hét volt hátra a tanévből, ilyenkor a napköziben már nem sok tennivaló akad. Szabad a játék.
Fritz Tímea, a 3/b osztályfőnöke a hűvös osztályterembe húzódott. Szerencsére Petra, a fiatal tanító
gyakornok mindig elvállalta, hogy vigyáz a gyerekekre, ha szabad játékra került a sor.
Tímea néni ugyanis gyűlölte az ilyen délutánokat. A hangzavart, a hőséget és azt, hogy igazából
semmi dolga nincs, csak nézni, ahogy a diákjai önfeledten rohangálnak és élvezik, hogy végre nem
kell a padban ülve fonnyadniuk.
Tímea nem szerette, ha nincs mit csinálnia. Olyankor hajlamos volt elkalandozni a gondolataiba és
óhatatlanul is eszébe jutott, hogy ő nem így tervezte az életet. Hogy valami, vagyis inkább valaki,
nagyon hiányzik belőle.
Egyszer csak hatalmas robajjal berobbant az osztályterem ablaka.
Tímea néni riadtan ugrott fel a székből, lesodorva az előtte fekvő dolgozatkupacot. Egy darabig állt,
aztán az ablakhoz sietett, hogy megnézze, mi történt.
Az összetört üvegcserepeken kívül nem látszott semmi a szobában, így a tanítónő kihajolt az ablakon.
Tizenkét riadt szempár nézett rá vissza.
- Ki volt az? – kérdezte ijedtségtől kissé rekedt hangon Tímea néni.
A gyerekek hallgattak.
- Még egyszer kérdem, ki volt az – nézett végig a rémült gyerekeken a tanítónő, majd mikor
senkitől, beleértve az ügyeletes Petra nénit, sem érkezett válasz, kiadta a parancsot – Befelé.
A 3/b napközisei nyakukat behúzva loholtak a terembe. Tímea néni sokkal kisebb dolgokért is képes
volt az egész osztályt megbüntetni – vagy, ahogy a gyerekek egymás között mondták, átcsapni
vérzombiba. És most nagy volt a tét. Az év végi piknik, amire mindenki már hetek óta készült.
- Tutira letiltja – suttogta Beni Zalánnak, miután egyenes tartással beültek a padba.
- Szóval ki törte be az ablakot? – tette fel újra a kérdést Tímea néni és olyan szigorúan nézett
szét az osztályon, mintha valóban azt keresné, kibe harapjon bele.
- Amíg nem derítjük ki, hogy ki volt, nem mentek haza. Ami meg az év végi pikniket illeti, azt
kezdhetitek elfelejteni.
- Már habzik a szája – kuncogott Milán, aki még a legvadabb helyzetekben is képes volt lazának
lenni.
- Szeretnél mondani valamit Milán? – lépett oda elé villámsebességgel Tímea néni és a szeme
is úgy villámlott, hogy, ha nem Milánról lett volna szó, biztos bőgésre fordul a helyzet.
- Nem, Tímea néni – válaszolta a fiú felpattanva a padból.
- Pedig szerintem szeretnél. Mutasd csak, mi van a zsebedben?- sziszegte Tímea néni, mire a
fiú kipakolt a zsebéből két gyerekököl nagyságú követ.
- Na – bólintott a tanítónő elégedetten – akkor talán kérem az ellenőrződet.
Milán kicsit megrázkódott, de engedelmesen lehajolt a táskájáért, hogy elővegye az ellenőrzőjét.
Még pont volt benne egy hely a tízedik intőnek
- Igazgató úr biztosan nem fog örülni, hogy még ilyenkor is…
- Nem ő volt – pattant fel Bogi tőle szokatlan határozottsággal.
Tímea néni a vérszomjasról meghökkent zombi arcra váltott:
- Talán te voltál, Boglárka?
Bogi behúzta a nyakát és nem tudta, mit feleljen. Csak azt tudta, hogy Milán nem kaphat még egy
intőt. A panelban vékonyak a falak, Milán nevelő apja pedig elég hangosan tudta kifejezni a
nemtetszését. Tisztán lehetett hallani nem csak a kiabálást, de a nadrágszíj csattanásokat is.
- Ne, ne, nem a Bogi volt – dadogta Zalán, akit szinte sosem feleltettek, mert a stressztől
beakadt a beszélőkéje. Most viszont nem érdekelte semmi. Képtelen volt megállni, hogy ne
védje meg Bogit, akibe középső csoportos kora óta szerelmes volt.
- Zalán, ezt igazán nem gondoltam volna rólad. Édesanyád egészségi állapotának biztos nem
fog jót tenni, hogy a szín jeles fia intővel fejezi be az évet – sóhajtott Tímea néni és Zalán felé
indult, akinek szívbeteg anyukája említésétől azonnal kicsordultak a szeméből a könnyek.
- Nem Zalán volt – szólt közbe Mesi és mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna. Végre itt volt
a lehetőség, hogy bosszút álljon Beuson, aki lenyúlta előle az osztály leghelyesebb fiúját,
Zsoltit - Én láttam, hogy a Beus volt.
Tímea néni körbenézett. Beus és Zsolti valóban hiányoztak.
- A Beus és a Zsolti biztos nem voltak – igyekezett közbevetni Beni, aztán ijedten a szájára
tapasztotta a kezét.
- Ha már ilyen jól tájékozott vagy Benedek, elárulnád, miért nem? – meredt egész közelről
Tímea néni a fiú arcába. Már egészen véreresnek tűntek a szemei.
Beni hallgatott.
- Ha nem válaszolsz, kénytelen leszek a hallgatásod beleegyezésnek venni és neked beírni az
intőt – mondta Tímea néni vérfagyasztó hangon.
- Mert láttam őket a csattanás előtt fél perccel a kukatároló mögött csókolózni – hadarta Beni
a cipőjét bámulva.
Tímea néni fura, hörgő hangot hallatott, amit leginkább hümmgéshez lehetne hasonlítani, ha nem
egy vérzombiszerű tanítónőről lenne szó.
- Akkor ezek szerint senki sem volt? – kérdezte és végigmérte az osztályt.
A gyerekek lesütött szemmel hallgattak.
- Akkor azt hiszem, az lesz a legjobb, ha az egész bandának beírok egy –egy intőt és a pikniket
pedig szépen elfelejtjük – mondta Tímea néni némileg megkönnyebbült hangon, mikor Levi
felemelte a kezét.
- Levente?
- Tímea néni, én láttam ki volt, csak úgysem tetszene elhinni.
- Ne szórakozz velem fiam, nincs jó kedvem.
- Én nem szórakozok – mondta Levi remegő hangon. Az örökké ábrándozó fiú a legkisebb és
legcsendesebb volt az osztályban – a Szupermen volt.
A gyerekek annyira meglepődtek a nem várt bejelentéstől, hogy nem tudták visszatartani magukat. A
pattanásig feszült helyzetből egyszerűen kitört a röhögés.
Tímea néni persze tombolt, már épp nyitotta a száját, hogy legjobban bevált fegyelmező eszközéhez,
az ordításhoz folyamodjon, mikor kinyílt az osztályterem ajtaja. Tibor, az iskola gondnoka lépett be
kicsit bicegve, fején egy rögtönzött kötéssel. Elnyűhetetlen munkás overálján szakadások és porfoltok
éktelenkedtek, a mellkas résznél pedig kilátszott alóla a kicsit gyűrött pólója. Szupermen mintás volt.
- Elnézést drágaTímeám a csörömpölésért. A rózsa futtató rácsot szereltem, hogy jobban
érezzék idebent azt a finom illatot és kifordult alólam a létra. Remélem, nem haragszik rám.
Máris rendet rakok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése