2013. februárjában hirdettük meg a Kinek a bőre? című pályázatunkat. Ez volt az első nagyszabású programunk, amelyben iskolákat, alkotóműhelyeket mozgattunk meg, és több cimbora is csatlakozott hozzánk. Azóta van velünk Acsai Roland is, aki most új folytatást álmodott Bori meséjéhez. Az illusztrációt Kyrú készítette.
Kyrú illusztrációja |
Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három
nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a
testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig
jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem
igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az
első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad
ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap.
Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár
ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január
huszonkettedike.
Aztán az ötödik
születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába
ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte,
hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a
magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.
Hogy Bori miért éppen az erdő felé vette az irányt,
nem lehetett tudni, hiszen az erdőbe alig merte betenni bárki a lábát. Jancsi
és Juliska volt ott a hatodik b-ből, de ők is megjárták. Ijesztő történetek
keringtek róla, amiket Bori jól ismert, és most is a hideg futkosott a hátán,
amikor felidézte az emberevő mimózákról és a nagyfejű óriásbagolyról szóló
mondatokat.
Valami mégis úgy
vonzotta az erdő felé, mintha az erdő fái mágnesből lettek volna, a szíve meg
vasból. Pedig Bori szíve nem volt vasból. Éppen ellenkezőleg. Szeretetből volt,
simogatásból, jó szavakból és álmokból. Talán ez lehetett közös benne és az
erdőben.
Az álmok. A fák között álombeli teremtmények éltek
– és nem csak rémálmokból valók. Mert a mesék nem csak emberevő mimózákról és
nagyfejű óriásbaglyokról szóltak, hanem tündérekről és manókról is. Beszélő
medvékről, és menyasszonyi ruhában repkedő feketerigókról. Bori rájuk volt
kíváncsi, a szíve hozzájuk vonzotta.
De alig lépett az
erdőbe, elé toppant valaki. Bori levegő után kapott.
– Nem kell úgy
megijedni, kislány! – mondta a vénasszony, akit Bori még sohasem látott. Az
biztos, hogy nem a városban lakott. Fejét fekete kendő fedte, amin fehér
halálfej látszódott, és sötétkék ruhája olyan hosszú volt, hogy Bori csodálta,
hogy nem botlott még el benne. Az orra vasból volt, és láthatóan sokat
állhatott odakint az esőben, mert erősen rozsdásodott. – Úgy tudom, még soha
nem köszöntöttek fel a születésnapodon – kezdte erős vasorrhangon. – Ez nagyon
csúnya dolog a családodtól.
– De…
– Nem kell őket
megvédened, drágám. Rosszul bántak veled, és kész. Ezen nincs mit szépíteni.
Szerencsés vagy, hogy velem találkoztál, mert én vagyok a Születésnapok
Boszorkánya, rövidítve a Szülbosz, akinél mindig van egy szelet csokitorta a
hozzád hasonló, pórul járt teremtéseknek. – Azzal a karjára akasztott kosárból
kivett egy tányért, amin egy szelet torta ült. Száraznak látszott és réginek,
és a tetejét borító zöld réteg inkább tűnt penésznek, mint cukornak. Még egy
gyertya is állt a tetején. – Van nálad tűz? – kérdezte a boszorkány, aztán
megválaszolta saját kérdését. – Hogy lenne! Még nem dohányzol. Én szerencsére
már leszoktam. Sebaj! – csettintett, és a hüvelykujja végén egy lángocska
kezdett táncolni. A boszorkány meggyújtotta vele a gyertyát.
– Nem mérgezett? –
kockáztatta meg Bori, bár tisztában volt vele, hogy ezzel felhúzza a nénit.
– Mérgezett?! –
vörösödött el néhány pillanatra a vénség feje.
– Tetszik tudni, mint
abban a mesében az alma.
– A Hófehérkében?
Bori bólintott. Egész
jól megértették egymást a banyával.
– Szerinted ez alma?
A torta valóban nem
alma volt.
– Szerinted te
Hófehérke vagy?
Bori valóban nem volt
Hófehérke.
– Szerinted én gonosz
boszorka vagyok?
A néni valóban gonosz
boszorka volt.
– Akkor mire vársz,
harapj bele!
Bori nagy levegőt vett,
elfújta a gyertyát, aztán elvette a tortát a tányérról, és beleharapott.
Annyira vágyott már egy születésnapi tortára, hogy képtelen volt ellenállni
neki.
De nem tudta lenyelni. Táncolni kezdtek körülötte
a fák, és forogni kezdett vele a világ. A boszorkány mégis becsapta, gondolta
ijedten, a torta mégis mérgezett volt. Itt a vég. Hallotta a banya nevetését,
olyan volt, mintha száz varjú károgott volna.
Aztán az öregasszony
váratlanul hátba vágta. Bori kiköpte a tortadarabot.
– Régi volt ez a torta.
Túl száraz, ezért megakadt a torkodon – pironkodott a vénség.
– A néni megmentette az
életemet! – lepődött meg Bori.
– Még szép! Gyere,
bemutatlak az óriásbagolynak. De ne lepődj meg, ha azt mondja rád, hogy
nagyfejű… – A boszorkány egy mézeskalácsházhoz vezette Borit. A ház gyanúsan
hasonlított ahhoz, amire Jancsi és Juliska talált az erdő mélyén. Juliska
akkoriban már felsős volt. Bori a játszótérről ismerte. A nagy kalandja óta
beképzelt lett, és mindenkit mélyen lenézett. Még szegény Jancsit is.
– Ez nem az a ház, amiben az a…
– Már megint kezded! –
sóhajtott a boszorkány, és bevezette a mézesmázos kunyhóba. Az ebédlőben
terített asztal várta őket, ami mellett különféle lények ültek. Manók és
tündérek. És ott ült a nagyfejű óriásbagoly is, akiről már annyit hallott.
Az asztal közepén egy
tízemeletes csokitorta díszelgett, olyan magas volt, hogy alig fért be a
szobába, és a tetején egy ötöst formázó, piros gyertya égett. A boszorkány
Borit az asztalfőre ültette, aztán elővett a zsebéből egy papirost, amin fekete
sorok álltak.
– És most engedd meg,
hogy felolvassam neked Acsai Roland gyerekversét, amit a neten találtam, és
tegnap nyomtattam ki.
– Itt is van világháló?
– kérdezte a kislány. – Nem csak pókháló… – nézett a sarkokba Bori.
– Hát persze!
Miután a boszorkány
felolvasta a verset, megtörölte könnybe lábadt szemét, és végül meghajolt. A
tündérek tapsikoltak. A bagoly huhogott. A manók csöpögő orrukat törölgették az
asztalterítő nagyságú zsebkendőikbe.
– Tudjátok, fiatal
koromban színésznőnek készültem, és több versmondó versenyen is indultam, de az
orrhangom miatt mindig csak második lettem – vallotta féltve őrzött titkát az
idős asszony.
Teljesült Bori álma.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése