Életkép a mézcsorgató orrú banya egy rendhagyó napjából
Franciska M. Slejm, közismertebb nevén a mézcsorgató orrú banya vacogva dörzsölte a karját a jégszakadék peremén, sütőlapát méretű füleit pedig melengetően az arcára lapította. Fogalma sem volt arról, hogyan került az Antarktiszra. Előző este még Jancsit és Juliskát akarta betolni a kemencébe, ma meg már itt ébredt, és most a jégszikla peremén egyensúlyozott. Vele szemben egy eszkimóbundába bugyolált rablósirály vicsorgott rá: a fél szemét szemkötő fedte, jobb szárnyában egy pengeéles sirálytollat szorított vasmarokkal, amit marok híján két összekötözött harapófogóval helyettesített.
– Elkészíted nekem a szörnyet, vagy sem? – fenyegette a banyát hunyorogva, mivel a szabad szemébe minduntalan belefújta a havat a déli-sarki szél.
A banya rettegve nézte a sirályt, majd letekintett a végtelen fehér mélységbe. És ilyenkor nincs nála a seprűje, sóhajtotta magában. Végül úgy döntött, a sütés mégiscsak jobb választás, ott legalább nem fagy halálra.
Csakhogy az Antarktiszon nemhogy kemence, de még egy gyufa és fahasábok sem voltak, amiket meg lehetett volna gyújtani, a jég meg pikk-pakk elolvadt, ha abból próbált tüzet csiholni. A banya tehát továbbra is vacogott, de nekilátott a mézeskalácstészta elkészítésének. Igaz, a mézcsorgatással akadt némi nehézsége, ugyanis annyira hideg volt, hogy még a méz is megfagyott az orrában. Ezzel egyidejűleg persze – szintén a hideg miatt – egyfolytában folyt is neki, így úgy nézett ki, mint egy rég kihalt kardfogú tigris, csak neki a szája helyett az orrából meredt ki két hatalmas mézagyar.
Tapasztott a tésztába mindent, ami csak a keze ügyébe akadt: levált sirálykarmot és -ürüléket, kihullott banyahajat, sőt még a rablósirály egyik ottfelejtett harapófogóját is. Végezetül beleköpött egyet, hogy legalább ennyi elégtétel jusson neki. Alaposan kifáradt, mire meggyúrta és formára sodorta a tésztát, amely akkora lett, hogy éppenhogy elfért az igluban. A végén kifújta magát, és lepöccintette a jégverejtékgyöngyöket a homlokáról.
– Ehun a szörnyed! Most má’ erissz el!
– Előbb lássuk, feléled-e, mert ha nem adtad bele szíved-lelked, jaj neked! – sandított rá vészjóslóan a sirály.
– Má’ hogy adtam vóna? – motyogta a banya. – Egy szívtelen, gonosz banyátú’ vársz szívet? Ennek sem óvastak mesét fiókakorában.
A rablósirály ebből mit sem hallott, a „gonosz” szót különösképpen nem, hisz azt annyira megszokta már, meg különben sem így hangzott el a mondat. Várt egy napot, mert a Mézeskalácsszörnyek felélesztési útmutatója rablósirályok számára című nagykönyv szerint ezt így szokás (valamint az sem elfelejtendő, hogy a lényt kizárólag jó boszorkánnyal szabad elkészíttetni! De hát ő csak ezt az egy banyát találta). Másnap felröppent a figurához, összekötötte a kábeleket a mézeskalácstésztával, azután beindította a masinát.
– Kelj fel és járj, szörnyűséges Jégrémem! – rikoltotta gonosz kacajjal a sirály.
– Mézrém – javította ki a banya, de szavait elnyomta a gépezet recsegése, zizegése, ami emellé szikrákat is szórt, és az utolsó utáni pillanat nyolcadig szikracsapásában és ötödik zizzenésében a mézeskalácsszörny feléledt. Összevissza kóválygott az igluban, még a havat is kihányta belőle, közben a hasát szorította.
– Asszem túl sok lett nekije a méz – vakarta elgondolkodva a bibircsókját a banya, mert az néha neki is megártott, ha nem tudta hova felhasználni azt a sok kicsorgó mézet, és olyankor visszaszívta, hogy mégse vesszen kárba.
– Mindjárt jobban lesz, ez csak a felélesztés mellékhatása – reménykedett a sirály, ám a mézeskalácsszörny csak rombolt tovább szakadatlanul. Azaz mégsem, mert az egyik füle leszakadt, amikor beverte a fejét a mennyezetbe. Ettől aztán éktelen haragra gerjedt.
– Ki élesztett fel? – zengte. Dörgedelmes hangjától egy jégtábla megriant, levált a többitől, és menekülőre fogta.
– Én vagyok az apád! – röppent elé büszkén a sirály, közben a hangja egy pillanatra elhalt, ahogy lenyelt egy adag túlfűszerezett aromát. – Engedelmeskedni fogsz nekem! A világ sirályurává teszel engem! A te hatalmasságod és az én eszem senki sem győzheti le!
– Én is eszem – válaszolta a szörnyeteg, azzal hidegvérrel bekapta a sirályt. Tudniillik, bár nagyon is édes szörnyeteg volt, azt meglehetősen rosszul tűrte, ha valaki evésről beszél, őt pedig meg sem kínálja, ráadásul parancsolgat neki. Ezután jóllakottan visszafeküdt aludni.
A banya egy ideig az ajtó mögött lapulva, mézbe ragadt lábbal figyelte, mert még az orrából kicsorgó mézet sem merte visszaszippantani, nehogy őt is befalja a szörny. Majd amikor a mézeskalácsszörny iglurengető hortyogással álomba szenderült, a banya az ajtó mögé támasztott sílécekkel sietve lelécelt, sütőlapát méretű füleivel ugyanis már hallotta az erdei kunyhója felé tartó Andrist és Mariskát.
 |
| Vajda Melinda illusztrációja |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése