Tóth Ágnes Holnap indul az ezred!

Rejtő Jenő emlékére

Hahó, indul a Szaharába az ezred!
Harsan a kürt, és kókad a kedved.
Zsírozd a bakancsod, készítsd a kapcát,
Előbb a bal, aztán a jobb láb,
lendüljön előre, ameddig lehet.
Égető homokban halad a menet.
Érzed hogy leszakad tőből a lábad,
szárad a nyelved, izzad a hátad.
Dugul a tüdőd, lüktet a szíved,
lankad az erőd, fogytán a vized.
Ha eljön az este, tábort versz végre,
tuskóként dőlsz el, csak bámulsz az égre.
Csillagok szikráznak, a hideg ráz.

Jaj, hát, utolért a sivatagi –láz.
Sejtelmes zene szól, valaki felkiált,
Női szellem kísért, mint éjféli délibáb
Hajnalban kürt harsan, indul az ezred,
Senkit sem érdekel, milyen a kedved.
Szemedben sárga, vakító porhalom,
Rekedt a nóta cserepes ajkadon.
Tevék botlanak, bőgnek, hörögnek,
Súlyos a málha, a bakák is köhögnek.
Már nem állíthatók egyenes sorba,
Rongyként hullik az ezred a porba,
(Fojtanák szomjukat sörbe meg borba.)
Latouret felordít: - en avant... marche!
Kezdődik holnap a kegyetlen harc,

Tisztítsd ki a portól fegyveredet,
Hányjad szuronyra a taugereket.
A sebesülteknek emelj majd bardát,
Kötözd be megsérült bajtársad karját.
Vonszold magad tovább az izzó homokban,
Nom du nom, mon dieu, – a sereg romokban.
Latouret őrmester parancsa nem várat,
Indul a patrul, a fáradt őrjárat!
A Murzuk oázist holnapra eléred,
Lesz ott víz, kocsma, és kaja is. Reméled. . .


(Troppauer Hümér helyett)
A Szahara álomvilágában merengek

Ó, Szahara, te királynője a végtelen pusztáknak,
áldott por bakancsán a vonuló bakáknak.
Égető csók nappal, dermesztő ölelés éjjel,
vakító, sivatagi fényként áradsz széjjel.
Zúgva hatolsz agyamba, szememen keresztül.
Kiszárítod szám, tüdőm és elmém veszettül.
Halálra kínozol szerelmemért cserébe,
gyöngyöző vizű kelyhet adsz a délibáb kezébe.
Homokhalmaid tengerét, ha felkorbácsolja a szél,
csontvázakat fordít ki, s mind arról mesél,
hogyan csaltad forró öled csapdájába őket,
a kalandvágyó, bolond vakmerőket.
Sajnálom már, hogy megbíztam benned,
és ámulva csodáltam homokdűne melled.
Megégettél, mint a többi szerelmes vakmerőt.
Már csak a bosszú tart életben, s ad erőt.
Hogy túlélve megénekeljem majd igazi éned,
s szikkadt öledben örökzölden nyíljon az ének.
Ó, Szahara, te királynője a végtelen pusztáknak,
áldott pornak hittelek, nem perzselő halálnak.
Légy hát átkozott, mert csalódtam benned.
Fulladj homokba, s égjen el tested!