Gyerekkorom egyik nagy
elhatározása volt, hogy nem fogok felnőni, hisz bolond lennék lemondani a
heverészős meseolvasásról, kedvenc mesekönyveimről, teremtett mesevilágomról,
hogy a felnőttek komor, gondterhelt és zaklatott világához tartozva elzárjam
magam elől ezt a jó kis menekülési útvonalat, amelyen pillanatok alatt meg
lehet lépni a valóságból, a fedlapok, jól ismert mesefigurák közé, a
gondtalanság birodalmába – fogadkoztam.
E Pán Péter-i, pontosabban Pán Petra-i
elhatározást persze módosította a nyilvánvaló tény, hogy idővel mégiscsak
felnőttem, azt a bizonyos menekülési útvonalat viszont nem zártam le magam
mögött. Mindössze egy nyugis félóra kell hozzá, egy Újabb Kedvenc Mesekötet
vagy valamelyik rajzfilmcsatornán az egyik kedvenc mesefilmem, és máris
feltűnik a sárga út, melyen lépdelve „odaátra”, vagyis „odabentre” jutni, abba
a világba, ahol szinte minden lehetséges, és ahonnan visszatérve frissült
lélekkel, jókedvűen lehet a napi teendőkhöz látni.
 |
| Csík Mónika a Kung Fu Panda 3. szabadkai bemutatóján |
Mesék terén pedig az évek
során „népmesefogyasztóból” „mindenevővé” váltam, tudatos „mindenevővé”,
kitapasztaltam ugyanis, hogy milyen napszakhoz, milyen élethelyzethez milyen
mese illik leginkább. Döntéshozási kényszerhelyzetben például La Fontaine,
unalmas estékhez indiánmesék, utazáshoz egy-egy kortárs, például Adamik Zsolt
vagy Darvasi László alkotásai, munkából jövős leeresztéshez magyar rajzfilm,
haveri körös hétvégi szórakozáshoz vicces animáció… és így, vég nélkül, hiszen
énünk gyermeki oldala szinte bármikor örömmel fogad egy-egy pompás történetet,
jó mesékből pedig szerencsére nincs hiány, csak tudni kell, hol keressük őket.
Egyik
ide vágó filmes-mesés élményem a Kung Fu Panda-sorozat 3. része (nagy
pandarajongó vagyok, és vallom, hogy a világ csakis valami jó falattal a
bendőmben lehet kerek). E pompás pandás animáció véleményem szerint korunk
vizuális mesealkotói technikáinak egyik csúcsteljesítménye, amely úgy ötvöz
harcművészetet, akciót, kalandot, vígjátékot, drámát, ráadásul mindezt 3D-ben,
hogy gyereket, felnőttet a székbe szegez. Ez a pufi pandát (legújabb részében
egy banda pandát) szerepeltető trilógia, illetve a sokrészesre duzzadt
tévésorozat-változata „tudja” mindazt, amitől működik, azaz hatni tud egy jó
mese: egyszerre szórakoztat, tükröt tart s oktat is, hiszen a folyton vívódó,
csetlő-botló, nagyszájú és meggondolatlan, ugyanakkor szeretetre méltó, tettre
kész főhős panda: Pó nagyon is emberi figura, magunkra ismerhetünk benne,
kalandjai elvonatkoztatva átültethetők mindennapi élethelyzeteinkbe, emellett a
filmbeli események sodrásában betekintést nyerünk a több mint ezeréves kínai
harcművészet, a kungfu rejtelmeibe, illetve a hozzá kapcsolódó keleti
filozófiába, melynek tanai életvezetési alapelvekként sem utolsók. Ráadásul
mindezt átszövi a humor, ami a leghatékonyabb búfeledtető.
Pán Petrá-s konoksággal
tehát olvasás mellett-helyett-előtt-után moziba, film-közelbe invitállak,
kedves morózus, borúlátó, stresszes, túl elfoglalt Olvasóm, hogy kicsit
felvidítsalak. Nekem bevált, győzködnélek, ha például mosóport szeretnék rád
tukmálni, de mivel meséről, azaz a Meséről van szó, melyre a benned lakó Kicsi
Én úgyis „ráharap”, ha elég közel engeded hozzá, úgy elégedj meg egy
képzeletbeli, cinkos kacsintással, mellyel a mesekedvelők népes táborából
köszöntelek, s nagyjából ennyit jelent: a Mese hozott, a Mese legyen veled!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése