Fatestében apró fogaskerekek kattogtak. Végtagjait
csavarok tartották össze, mellkasából egy összecsukható kakasfej bámult a
világba. Cilindert, félkész zakót, divatos cipőt viselt. Zsebeiben elnyűtt
könyveket őrzött. Testéhez erősített, vaskeréken gördülő óriás időmérőt húzott
maga után. Ő volt Kukut, az órák nélküli kisváros kakukkembere. Koptatta a
macskaköves utcákat, és minden órában teli torokból zengte a pontos időt.
Szeretett ott élni, de sosem barátkozott össze senkivel, mert attól félt, hogy
a városlakók megakasztják mindennapi teendője elvégzésében. Ha derűs kedve
támadt, állathangon búgta el a pontos időt, ha bosszús hangulat kerítette
hatalmába, a harangok mély kongását utánozta. Ha ereje megfogyatkozott, unottan
tiktakolt. Ott vert tanyát, ahol épp rátört a fáradtság. Sosem hajtotta mély
álomra a fejét, pár perc bóbiskolás is elég volt ahhoz, hogy újra erőre kapjon.
Ha hó hullott vagy eső esett, kioldotta a testéhez erősített szerkezetet, ponyvát
terített a színes óra tetejére, bebújt a tákolmány alá, és olvasott.
Egy márciusi reggelen sötét felhők gyűrődtek az
égen. Kukut, a kakukkember a városi parkban húzta meg magát. Egyik kezével az
órára erősített ponyvába kapaszkodott, másik kezével a vaskereket szorította. A
vihar bősz erejét fitogtatta. Ágakat roppantott, cserepeket zúzott. Tépkedte az
órát védő ponyvát.
Kukut először érezte, hogy képtelen a testében mocorgó
fogaskerekekre összpontosítani. Félelmében hol megakadt, hol tombolt a hangja,
érthetetlenül jelezte a pontos időt. Az emberek zavartan ébredtek, aggódva
lestek ki az ablakon, nem tudták elképzelni, mi történik az időjelzőjükkel.
A
vihar ereje fokozatosan gyengült, az eső lassan elállt, de az óra szerkezetét
sok víz érte. Az egyik mutatót letépte és ki tudja, hová sodorta a szél. A
kakukkember minden erejével próbált helytállni. A számlapba kapaszkodva kimászott
a szerkezet alól, és felállt. Újra pontos időt jelzett volna, de a hangja
megbicsaklott. Tudta, segítségre van szüksége. Megvizsgálta a cilinderéhez
rögzített zsineget. Testére erősítette a vasrudakat, és a súlyos időmérőt maga
után gördítve elindult a város központja felé. Beért a főtérre.Enrique Quevedo, spanyol művész alkotása |
– Elég volt, Kukut, hallod, elég! – ordította
valaki a főtéren álló szökőkút mögül.
– Elég? Miből volt elég? – kérdezte meglepetten
Kukut.
– Az időmérőd döcögéséből!
– Az eszeveszett rikoltozásodból!
– A pontatlanságodból! – kiáltották innen-onnan az
emberek.
– De hát minden részem ti terveztétek. Ti, ti
alkottatok engem! – dadogta a kakukkember.
– Miket hordasz itt össze? Nem emlékszel? Sok
évvel ezelőtt egy messzi városból hoztunk ide téged – hunyorgott a
polgármester.
– Nem, nem emlékszem. Milyen városból, honnan? –
kérdezte izgatottan Kukut.
– Északról, a Hab-hegy cikcakkos taraján túlról.
Van ott egy város, Kakukkia, kakukkemberek lakják – mutatott észak felé a város
patikusa.
Kukut falába mintha földbe gyökerezett volna. Csak
a fejét kapkodta ide-oda, értetlenül figyelte a térre tóduló városlakókat.
– De hiszen szükségetek van rám! Nélkülem nem
tudjátok, hány óra van! – győzködte a tömeget megbicsakló hangon.
– Még hogy szükségünk van rád! Mit gondolsz, miért
gyűltünk ide mindnyájan? Meghibásodtál, te hasznavehetetlen ketyere.
Össze-vissza ordítozol, félrevezetsz minket, magad sem tudod, mikor hány óra
van! – dühöngött a polgármester.
– A vihar, a vihar az oka. Sok víz folyt a
szerkezetbe, csak ki kell tisztítani, és újra jól fogok működni –
magyarázkodott Kukut.
– Elég volt! Te irányítottad az életünk, tőled
függött, mit mikor teszünk! Menj Isten hírével, és soha ne gyere vissza! – háborgott
a polgármester.
– Többé soha nem akarjuk tudni, hány óra van! –
recsegte a patikus.
– Eredj, amerre látsz! – sziszegték a városlakók.
Körülállták az órát, és dühükben egyenként tépkedték le a szerkezet
számlapjait, aztán mit sem törődve a kakukkemberrel, elhagyták a főteret.
Kukut mereven nézte a földön heverő számlapokat.
Lehajolt, zsebkendőjével mindegyiket gondosan áttörölte. Testének fogaskerekei
egyre fültépőbben csikorogtak.
– Még mindig itt vagy? – dörögte a polgármester.
– Csak visszaillesztem a számlapokat, és megyek is
– berregte remegve Kukut, és gyorsan felaggatta az óra letépett számlapjait.
Kukut mielőbb el akart tűnni, háta mögött akarta
tudni az otthonának hitt várost. Nem figyelt a benne zakatoló fogaskerekekre,
egyre szaporábban szedte a lábát, maga után húzva a vizes óriásórát. Olyan
gyorsan haladt, hogy észre sem vette, mikor esett le bal lábáról színes cipője.
Amikor kiért a városból, megállt. A kitisztult
eget fürkészte, várta, hogy zsugorodjon benne a bánat. Nem tudta, mitévő
legyen. Belső zsebéből előkotorta egyik kedvenc könyvét, belelapozott.
– Ni csak, egy olvasó fabábu! Beszélni is tudsz? –
fuldoklott valaki a nevetéstől.
– Ki szólt? – forgott ijedten körbe-körbe Kukut.
– Na, ne ugrálj már, még széttaposol! Nézz a
falábad alá!
Kukut lenézett a földre. Egy aranyporos
nappaligekkót látott.
– Másodperc vagyok, a beszélő, élénkzöld,
aranyporos nappaligekkó – helyesbített a kis zöld lény.
– Tiszteletem, Másodperc, Kukut vagyok, a
kakukkember – emelte meg cilinderét Kukut.
– Jaj, hát te vagy az a faóra, aki éjt nappallá téve
sipítozta a pontos időt! Valljuk be őszintén, a pontosság nem az erősséged! – rohangált
fel-alá Másodperc.
– Én, de nem sipítoztam.
– Jó, akkor zürböltél, kerregtél, katakoltál. Az
az óránkénti ricsaj, amit te csaptál, barátom, meg kell mondanom, gekkó legyen
a talpán, aki azt el tudja viselni. Miattad indultam a nagyvilágba. Nem bírták
az idegeim az állandó bongásod! – hadarta a gekkó, és felszaladt az óra
számlapjára. – Most hány óra van? Kissé rövidlátó vagyok.
– Nézd meg, ha tudni akarod! – vont vállat a
kakukkember.
A gekkó az óra számlapján ficánkolt, hosszasan
bámulta a színes lapokra rajzolt számokat.
– Mit keres a kilences az egyes helyén? Hát az
ötös a hármasén? Hova bújt a hatos? Ez az óra befuccsolt? – húzta el a száját a
gekkó.
– Elűztek a városból, mert hasznavehetetlen vagyok
– magyarázta keserűen Kukut –, mérgükben letépkedték rólam a számokat. A nagy
sietségben így sikerült visszaillesztenem a lapokat.
– Elűztek, letépkedték? Még ilyet, sajnálom! Ez
nem volt szép tőlük, barátom! És az egyik mutató? Hol az egyik mutató? –
szaladgált körbe-körbe az óralapon Másodperc.
– Elveszett a ma reggeli viharban.
– Hm – nyugtázta a hírt Másodperc. – Akkor ennek
az órának most slussz-passz, kampec.
– Beázott. Reggel óta nem működik.
– Javítsuk meg – csillant fel a gekkó szeme.
– Senkinek sincs szüksége már egy kakukkemberes
időjelzőre – legyintett lemondóan Kukut.
– Nem hagyhatod, hogy a keserűség földbe döngölje
pirosló faorrod, barátom! Tudod, mit? Én amondó vagyok, minden helyzetből
hozzuk ki a legjobbat! Gondolkozzunk, tanácskozzunk, hozzunk jövőnket
felvirágoztató döntéseket! – lelkendezett Másodperc.
– Még hogy a legjobbat! Mióta az eszemet tudom, a városlakóknak
szenteltem minden percemet. Nem csináltam egyebet, csak a pontos időt jeleztem.
Csak ehhez értek – suttogta Kukut, és lecsatolta testéről a súlyos szerkezetet.
– Hát akkor itt az ideje, hogy változtass. Ne
haragudj, de ilyen hanggal csoda, hogy nem kalapáltak el az évek során. A
hangodat adó sípokkal van gond, barátom!
– Ennyire elviselhetetlen lenne a hangom?
– Ennyire – bólogatott Másodperc.
– Miből gondolod, hogy a sípok hibásodtak meg? –
érdeklődött Kukut.
– Évekig egy kakukkos órában laktam. Ezért is
hívnak Másodpercnek. A kakukkot szélnek eresztettem, hadd menjen, lásson végre
világot. Az órát igazi otthonná varázsoltam. A sípokból kivettem a tömítést,
micsoda virágtartó lett belőlük! Lett is csend az órában, de sajnos csak addig
tartott, amíg vissza nem jött a kakukklány egy izmos kakukkfiúval. Akkor én
indultam világgá – magyarázta Másodperc. – Akarod, hogy megjavítsam a sípjaidat?
A fogaskerekeidre is ráférne némi pöckölés. Az időmérődről nem is beszélve.
– Nem akarom – szólt lemondóan Kukut.
– Akkor mit szeretnél?
– Hazamenni Kakukkiába.
– Magaddal viszel? Lehetnék az órád kismutatója.
Merre megyünk? – kérdezte izgatottan a nagymutatón hintázva Másodperc.
– Magammal vihetlek. Északra. Északra megyünk.
– Délen melegebb van, csak szólok – köhintette el
magát a gekkó.
– Azt mondták a városlakók, északról származom. Át
kell jutnom a Hab-hegyen – magyarázta Kukut, és leült egy mogyoróbokor mellé.
– Hát, jól van. Menjünk északra, de még mielőtt
nyakunkba vennénk a vidéket, pihenj egy kicsit. Én majd vigyázok rád meg az időmérődre
– mondta szelíden Másodperc.
Kukut a gekkót nézte, és elmosolyodott. Mellkasán összehúzta
félkész zakóját, elfeküdt a tisztáson, és becsukta a szemét. Mély álomba
merült. Miközben aludt, Másodperc sem volt rest. Becsusszant az óra belsejébe,
és megjavította a szerkezetet. Miután végzett, óvatosan, nehogy Kukutot
felébressze, a mellkasához lépett. Bebújt a zakója alá, befúrta magát a
fogaskerekei közé, és halkan tett-vett odabent. Dolga végeztével kitipegett, és
komótosan az óra számlapjára mászott.
Kukut mit sem sejtve ébredt. A hangja már nem
bicsaklott, és a fogaskerekei sem döcögtek. Az időmérő békésen ketyegett.
– Látom, jót tett neked a pihenés – vigyorgott a
gekkó –, jobban működsz, mint újkorodban.
– Köszönöm, Másodperc. Akkor már mehetünk is –
mondta boldogan a kakukkember.
– Nagyon szívesen. Égjen hát lábunk alatt a talaj!
– ugrált körbe-körbe Másodperc.
Észak felé vették az irányt. A Hab-hegy távolban
kirajzolódó taraját követték. Útközben vicces történeteket meséltek egymásnak,
és Kukut elnyűtt könyveit olvasgatták.
Két hete már, hogy óra nélkül közlekedő kakukkemberek
között múlatják az időt. Kukut óriás időmérője Kakkukia főterén kapott helyet. A
számlapjait kicserélték, a nagymutatóba esténként Másodperc kapaszkodik, és az
óra előtt kuporgó gyerekseregeket szórakoztatja. Kukut is ott üldögél valahol,
kakukkembereknek tanítja a pontos idő kiáltozásának tudományát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése