Grafika: Becsei Renáta
Élt egyszer egy Mirelitmadár.
Hogy az Üveghegyen innen vagy túl, nem tudom, de az biztos, hogy a
Rózsaligetben lakott, a Rózsaligetnek a legalacsonyabb bokrán. Alacsonyan
fészkelt, hiszen a környék egyetlen macskája sem vadászott rá. A puha füvek
elhajoltak tőle, csak a csattanó maszlagok rezegtették felé tüskéiket
egykedvűen. A kismadár szürke volt, aprócska, és olyan hideg, mintha egy
jégtáblákat sodró hegyi patakban fürdött volna meg. Így hát mindenki
Mirelitmadárnak hívta, és az igazi nevére – ha volt neki egyáltalán – már senki
nem emlékezett.
A Mirelitmadár csapzott
jégfiókaként kelt ki a tojásból, miközben minden testvére meleg volt és
illatos. Madármama melengette, de Mirelit nem engedett fel. Közben a többi
fióka csípte-vonta Madármamát, nem dajkálhatta egész nap csak jeges madarát.
Testvérei elhúzódtak tőle, nem csiripeltek neki, nem tollászkodtak vele, és a
szárnypróbálgatásból is kihagyták. Más madárgyerekek is messze elkerülték. Egymagában
ugróiskolázott, széltornázott vagy kötéltáncolt. És annyit lógatta egymagában a
csőrét, hogy az időközben hosszúra nyúlt.
Madármama egy nap azt javasolta
neki, hogy repüljön jó közel a Naphoz. Így Mirelitmadár egyre magasabbra és
magasabbra szállt, de attól sem melegedett át. Viszont igen-igen megszerette a
magasban való vitorlázást, ahol rajta kívül még a gépmadár sem járt. Szeretett
megpihenni az alkonyi ég piros sezlonján. Onnan szemlélődött, nézelődött. Onnan
végre messze volt a csipkelődő kórus, a csőrbiggyesztés, a borzongó
szárnycsapkodás.
Egyszer, egy ilyen bársonyos üldögélés
közepette kövér esőcsepp hullott rá. Az eső potyogott, és egyre nagyobb cseppekben
hullott, a Mirelitmadárnak lassan minden tolla vizes lett. Mire észbe kapott,
már nem tudott elrepülni. Verdesett, ugrándozott, kereste, hova bújjon, de hiába.
Az ég jajveszékelt, a szél nyüszített. A Mirelitmadár nem tehetett mást, várta,
hogy keresztülzuhogjon rajta a felhőszakadás.
Miután a vihar elvonult, és
Mirelitmadár a sezlonon szárítkozott, egyszer csak a messzeségben megpillantott
egy afrikai falut, ahol mindenkinek melege volt. Mindenki legyezte magát,
mindenki az árnyékot kereste, a nagy elefántok pedig az ormányukkal locsolták
magukat. Akkor Mirelit gondolt egyet, és huss, arra vette az irányt. Napokig,
hetekig repült, olyan sokáig merítette az ég kékjébe a szárnyait, hogy kékek lettek
azok is, mire a faluba ért. Eleinte megbújt egy bokorban. A bokor onnantól
kezdve jóleső hűvösséget árasztott. Közelebb hajoltak hozzá a füvek, rászálltak
a tikkadt madarak. Egyszer egy kutya feküdt a bokor alá, aztán a gyerekek
bújtak hozzá, végül a felnőttek is oda telepedtek. Jól érezték ott magukat,
énekeltek, meséltek. Egyszer csak Mirelit felrebbent, és ahogy ott körbe-körberepkedett,
mindenki felüdült tőle. Attól fogva a falubeliek minden nap meglátogatták. Mirelit
pedig velük tartott a közeli folyókhoz, ahol hosszú csőrével könnyedén kapdosta
ki a halakat. Az emberek nagy becsben tartották. Csodálták üdeségét, és
szárnyai kékjét. Nem is hívták Mirelitnek többé, hanem Jégmadárnak nevezték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése