Tasnádi Emese és Vörös Dániel: Beszélgetős

- Látod, hogy mennek a felhők?
- Hogyan?
- Gyorsan. De nem is mennek, inkább úsznak. Hátúszásban, kényelmesen az égen fekve. Süttetik a hasukat a nappal. Szeretnék én is felhő lenni!
- Hogy ússz az égen?
- Nem. Hogy fentről lássak mindent.
- De ha háton úszol, kényelmesen az égen fekve, akkor nem látsz semmit.
- Megfordulnék, mellen úsznék, mint a béka.
- És mit látnál onnan fentről?
- Miért kell ahhoz felmenni az égre?
- Mert lentről oly kicsi és szűk.
- És meddig úsznál az égen?
- Ó, sokáig! Elúsznék a város széléig, aztán tovább az országhatárig, majd egészen az óceánig.
- Miért úsznál az óceánig?

- Hogy világot lássak. Hogy megismerhessem a császárok, királyok, hercegek országait.
- Miért lenne ez jó néked?
- Tanulnék, és közben gyönyörködnék.
- Mit tanulnál?
- Mindent, mit érdemes, de leginkább az élethez szükségest.
- Miért úsznál ehhez az óceánig?
- Hogy mindent többféleképpen lássak.
- Miért lenne az fontos?
- A sok módszerből választanám ki a nekem legjobbat, vagy magam hoznék létre belőlük egy újat.
- És utána mi lesz? Az égen úszva mire kell neked az a sok módszer?
- Nem maradok örökké az égen. Leugrok a földre, s hétmérföldet lépek.
- Merre mész tovább?
- Bejárom a világot, elmegyek a végére, letekintek róla, és visszafordulok, be a mélyére.
A világ közepéig meg se állok. Ott egy nagyot kiáltok.
- Mit kiáltasz?
- Hogy ITT VAGYOK!

Emese elkezdte, Dani folytatta, Emese befejezte …
(a képhez meg segítségül hívták Vajda Nórit, minitinicimbit)

Tasnádi Emese, író
Vörös Dániel, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C