Konyicska Kinga rajza
Amália királylány szép volt, akár egy érett, hamvas héjú
őszibarack. A haja gesztenyebarnán csillogott, a szeme tengerkéken fénylett, az
ajkai cseresznyepirosan duzzadtak. De
ami a kisasszony természetét illeti, arról már kevesebb jót tudnék mesélni. Hisztis
volt és beképzelt. Egyik kérőjét a másik után hajigálta ki a palotából. Nem volt
neki elég jó senki sem, mindenkin talált valami kifogásolni valót. Túl kövér,
túl sovány. Nem elég magas, túl magas. Túl buta, túl okos, és sorolhatnám.
Egy napon a szomszéd ország királya, Teofil is Amália elé
járult, és előadta házassági szándékát.
– Soha! – intézte el egy tőmondattal a dolgot a királylány.
– De én nagyon
szeretném – kérlelte Teofil.
Amália szó nélkül sarkon fordult, és kiviharzott a csicsás trónteremből.
Bezárkózott titkos szobájába, és ott addig mesterkedett, amíg mindenféle
kencékkel és löttyökkel világcsúfjává tette magát. Akkor aztán odaállt Teofil
elé, és gúnyosan így szólt.
– Mondd csak, kedves király, még mindig akarsz feleségnek?
Szegény Teofil úgy meglepődött a látványtól, hogy
hirtelenjében egy szót sem tudott szólni. De valami rejtélyes okból annyira
szerette Amáliát, hogy még az sem érdekelte, hogy ennyire rusnya lett. Így
aztán kis idő múltán mégis megszólalt.
– Igen, akarlak – válaszolta.
Erre Amália ijedtében újabb tervet eszelt ki.
– Rendben van, hozzád megyek feleségül, ha egy éven belül találsz
a birodalmamban egy nálam csúnyább leányt – vetette oda dölyfösen, azzal
faképnél hagyta a megdöbbent királyt.
Amália hálószobájában, a fésülködő asztalka jobb sarkán
álldogált egy bűvös tükör. A királylány minden áldott reggel odaült elé, és
megkérdezte, van-e őnála csúnyább leány a birodalomban. És a tükör minden
áldott reggel ugyanazt a megnyugtató választ adta: Amália a legcsúnyább az
országban. Így ment ez, háromszázhatvankét napig.
A háromszázhatvanharmadik nap reggelén azonban, amikor a
királylány szokásához híven leült a bűvös tükör elé, és feltette a kérdést: „Tükröm,
tükröm, mondd meg bátran, ki a legrondább az országban?”, a tükör így felelt:
– Rondának éppenséggel
meglehetősen ronda vagy, kegyelmes királylány, ehhez kétség nem férhet. De
közel sem annyira, mint Rémrondácska.
– Micsoda? Kicsoda? Mit beszélsz, te átkozott? Még hogy valaki
nálam csúnyább lehet? Badarság! Biztosan rosszul láttad! – legyintett a
királylány.
– Én sosem tévedek! – jelentette ki a tükör. - Nyugodtan
elhiheted, Rémrondácska csúnyább nálad. Sokkal!
A királylány arca vérvörössé változott, ráncai és
bibircsókjai furcsán rángatózni kezdtek. Hosszúra nőtt fekete szemöldöke
hirtelenjében teljesen összekócolódott, és karvalyorra még görbébben hajlott.
Mi tagadás, nehéz volt elképzelni, hogy létezhet nálánál rusnyább nőszemély a
világon.
– Ezt mentem meg kell lesnem – motyogta Amália királylány
eszperente nyelven; Innen lehetett tudni, hogy rettentően dühös – Merre lelem eme beste
lelket?
– Egészen pontosan birodalmad északi szélén, Lucsok város
Sármellékutcájának kilencedik házában – hadarta a tükör készségesen.
– Eszeveszett sebesen repkednem kell! – kiáltotta hisztérikusan
a királylány, majd kissé nyugodtabban hozzátette – Te is jössz! – azzal fogta a tükröt, a hóna
alá csapta, felhúzta mágikus bakancsát, fecskefészek hajára egy pókhálókendőt
kötött, és kiviharzott a palotából. Az udvaron egy pillanatra
elbizonytalanodott, de aztán elővette fekete lebernyege zsebéből az iránytűt.
– Szóval észak – motyogta, és egy esetlen mozdulattal
felrúgta magát a levegőbe. A mágikus bakancs pedig irgalmatlan sebességgel
repítette viselőjét Lucsok város felé. Amint megérkeztek a Sármellékutcába, és
megtalálták a kilencedik házat, Amália azonmód bekopogtatott.
– Szabad! – hallatszott odabentről. Amália benyitott.
– Rémrondácskát keresem, állítólag itt lakik – mondta
kényeskedve – Amália királylány vagyok!
– tette még hozzá fensőbbségesen.
– Ó, jaj, nekem végem – suttogta egy félénk hangocska a
szoba félhomályos sarkából.
– Azonnal gyere elő, látni akarlak!
– Nem tehetem, felség, mert nagyon dühös leszel – sírta a
hang.
– Parancsolom! – kiáltotta Amália. Némi csend után a valaki
előmerészkedett a sarokból.
– Ez nem lehet! – hőkölt hátra a királylány – Teljesen lehetetlen!
– sikoltotta aztán. Rémrondácska ugyanis tényleg rusnya volt, még a
bibircsókos, fecskehajú, karvalyorrú királylánynál is rondább.
–
Nekem befellegzett! Ezt rettenetes! Lehetetlen helyzet! – rikácsolta Amália,
miközben fel s alá járkált az apró szobában, és borzadva tekingetett
Rémrondácskára, aki a szégyenpír hatására, ha lehet még borzasztóbban nézett
ki, mint azelőtt.
– Bocsáss meg felséges királylány! – borult térdre
sírva-ríva Amália lábai előtt.
– Te eszetlen, nyeszlett, fertelmes rettenet! Ne esdekelj
nekem eme helyen! Menj menten! – kiáltotta Amália, és kidobta Rémrondácskát az
utcára. Majd amikor egyedül maradt, lerogyott a szoba közepén és keserves
sírásban tört ki.
– Rettenetes eset! Feleség leszek! – zokogta keservesen. És
ahogyan ott potyogtatta a könnyeit, lassanként bibircsókos rondasága is eltűnt.
Visszakapta régi őszibarack hamvasságát, fénylő tekintetét, cseresznyepiros
ajkait.
Az igazsághoz azonban még az is hozzátartozik, hogy mivel a
bűvös tükörnek már nagyon elege volt Amália cirkuszolásaiból, összefogott
Teofil királlyal, és közösen egy csapdát eszeltek ki a rátarti királylány
számára. A tükör elvarázsolta Teofilt, ő lett Rémrondácska. Elvágtatott a
Sármellék utca kilencbe, és beült a sarokba, hogy várja
Amália érkezését. Aztán amikor az elkeseredett királylány kidobta őt az utcára,
a tükör visszaváltoztatta királlyá. Épp akkor nyitott be az ajtón, amikor
Amália teljesen magába roskadt. Teofil odaszaladt hozzá és boldogan kiáltotta:
– Te az enyém, én a tiéd, most aztán hozzám jössz Amália,
szívem szerelme, nincs mese, punktum! – majd meglehetős vehemenciával magához
ölelte a hüppögő királylányt.
Amália egy pillanatra pánikba esett, aztán éktelenül dühös
lett, de végül kénytelen volt beismerni magának, hogy igen csak jól esik neki
Teofil király izmos karjának ölelése, pincemély hangjának bársonyos zengése,
kackiás bajszának finom csiklandozása. Így aztán egy hosszú, beletörődő sóhaj
kíséretében így felelt:
– Legyen hát, ha olyan nagyon akarod.
Azon nyomban hazavágtattak, világraszóló nagy lakodalmat
csaptak, és máig is élnek, ha ugyan meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése