A nyári tábor óta aktív tagunk Smelka Sándor, aki sok vidám perccel örvendeztetett meg bennünket. Különleges alkotótárs szegődött mellé: a meséjét Fricska Dorka illusztrálta, aki a Mi lenne, ha gyerekrajz-pályázatunkon szerepelt, majd csatlakozott hozzánk illusztrátorként. Remélem, tíz év múlva sikeres grafikusként fontos állomásként fog visszatekinteni a cimboráira.
Fricska Dorka illusztrációi |
Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya.
Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették
ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett
alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak
Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig
megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges
élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a
többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike. Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy
felöltözött, a lába állhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte,
hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a
magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.
Az erdei út kanyarodott jobbra,
kanyarodott balra, fel a hegyre, le a völgybe, majd sok-sok kanyar, hegy-völgy
után – mikor Bori már teljesen átfagyott – egy havas rétre vezetett, ahol
nagyon érdekes ház állt: úgy nézett ki,
mint egy nagy-nagy túrabakancs, amiben a kirándulók, vándorok szoktak
gyalogolni. Bori ilyen házat még nem látott, ezért azt gondolta, megnézi közelebbről. Hamarosan a bakancsház ajtaja előtt állt. A hatalmas épület toronyként magasodott föléje. Mintha egy hanyag
óriás hagyta volna el a cipőjét a rét közepén. Bekopogott az ajtón, s míg az
kitárult, torkában dobogott a szíve. Néhány pillanat múlva egy asszony jelent
meg a küszöbön, aki gömbölyű volt, akár egy labda, és
pirospozsgás, akár egy alma.
– Szia, a nevem Tónki néni. Te vagy
Rímkóci Bori, aki világgá ment otthonról,
hogy cimborákat szerezzen? – kérdezte.
Bori elámult. Vajon honnan tudja
mindezt ez a gömbölyű asszony? A kislánynak nem is jött ki hang a torkán, csak
bólintott.
– Akkor jó helyen jársz, mert ez az
Útilapu panzió. Itt csak olyan gyerekek laknak, akik világgá mentek otthonról.
– Ilyen hely is van?!
– Hát persze hogy van. Valahova meg
kell érkeznie annak, aki világgá ment.
Tónki néni gondoskodik az ilyen gyerekekről.
– Miért hívnak Tónkinak?
– Mert ha valaki egy ajTÓN KIlép, én itt várom. Épp jókor érkeztél
hozzánk, mert ma este egy születésnapi partit fogunk tartani.
– De jó, hiszen én is ezen a napon…
– Igen, igen, ezen a napon érkeztél –
vágott közbe Tónki néni –, és most kapsz egy nagy pohárral a forró kakaónkból,
aztán mehetsz is segíteni tortát sütni a többieknek.
A meleg ital jól esett Borinak, majd
mikor a kandalló előtt ülve egy kicsit
átmelegedett, akkor egy hatalmas konyhába vezették, ahol négy-öt lány tortát készített.
Rímkóciék legkisebb lánya nagyon elkeseredett: olyan helyre akart világgá
menni, ahol végre őt ünneplik, ő kap ajándékot, erre most valaki másnak süt
tortát, ráadásul nem is ismeri az illetőt.
De hamar megvigasztalódott, mert a lányok – akik mind idősebbek voltak nála – nagyon kedvesen viselkedtek vele, és ha elrontott valamit, türelmesen kijavították a hibáját. Ezenkívül remek tréfákat eszeltek ki. Például ez egyik lány bajuszt csinált magának tejszínhabból. Borinak ez nagyon tetszett.
De hamar megvigasztalódott, mert a lányok – akik mind idősebbek voltak nála – nagyon kedvesen viselkedtek vele, és ha elrontott valamit, türelmesen kijavították a hibáját. Ezenkívül remek tréfákat eszeltek ki. Például ez egyik lány bajuszt csinált magának tejszínhabból. Borinak ez nagyon tetszett.
Amikor a torta bekerült a sütőbe,
Tónki néni jelent meg az ajtóban, és
arra kérte a kislányt, szedjen virágot az ünnepeltnek.
– De hát nekem is… – kezdte Bori
hadarva, de a gömbölyű asszony közbeszólt:
– Igen, igen, neked is van munkád, és
ez így van rendjén.
– Nem is ismerem az ünnepeltet!
– Sebaj, szedd a csokrot úgy, mintha
magadnak szednéd.
– Tél van. Ilyenkor nincsenek is
virágok!
– Az Útilapu panzióban mindig van
virág.
Borit átkísérték egy üvegházba, ahol
ismét nagy sóhajtozásba fogott:
– Szép kis világgámenés ez! Eljöttem,
hogy talán engem is megünnepelnek valahol, erre én szedek csokrot valakinek,
akit nem is ismerek.
Aztán eszébe jutott, mit mondott
Tónki néni: mintha magának szedné. Megkereste tehát az üvegház legszebb virágait:
a rózsát, a szegfűt és a margarétát. Nagyon élvezte, ahogy
ezt a sok szép virágot egy gyönyörűséges csokorba kötötte.
Ezután Tónki néni azt kérte Boritól,
hogy menjen énekpróbára, mert este énekelni is fognak majd az ünnepeltnek. Bori
igen élvezte a közös éneklést a többi gyerekkel, mert otthon még soha senki nem
énekelt vele, mindig csak egyedül dudorászott.
Ezután már csak egy dolog volt hátra:
meg kellett beszélni, hogy milyen játékot játsszanak a szülinapossal a partin.
Mindenki elmondta a kedvencét, még Bori is, aki ekkor már teljesen elfejtette a
saját születésnapját, mert a rengeteg új játék minden gondolatát kitöltötte.
A szülinapi partit a bakancsház jól
befűtött ebédlőjében tartották, amit persze előzőleg közösen feldíszítettek. A
gyerekek hamar elfoglalták a helyüket az asztalnál, ahol mindenkinek jutott
hely, csak Borinak nem. Bori újra elkeseredett: egész nap dolgozott, tortát
sütött, virágot szedett, mégis az asztalfőn van már csak hely, ami az
ünnepelté, hiszen ott áll a torta öt gyertyával meg ott van az a virágcsokor
is, amit ő készített délután.
– Nem ülsz a helyedre? – kérdezte
Boritól Tónki néni.
– Már csak az asztalfőn van hely –
válaszolt a lány, sírásra görbülő szájjal.
– Az a tiéd. Hát nem neked van
szülinapod?!
Az ám, hiszen Bori a nagy
készülődésben el is felejtette megkérdezni, hogy ki is az ünnepelt.
Még a lélegzete is elállt az örömtől, ahogy odaült az
asztalfőre. Sose fordult elő kicsi életében, hogy ennyi gyerek ünnepelte volna
őt.
– Ajándékot is kapok? – kérdezte.
– Már megkaptad – válaszolt Tónki
néni. – Ez a nap volt az ajándék: az új barátok, a közös munka, a közös
nevetés, a közös készülődés, a közös éneklés. Ez mind-mind olyan ajándék, amire
egy magadfajta „csavargónak” szüksége van. Már csak egy valamivel tartozom.
A gömbölyű asszony vidáman meghúzta a
kislány fülét:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése