Róka Bettina – Tasi Katalin: Pitypangként…

„Pitypangként tiéd a sors fura bája”

Szél szárnyán repülhetsz kutyatej-bálba. 

Sárga bársonyruhád kifakult az éjjel...

Hajnal lett, zsibongó, s szálltok szerteszéjjel

Mint a hópelyhek, kavarogtok szépen

Ezer testvéreddel a hajnali égen

Habkönnyű, fehér, szép vattaruhában,

Mint elsőbálos hölgyek régen, hajdanában:

Halk hegedűszóra lépegető lábbal

Mosolyogva dúdolt szép melódiával, 

Szívük mélyén titkon szerelemre vágyva.

„Szellő hátán vár rád a világ száz tája”

Göröngyös földhalom, rét, patak és moha...

Tudod, hogy honnan jössz, de nem tudod, hova

Tesz le Zephyr, a pajkos, nyári szellő, 

Huncut, kíváncsi, friss, nagyot szökellő.

De akárhogy is lesz, te már útra keltél, 

Anyád otthon hagytad, hátra se figyeltél. 

Nem baj, ne sírj, hidd el, ezt még ő se bánja. 

Asszony leszel te is, tudja, nemsokára. 

Strasszer Krisztina Szófia – Kocsis Noémi: Én, az agypöcök (avagy: mi lenne, ha én lennék Ági néni agya?)

Mi lenne, ha én lehetnék Ági néni agya? Mióta elkezdődött szeptemberben az iskola, ez a kérdés jár a legtöbbször a fejemben. Ehhez persze azzal kell kezdenem, kicsoda is Ági néni.

Ági néni természetesen az osztályfőnökünk, mi vagyunk a negyedik bé. Ági nénit egy évre kaptuk, vagyis ő kapott minket, mert a mi osztályfőnökünknek múlt nyáron kisbabája lett. Nekünk meg egy Ági nénink.

Ági néni elég fura volt, rögtön azzal kezdte, hogy ő nem nagyon szeret válaszolni kérdésekre. Különben is, órán ő, a tanár kérdez ugyebár.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – tette még hozzá, aztán ezt fel is írta a táblára. Tanácstalanul néztünk egymásra. Sajnos a következő napok és hetek sem voltak jobbak, Ági néni újabb szabályokat talált ki. Kés-villa-olló nem gyerek kezébe való, mondta például rajzórán. Háztartástan szakkörön kijelentette, hogy ha sok tésztát eszünk, biztosan béka nő a hasunkban. Matek óra végén pedig felírta a táblára: jövő órán témazáró nagydolgozat!!!

Ekkor határoztam el, hogy lesz, ami lesz, én leszek Ági néni agya. Egy agypöcök leszek, aki Ági néni agyában átállítja a kapcsolókat. Mert valamit tennem kell, ez így nem mehet tovább! Az egész sokkal könnyebb volt, mint gondoltam: mikor másnap reggel kinyitottam a szemem, egy teljesen ismeretlen szobában találtam magam. Felkeltem, és felöltöztem. Sajnos, Ági néni szekrényében nem volt egyetlen halálfejes póló vagy piros tornacsuka sem, így a sok unalmas holmi közül kénytelen voltam egy hosszú, barna szoknyát és virágmintás blúzt választani. Hosszasan szemléltem magamat az idegen fürdőszoba idegen tükrében (Jééé, végre felérem! De mikor lett nekem ekkora orrom?), aztán a konyhában ettem egy szelet csokit, és ittam egy kis kakaót. Végül elköszöntem egy idegen bácsitól és két idegen gyerektől, hogy elinduljak a munkahelyemre. Csókolom! – köszönt rám egy csomó gyerek az iskolánál. Véletlenül nekiütköztem az igazgató bácsinak, aki szintén befelé igyekezett a kapun.

– Csókolom! – nyögtem én is. Szerencsére csak mosolyogni volt ideje, mert közben telefonált éppen. Hát, az áginéniséget még bizony gyakorolnom kell!

Joó Réka – Balázs Imre József: Mi lenne, ha lenne egy láthatatlan szigetem?

Mi lenne, ha… mi lenne?

Kimennék a szigetre,

Hol pálmafák fehérlenek,

S gyűjteném a színeket.

Mi lenne, ha mi lennék?

Bozótszínű fehérség,

Vakító, szép alkonyat,

Elönthetném a partokat.

Mi lenne, ha ma lenne?

Csak beúsznál a szemembe,

Hol nincs idő, se szél, se szó,

Mindent megvilágító.

Pásztor Emma – Simon Réka Zsuzsanna: Mi lenne, ha egy reggel szörnyek ülnének az ablakpárkányunkon?

A zsebszörnyek, Bajnóca, Büdöske és Csodabogyó, egy ablakpárkányon üldögéltek.

– Mit csinálsz? – hajolt Csodabogyó Bajnócához.

– Hogyhogy mit csinálok? Amit ti – válaszolta Bajnóca.

– Miért, szerinted, mi mit csinálunk? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Büdöske.

– Benéztek egy ablakon – vonta meg a vállát Bajnóca.

– És hogy csináljuk? – kérdezte Csodabogyó.

– Hát így – mondta Bajnóca, és a feje nagyot koppant az ablaküvegen.

– Nem hallod, ahogy koppan az az okos csíkos kockafejed? Így kell feltűnés nélkül benézni egy ablakon? – zúgta Csodabogyó.

– Mit csináljak, ha olyan tiszta ez az ablak, hogy nem látom, amikor közeledik, vagyis, amikor én közeledek – ráncolta a homlokát Bajnóca.

– Akkor figyeld, mi hogy csináljuk, és utánozd! – húzta ki magát Büdöske, és a feje nagyot koppant az ablakon.

Bajnóca úgy elkezdett vihogni, hogy majdnem lepottyant az ablakpárkányról.

– Ne vihorássz, csak tudni akartam, milyen, ha nekem is koppan a fejem – pirult el Büdöske.

– Most hogy már tudom, ti hogy néztek be egy ablakon feltűnés nélkül, megmondanátok végre, mit is csinálunk mi ezen az ablakpárkányon? – kukacoskodott Bajnóca.

– Várunk – mondta fokhagymát rágcsálva Büdöske.

– Jaj, Büdöske, most komolyan? Megint fokhagymát rágcsálsz? – fordult el Büdöskétől Csodabogyó.

– Mindig siettettek. Nem reggeliztem. Csak ez volt a zsebemben, és amúgy is, kedvencem a fokhagyma.

– Legalább ma kihagyhattad volna! – tette hozzá Csodabogyó.

– Túl érzékeny az a harmonika-orrod! És milyen borzas vagy ma reggel! Azt a vörös kócot igazán megfésülhetnéd néha-néha! – húzta el az orrát Büdöske.

– Ne tereld el a szót! Így biztosan az ablakon keresztül is kiszimatolják, hogy itt ólálkodunk – folytatta Csodabogyó.

– Mit csináljak? Ha rajtatok múlna, sosem ehetnék fokhagymát! Nem lehet mindenki kedvence a karamellel töltött csokoládé, a császármorzsa meg az epres fagyi – rágcsált tovább Büdöske.

– Óh, hogy én milyen szörnyen nézek ki! Teljesen bepöttyült a fejem a nagy izgalomtól vagy ettől a kibírhatatlan fokhagymaszagtól – nézegette magát az ablaküvegben Bajnóca.

– Bajnóca, mindig pöttyös a képed. Akkor is, ha éppen szilvás gombóccal tömöd magad – nyugtatta Büdöske Bajnócát.

– Igen? És ezt miért nem közöltétek velem soha?

– Mert sosem kérdezted. Azért – magyarázta Csodabogyó.

Pásztor Lili: Mi lenne, ha egy nap óriásivá nőne a kiscicám? – Miklya Zsolt: Cicaóriás

Mi lenne, ha egy napon,

egy szép, nyári délután,

kinéznék az ablakon,

s észrevenném, bizony ám,

hogy odakint van a cicám.

Mi van ebben érdekes? –

kérdezed most biztosan.

Semmi, semmi, csak tudod,

a negyediken lakunk,

s onnan fentről végzetes,

mire néz az ablakunk:

CICAFEJRE. Igen ám,

de nagyobbra, mint az ablak,

vagy mint az egész szobám.

És az a fej meg nem áll.

Bukfencezik. Gyakorol.

Szaltózik, és meghajol

minden mutatvány után.

Óriási artistává

növekedett a cicám.

Pércsi Lara: Mi lenne, ha ilyen csodaszép lennék? – Miklya Luzsányi Mónika: Jádekő

A sakálok közelebb húzódtak, ahogy esteledett. Jáde olyan szorosan lapult a sziklához, amennyire csak tudott, de tisztában volt vele, hogy vége az életének, amint leszáll az éjszaka. De nem tudott mit tenni. Törött bokájába a legkisebb mozdulatra is belenyilallt a fájdalom, nemhogy felállni, kardot fogni, de még arrébb húzódni is alig tudott. Az övéhez nyúlt, kezébe simult a tőr markolata. Ha megindulnak a sakálok, a tőrt talán még képes lesz belemártani néhány sakál szívébe… A tőr markolata hűvös volt, szinte hideg. A lány keze melegét sem vette át a hegyi kristály, a királykő, ahogyan az országában nevezték. A markolat hideg érintése elvezette a lányt a messzi északra, ahonnan származott. A csupa üveg kristálypalotába, ahol hidegek voltak még a fények is. Fagyosak a falak, az arcok, a mosolyok, fagyos még az apja ölelése is, ahogy maghoz vonta, és megsimogatta szőke haját.

– Napsugaram…

Fagyosan hullottak az apja könnyei fehér szakállába, és a gyerek nem értette a szót, amit mondott. A Napot ritkán látta az égen, szürke felhők borították el még nyáron is. Elvették az erejét, elszívták a melegét. Pedig Róza, Jáde dajkája gyakran mesélt neki arról, hogy messze délen, ahol a kislány anyja született, ezer ágra sütött a nap, a völgyekben virágok nyíltak, a fákon érett gyümölcsöt himbált a szél, és a patakok csacsogva ugráltak kőről kőre.

– Itt meg mindenütt csak jég meg dér – húzta össze magán a bundáját az öregasszony. – Ha legalább hó lenne, de az sincs. Csak fagyott föld, sivár sziklák, tűéles hegycsúcsok. Szegény anyád, nem csodálom, hogy nem bírta itt sokáig – simogatta meg Róza a gyerek arcát.

Jádénak görcsbe rándult a gyomra, ahogy kimondta szót:

– Anyám… Mikor jön vissza?

Róza megrázta a fejét:

– Soha kicsim, soha. Anyádnak el kellett mennie innen.

– És engem miért nem vitt magával? Nem szeretett?

– De, nagyon szeretett. Magánál is jobban. De a napsugarat még nálad is jobban szerette.

Tóth Emese Éva rajzai és Hétvári Andrea versei

Hétvári Andrea: Ha együtt 

Tóth Emese Éva: Mi lenne, ha együtt repülhetnék a darvakkal? 

Ha együtt repülhetnék a darvakkal,

egész mást látnék, mint innen

a Földről az emberek. Először is.

Látnék egy hatalmas kék labdát.

Vagy látnék egy spenóthoz hasonló

valamit. Egy nagy tányérnyi zöld színű

főzeléket, de csak akkor, ha nem szállnék

túl magasra. Tükörtojás világítana

a tavak közepén, főleg teliholdkor.

És házak körös-körül. Mindenütt.

Ha még alacsonyabbra szállnék,

egész pontosan látszódna az a

sok kivilágított ablak, ami az űrből

aprócska fénypontnak látszik csak.

Fénykabócák és szentjánosbogarak

tánca a városi éjszakában. Ha még

alacsonyabban repülnék, azt is látnám,

hogy minden fénykabóca egy-egy mesét

hallgató, pizsamába bújt gyerek

vagy mesét olvasó anyuka vagy apuka,

vagy csillagot fürkésző szerelmes,

esetleg darvak kémlelésére specializálódott

távcsöves tudós. Ha ezeket is észrevenném,

lehet, hogy utána már nem is szeretnék

magasabbra szállni.