltartóztathatatlan terjedését. Végül a világot körbeérte az első hullám. A földgolyó denevérforma hókristállyá fagyott. A kis Pingi önhitten és telhetetlenül vigyorgott saját bolygónyi képmására.
A torz jégszobor azonban szép lassan olvadásnak indult. Verejtékcseppek gördültek végig csillogó homlokán, vicsorgó jégcsapfogai egyre erőtlenebbül csattogtak, mígnem a nyár beköszöntével úgy tűnt, Pingi halálos hóhullámának befellegzett. A félévesre nyúlt téli rémálmukból előbotorkáló túlélők egy emberként sóhajtottak fel világszerte, és ez a felszabadult fuvallat látszólag elfújta a felfuvalkodott hópehely borzadályos emlékét is. A ragyogó napsütésben bágyadtan sütkérezve a többségnek úgy tűnt, hogy a közvetlen veszélynek vége – Pingi felszívódott.
Annyiban igazuk lett, hogy a fagyasztott kisgömböc valóban felszívta magát, de csak azért, hogy ősszel újra lezúduljon a világra. Az óvatosak azzal riogatták a strandokon rozmármódra heverő feledékenyeket, hogy hamarosan jönni fog a második hóhullám, mint valami jéghegyköpködő szökőár, és minden valószínűség szerint sokkalta pusztítóbb lesz az elsőnél is, szóval itt az ideje, hogy újra bevackolódjanak rejtekhelyükre, vagy ha nem bírják tovább a tehetetlen várakozást, akkor sürgősen tanuljanak meg a dermesztő hóhullámokon lovagolni. A rosszmájú rozmárok azonban rájuk se hederítettek.
És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ásó, kapa, nagyharang járjon az után, aki nem hiszi, hogy itt a vége.
 |
| Varga Liliána illusztrációja (1) |
 |
| Varga Liliána illusztrációja (2) |
 |
| Varga Liliána illusztrációja (3) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése