Klasszikus csemege

Piros toll, alias Rét Viki cimboránk előbújik a rejtekéből! Egy különleges fordítást közlünk tőle:
egy részletet Lewis Carroll: Sylvie és Bruno című művének második részéből. Ez a második rész (még) nem jelent meg Viki fordításában, de szorítunk neki... Az illusztráció Szegedi Katalin ajándéka.

Illusztráció: Szegedi Katalin

– Most pedig, Bruno, mondok neked egy mesét.

– Én is mondok neked egy mesét – vágott közbe sietve Bruno, mert félt, hogy Sylvie megelőzi. – Volt egyszer egy egér. Egy icipici egér. Egy induri-pinduri egér. Ilyen icike-picike egeret ti még nem is láttatok…

– És soha semmi nem történt ezzel az egérrel, Bruno? – kérdeztem. – Nincs mit mondanod róla, csak annyit, hogy milyen icipici volt?

– Soha semmi nem történt vele – közölte ünnepélyesen Bruno.

– Miért nem történt vele soha semmi? – kérdezte Sylvie, aki Bruno vállára hajtotta a fejét, és türelmesen várta, hogy az ő meséjére kerüljön a sor.

– Azért, mert túlságosan icipici volt – magyarázta Bruno.

– Ez még nem ok! – tiltakoztam. – Akármilyen icipici volt, attól még történhettek vele dolgok.

Bruno szánakozva pillantott rám, mintha rettentően ostobának találna.

– Túlságosan icipici volt – ismételte. – Ha bármi történt volna vele, meghalt volna. Annyira indurka-pindurka volt!

– Na, most már tényleg elég abból, hogy mennyire pici volt! – mondta Sylvie. – Semmi mást nem találtál ki?

– Még semmi mást nem találtam ki.

– Nahát, nahát! Addig nem szabad elkezdeni egy mesét, amíg ki nem találsz valami mást is! Most pedig légy jó fiú, maradj csöndben, és hallgasd meg az én mesémet.

Brunónak,mivel túlságosan elkapkodta a mese elejét, elfogyott a kitaláló tudománya,  így hát most csöndben visszavonult, és átment hallgatóságba.

– Légy szíves, mesélj a másik Brunóról! – unszolta kedveskedve a testvérét.

Sylvie átölelte az öccsét, és elkezdte.

– A fák közt sustorgott a szél …

(– Nem illik sugdolózni! – szólt közbe Bruno.

– Az most nem számít – mondta Sylvie.)

– …és este volt… szép, holdfényes este… és huhogtak a baglyok…

– Játsszuk azt, hogy nem baglyok voltak! – kérte Bruno, és dundi kis kezével megsimogatta Sylvie arcát. – Nem szeretem a baglyokat. A baglyoknak olyan hatalmas nagy szemük van. Játsszuk azt, hogy csirkék voltak.

– Félsz a hatalmas nagy szemüktől, Bruno? – kérdeztem.

– Én semmitől se nem félek – válaszolta Bruno olyan gondtalanul, ahogy csak tudta. – Csak csúnyák azzal a hatalmas nagy szemükkel. Szerintem ha sírnának, akkorák lennének a könnyeik, mint… juj, akkorák lennének, mint a Hold! – nevetett vidáman. – Szoktak a baglyok sírni, Uram bácsi?

– A baglyok sohase nem sírnak – mondtam komolyan: úgy akartam beszélni, mint Bruno. – Hiszen nincs mit sajnálniuk.

– Dehogyis nincs! – kiáltotta Bruno. – Borzasztóan sajnálják, hogy megölték a szegény kis egereket.

– De gondolom, ha éhesek, akkor már nem sajnálják annyira.

– Te semmit se nem tudsz a baglyokról – korholt Bruno. – Ha éhesek, akkor nagyon, nagyon sajnálják, hogy megölték a kis egereket, mert hogyha nem ölték volna meg őket, akkor lenne mit vacsorázniuk. Érted már?

Bruno nyilvánvalóan kezdett veszélyesen leleményes hangulatba kerülni, ezért Sylvie inkább közbevágott:

– Akkor most folytatom a mesét. Szóval a baglyok… mármint a csirkék körülnéztek, hogy akad-e valahol egy szép kövér egér vacsorára…

– De játsszuk azt, hogy nem egér volt, hanem pocok.

– Igen, bele akarták tenni az egeret a pocakjukba…

– Nem azt mondtam, hogy pocak, hanem azt, hogy pocok, te lükepék! – válaszolta Bruno, és vidám kis fény csillant a szemében.

– Ja, pocok? Rendben, akkor hát legyen pocok, ha akarod. De ne változtasd meg folyton a mesémet, Bruno. Egy csirke nem is tud megenni egy pockot!

– De lehet, hogy tudni akarta látni, hogy vajon meg tudja-e próbálni, hogy sikerül-e megennie.

– Rendben, akkor tudni akarta látni, hogy… jaj, ugyan már, Bruno, ez képtelenség! Inkább maradok a baglyoknál.

– Jó, de akkor játsszuk azt, hogy nincs hatalmas nagy szemük.

– És megláttak egy kisfiút – folytatta Sylvie, aki nem volt hajlandó további kiigazításokat eszközölni. – És a kisfiú megkérte őket, hogy mondjanak neki egy mesét. De a baglyok csak huhogtak és elrepültek…

(– Nem huhogtak, hanem huhúztak – suttogta Bruno, de Sylvie meg sem hallotta.)

– Akkor a kisfiú találkozott egy oroszlánnal, és megkérte, hogy mondjon neki egy mesét. Az oroszlán azt mondta, hogy jó, mond. És miközben az oroszlán mesélt a kisfiúnak, elmajszolt egy kicsit a fejéből…

– Ne mondd azt, hogy elmajszolt! – szólt közbe megint Bruno. – Csak a kicsi dolgok szoktak majszolni, a kicsi, vékony, éles dolgok, amiknek szélük van…

– Jó, rendben, akkor elmejszölte – mondta Sylvie. – És amikor már az egész fejét elmejszölte, akkor a kisfiú elment, és azt se mondta, hogy köszönöm.

– Hát az nagy illetlenség volt – vélte Bruno. – Ha nem tudott beszélni, bólinthatott volna. Ja, nem tudott bólintani. Nos, akkor legalább kezet rázhatott volna az oroszlánnal!

– Ja, ezt a részt kifelejtettem – mondta Sylvie. – Kezet rázott vele. Visszajött ugyanis, és nagyon szépen megköszönte az oroszlánnak, hogy mesélt neki.

– Akkor visszanőtt a feje? – kérdezte Bruno.

– Igen, egy perc alatt visszanőtt. Az oroszlán pedig bocsánatot kért, és megígérte, hogy soha többé nem fogja elmejszölni a kisfiúk fejét.

Brunónak igencsak kedvére való volt a dolgok ilyetén alakulása.

– Ez igazán nagyon szép mese volt! – mosolygott. – Ugye milyen szép mese volt, Uram bácsi?

– Nagyon – bólintottam. – Szívesen meghallgatnék még egy mesét erről a fiúról.

– Én is – mondta Bruno, és megint megsimogatta Sylvie arcát. – Kérlek, meséld el a Bruno és a pikniket, és ne beszélj a mejszölős oroszlánról!

– Nem fogok, ha félsz tőle – ígérte Sylvie.

– Még hogy félek! – méltatlankodott Bruno. – Nem erről van szó. Csak az, hogy a „mejszölés” olyan bizsergős szó, ha az embernek a vállára hajtja a fejét egy másik ember. Amikor Sylvie így beszél – fordult hozzám –, a beszélés végigmegy az arcom két oldalán, egészen az államig, és úgy csiklandoz, hogy még a szakállam is kinő tőle!

Mindezt nagyon szigorúan mondta, de nyilvánvalóan tréfának szánta, ezért Sylvie dallamosan, csilingelve nevetett, és az öccse göndör fejére hajtotta puha arcát, mint valami párnára. Aztán folytatta a mesét.

– Szóval ez a fiú…

– De nem én voltam az! – szakította félbe Bruno. – És ne is próbálj úgy nézni rám, mintha én lettem volna, Uram bácsi!

Tiszteletteljesen mutattam, hogy próbálok úgy nézni, mintha nem ő lett volna az.

– …olyan közepesen jó fiú volt…

– Nagyon jó fiú volt! – igazította ki Bruno. – Sosem csinált semmit, amit nem mondtak neki, hogy csináljon…

– Ettől még nem jó fiú valaki – legyintett Sylvie.

– De, ettől már jó fiú! – makacskodott Bruno.

Sylvie feladta.

– Nos, akkor nagyon jó fiú volt, és mindig megtartotta a szavát, és volt egy nagy szekrénye…

– …és abban tartotta a szavait! – kiáltotta Bruno.

– Ha mindig megtartotta a szavát, akkor bizony más volt, mint azok a fiúk, akiket én ismerek! – mondta Sylvie, és huncut fény csillant a szemében.

– De persze sót is kellett hozzá tennie – mondta komolyan Bruno. – Só nélkül nem lehet megtartani a savakat! A születésnapját pedig a második polcon tartotta.

– És meddig sikerült eltartania a születésnapját? – kérdeztem. – Nekem sohasem sikerül huszonnégy óránál tovább eltartanom az enyémet.

– De hiszen a születésnapok maguktól is eltartanak huszonnégy órát! – kiáltotta Bruno. – Te nem tudod, hogyan kell a születésnapot tartani. Ennek a fiúnak egy egész évig eltartott a születésnapja!

– Aztán pedig már kezdődött is a következő – mondta Sylvie. – Így mindig születésnapja volt.

– Pontosan – bólintott Bruno. – A te születésnapodon szokott lenni mulatság, Uram bácsi?

– Néha igen – válaszoltam.

– Gondolom, akkor, ha jó vagy.

– De hiszen jónak lenni már önmagában mulatság, nem igaz? – kérdeztem.

– Mulatság? – visszhangozta Bruno. – Szerintem inkább büntetés!

– Jaj, Bruno! – szólalt meg Sylvie szinte szomorúan. – Hogy mondhatsz ilyet?

– De tényleg így van – erősködött Bruno. – Nézz csak ide, Uram bácsi! Ilyen, amikor az ember jó. – Azzal szálfa egyenes vigyázzülésbe csapta magát, és nevetségesen komoly arcot vágott. – Először is olyan egyenesen kell ülnöd, mint egy cöv.

– Mint a cövek – helyesbített Sylvie.

– …olyan egyenesen, mint egy cöv – ismételte szilárdan Bruno. – Aztán össze kell kulcsolnod a kezed: így. Aztán: „Miért nem fésülködtél? Menj és fésülködj meg jó apalosan!” Aztán: „Jaj, Bruno, ne gyűrd össze a százszorszép szirmát! Nem könyvjelző az a szegény virág!” Te is százszorszéppel tanultál olvasni, Uram bácsi?

– Engem annak a fiúnak a születésnapja érdekelne – mondtam.

Bruno azonnal visszakanyarodott a meséhez.

– Nos, szóval ez a fiú azt mondta: „Ma van a születésnapom!” Aztán… Elfáradtam. – Hirtelen elhallgatott, és Sylvie ölébe hajtotta a fejét. – Sylvie jobban tudja. Sylvie már sokkal feljebb nőtt, mint én. Folytasd te, Sylvie!