Interjú Várfalvy Emőkével

Ő írta Smelka Sanyi kedvenc bejegyzését, és jó barátságban van a hónapot szövögető pókokkal: Rímkóci Bori ma Várfalvy Emőkét faggatja.

Rímkóci Bori: Hogyan, mikor keveredtél az Író Cimborák közé?

Várfalvy Emőke: Kicsit több, mint egy éve annak, hogy halkan és igen nagy tisztelettel bekopogtattam az Író Cimborákhoz, felvennének-e inasnak. Vártam kicsit, nem jött ki senki.

Aztán kopogtam újra és egy nőszemély kiintett egy tágas böngésző ablakon keresztül:

– Türelem, türelem.

Hát leültem egy kőre és vártam. Eljött a karácsony és az újév. Újra bekopogtam.

– Mi tetszik? – mosolygott rám a nőszemély, akinek a fején mókás kalap volt.

– Bemennék – válaszoltam lelkesen.

– Aztán írni tud-e?

– Hát…

– Háttal nem kezdünk mondatot! Na, de adja csak ide azokat a szövegeket, majd mi meglátjuk idebent.

Hát visszaültem a kőre és vártam. Bent volt némi zúgolódás, női hangok keveredtek, megfontolt szakállvakarás neszeivel (ezek bizonyára Zsolttól származtak), aztán egyszer csak nyílt az ajtó és kijött rajta a korábbi nőszemély. Még mindig a mókás kalap volt a fején meg egy hosszú, színes kabát. Rám mosolygott:

– Na, gyere padavan, van idebent jó erős tea, amellett megbeszélünk mindent.

Komolyra fordítva a szót: néhány éve fejembe vettem, hogy nagyon szeretnék valódi író lenni. Nem csak olyan zug, meg fiók, meg miegyéb, hanem igazi, akinek könyve van. Mesekönyve, meg mondókás.

Sokáig nem tudtam, hogy kezdjek hozzá, míg egy napon Boldizsár Ildikó azt javasolta, keressek magamnak közösséget. A Google valóban a barátom. 2015 őszén rátaláltam az Író Cimborákra, akik elolvasva eddig született írásaimat úgy döntöttek, tesznek velem egy próbát.  Mészöly Ági vett a szárnya, vagyis inkább a palástja alá, az ő padavanja vagyok 2016. február eleje óta.  

R.B.: Mit jelent számodra, hogy az ÍC tagja vagy?

V.E.: Sokáig voltam egyke, így a közösség nagyon fontos számomra. Olyan emberek társasága, akikkel egy dolog érdekel, egy üzemanyag hajt minket. A nyári alkotótábor olyan volt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Mintha a családfám egy eddig rejtőzködő ágát fedeztem volna fel. Hazaértem közéjük és rengeteget tanulok tőlük. Nekik köszönhetem azt is, hogy rájöttem, a furaság nem hátrány, hisz mindannyian így vagy úgy, de furák vagyunk. És ez jó!

R.B.: Melyik téma volt az elmúlt öt évben a kedvenced? Milyen témát látnál szívesen?

V.E: Szerettem a „Mi lenne, ha...?” feladatot. A mai világban, ahol a gyerekeknek már lassan nem is kell a fantázia, mert a sok kütyünek köszönhetően mindent készen kapnak, szerintem jót tesz egy ilyen fantáziatorna. Ábrándozóverseny. Álmodozótréning. Jó volt egy gyerkőccel együtt dolgozni, az ő álmát versbe szőni. Jó gyakorlatnak tartom, ha aktívan bevonjuk a célcsoportunkat az alkotás folyamatába. Így a vers, a mese nem csak egy szöveg, hanem egy közös élmény eredménye.