Kalas Zsuzsa és Turbuly Lilla szövegei

Az alábbi két szöveg hat megadott szó alapján született. Egy korábbi bejegyzésünkben olvasható történet kiindulópontjaként is ugyanez a hat szó szolgált.

Kalas Zsuzsa: Egy téren álltam 

Egy téren álltam.
Néztem, ahogy a kánikulában
rezegnek a macskakövek, a padka
s az útjelző tábla oszlopa.
Elered az eső s a most üres, piros padra kövéren hullnak a cseppek
s míg én egy kapualj alá rohantam
úgy láttam, a fölszálló párában
az utca most halványan rámkacsint.

Turbuly Lilla: Ecc, pecc, kimehetsz…

Az állomás előtti tér izzik a júliusi kánikulában. Mintha kifakult volna a világ: a szürkésfehér térkövek, a szalmasárgára aszott fű és a poros, leveleiket lógató hortenziabokrok éppen úgy várják az esőt, mint a homlokukat törölgető, izzadságban úszó emberek. Az épület árnyékába húzott padok tele vannak. Nincs is elég pad, csak az asszonyoknak, gyerekeknek jut hely. Körülöttük néhány szatyor, összegöngyölt hálózsák, száradni kiterített gyerekruha. A férfiak ide-oda lődörögnek vagy a falnak támaszkodva álldogálnak.  Egyetlen padon ülnek csak ketten, egy szőke, molett asszony a lányával.

– Mit mond? Hallod, anya? Mit mond? Nem értem! Anya, én mért nem értem?!

A négyéves forma kislány nem is néz az anyjára, teljes testével a szomszéd pad felé fordul, csak a hátranyúló kezével ad nyomatékot a kérdéseinek – hol az asszony szoknyáján, hol a karján ránt egyet.

Molnár Olga rajza

– Nem magyarok, azért. Nem magyarul beszélnek.

A padon, amit a kislány kitartóan bámul, egy, talán hároméves kisfiú játszik az anyjával. Valami mondókát kántálnak, néha a másikra, néha önmagukra mutatva. Ha úgy jön ki a mondat, és az anyja felé bök, a kisfiú felnevet, de nem csak a szájával, a fekete gombszemével is. Ha magára kell mutatnia, szomorú képet vág, de a gombszeme akkor is mosolyog. Az anyja nem nevet, nem vág szomorú arcot, csak a szája mozog, az arca szinte mozdulatlan a szürke fejkendő alatt.     

– Mint az eccpecckimehecc? Olyan? Anya, olyan? – kérdi a kislány, az anyja meg ráhagyja, hogy olyan.

A kisfiú közben elunja a játékot, lekéredzkedik az anyja öléből. Az asszony hosszú, fekete ruháján vizes folt marad utána. Odafut a kislányhoz, mond valamit, rámutat, aztán fölnevet. A kislány megrázza a fejét, majd négy évének minden fölényével kinyilatkoztat:

– Buta vagy, nem úgy kell! Ecc-pecc-ki-me-hetsz… – kezd el maga is mutogatni, majd jól megnyomja az utolsó szótagot, miközben határozottan a fiú mellkasa felé bök. – Fuss! Hallod? Azt kell mondani, hogy fuss!

– Hussz! – nevet fel a kisfiú. Hussz! 

A szőke asszony és a fejkendős egy pillanatra összenéznek.

– Mennünk kell, mindjárt jön a vonat – állítja fel a kislányt, aki éppen újrakezdte a mondókát.

– Ecc-pecc… Csak még egy kicsit, anyaaaa, amíg megtanítom…

– Mennünk kell, Orsika, nem hallod?

– Essz-pessz – mondja a kisfiú, és a kislányra mutat.

– Hallod, anya? Megtanítottam! Már tud magyarul.

– Hallom, hallom, csak gyere már! – kezdi rángatni az anyja.

– Essz-pessz – ismétli a kisfiú, és indulna utánuk, de erre már a fejkendős asszony is feláll a padról, kézen fogja és mond neki valamit.

– Ki-me-hetsz, hol-nap-u-tán be-jö-hetsz… – kiabálja a kislány, miközben kénytelen-kelletlen lépked az anyja után.

– Essz-pessz – válaszol a kisfiú, pösze hangocskája váratlan erővel visszhangzik az utcán, még akkor is hallják, amikor elnyeli őket az állomás öblös kapualja.

– Ők is nyaralni mennek? Nyaralni, ugye, anya?

– Ők is, csak gyere már!

– A nagymamához?

– Lehet.

– Szerintem a nagymamához. És majd elmondja neki, hogy eccpecckimehetsz. Csak az a baj, hogy nem tudtam mindet megtanítani. Cérnáracinegéreugorjcicaazegérre. Fuss!

– Majd megtanítja neki azt is valaki.

– Meg?

– Meg. Egész biztosan.